Kultúra

„Nem azért mondom el a véleményemet a diktatúráról, hogy az író barátaim meglapogassák a vállam”

Szajki Bálint / 24.hu
Szajki Bálint / 24.hu
Luiz Schwarcz Brazília legnagyobb könyvkiadójának alapítója, egy magyar holokauszttúlélő fia, és bipoláris depressziós. Gyerekként nem merte kérdezni Budapesten bevagonírozott apját a vészkorszakról, mert félt a szomorúságától. „Budapesten éreztem meg először, hogy valamilyen formában foglalkoznom kell vele, miért és mennyire maradt ismeretlen számomra az apám. Ki kellett töltenem valamivel az űrt, ami mindig is ott tátongott a kapcsolatunkban” – mondja, mi vezetett el Légszomj című könyvének megírásához, amely egyszerre az apja háborús traumájának és a saját mentális betegségének története. A könyv súlyos témái mellett politika és könyvkiadás viszonyáról és az olvasó iránti udvariasságról is beszélgettünk a Margó Irodalmi Fesztivál meghívására Magyarországra látogató szerzővel.

Budapesten beszélgetünk, ahonnan közel nyolcvan évvel ezelőtt az apját és a nagyapját vonattal vitték koncentrációs táborba. Ön évtizedekkel ezelőtt járt itt először. Akkor fenyegető, közömbös, vagy jó érzés volt itt lenni?

Megindító élmény volt. Bevallom, nem is számítottam rá, hogy ennyire megérint majd. Emlékszem arra a pillanatra, ahogy megálltam apám régi otthona előtt, egy Paulay Ede utcai épületnél. Nyitva volt a kapu, be tudtam menni a házba, és a belső udvarból felláttam a lakásokig. Akkor elsírtam magam. Utána láttuk a golyónyomokat az épület falában.

Később elmentünk a zsinagógába, ahol újra sírni kezdtem. Ekkor jutott eszembe először, hogy könyvet kellene írnom az apám történetéről.

Akkor még az volt a tervem, hogy egy fiú lesz a főszereplő, aki nem ismeri jól az apját, ezért különféle szerepekbe helyezi őt a képzeletében, Rigolettótól westernhősön át japán rajzfilmfiguráig. Ezt a könyvet végül nem írtam meg, de Budapesten éreztem meg először, hogy valamilyen formában foglalkoznom kell vele, miért és mennyire maradt ismeretlen számomra az apám. Ki kellett töltenem valamivel az űrt, ami mindig is ott tátongott a kapcsolatunkban.

Szajki Bálint / 24.hu

Az apja, André menet közben le tudott ugrani a vonatról, és elmenekült a nácik és a magyar nyilasok elől. Erről mindösszesen egyszer beszélt önnek, amikor ön már felnőtt volt, és együtt megnéztek egy filmet a varsói gettó felszabadításáról. Korábban soha nem akart beszélni az üldöztetéséről?

Előtte anyám mesélt arról, hogy apám túlélte a holokausztot, nagyapám pedig a háború végén halt meg. Ő sem tudott ennél többet, én pedig nem mertem erről kérdezni apámat. Féltem a szomorúságától. Azt hiszem, ebben különbözött a gyerekkorom másokétól: a gyerekek állandóan kérdezősködnek, én viszont a saját képzeletvilágomba vonultam vissza. Anyám rengeteg időt töltött ágyban, így próbálta elérni, hogy életben maradjanak a magzatai számos terhesség és vetélés után. Apám depressziós volt. Nem tudom, megkértek-e, hogy ne faggassam őt, vagy magamtól maradtam csendben. Akárhogy is, ez vezetett ahhoz, hogy olyan hamar felnőjek. Olvastam Orvos-Tóth Noémi könyvét, az Örökölt sorsot, amelyben azokról a helyzetekről ír, amikor a gyerek a szülei helyett is kénytelen felnőttként viselkedni. Én is ezt éltem át.

Van is egy mondata a Légszomj elején, ami ide vonatkozik: „A bűn szó jelentését mint a létezésemet meghatározó fogalmat nagyon korán megtanultam, mintha apám tekintetéből vagy lábából sugárzott volna át.” Milyen természetű bűnt érzékelt gyerekként?

A némaság bűnét. Mivel apám soha nem beszélt a múltjáról, én is néma maradtam. Ültem az ablakban, néztem, milyen színű autó kanyarodik be a sarkon. Sárga lesz, vagy kék? A jövőről spekuláltam, és közben magányos voltam, amit megint csak a saját hibámként, bűnömként fogtam fel. Fogalmam sem volt róla, mi az a depresszió, de láttam, hogy apám nem érzi jól magát otthon, miközben a Sao Paoló-i Magyar Klubban nagy hangon énekelt és ropta a csárdást. Otthon boldogtalannak láttam, miközben ő a bizalmasának, a legjobb barátjának nevezett engem, és arra kért, mindent mondjak el neki, ami velem történik. Egyszerre éreztem azt, hogy túlságosan védve vagyok a külvilágtól, és azt, hogy nekem kell megvédenem a szüleimet.

Szajki Bálint / 24.hu

Azon az estén, amikor ő elmesélte a családjának a vészkorszak traumatikus tapasztalatait, önnek megváltozott vagy letisztult a képe az apjáról?

Eleinte meg sem tudtam szólalni. Egyszerre világos lett sok minden, amit addig nem értettem a gyerekkorommal, az akkori életünkkel kapcsolatban. Olyan kérdésekre kaptam választ, amelyek fiúként szinte kínoztak. Miért láttam olyan megtörtnek apámat a zsinagógában? Miért nem mehettem oda a többi gyerekhez, miért kellett mellette állnom?

Mintha apám nem akarta volna megengedni, hogy a saját életemet éljem. Ott akart tartani maga mellett, hogy szenvedjek én is úgy, mint ő.

Apjával ellentétben a nagyapja nem élte túl a holokausztot. A háború végére nagyon legyengült, és nem sokkal élte túl a koncentrációs táborok felszabadítását. Lajost ön emiatt soha nem ismerte. Miért neki ajánlotta a könyvet?

Több nemzedéknek akartam ajánlani. Elsősorban annak az embernek, aki mindig apám eszében járt, és aki miatt bűntudatot érzett, mert ő túlélte azt, amibe az ő apja belehalt. Ugyanakkor én is Lajos nevét kaptam. Andrénak is ajánlhattam volna a Légszomjat, de neki már más könyveimet is dedikáltam. Úgy érzem, a Lajosnak szóló ajánlásban mindhárman ott vagyunk. Egyébként Brazíliában már megjelent a könyv, amikor egy idősebb unokatestvérem felvilágosított, hogy Magyarországon nem is Andrásnak hívták Andrét, hanem Andornak. Úgy döntöttem, az új információ birtokában is megtartom apámnak az András nevet a fordításokban és későbbi kiadásokban. Méghozzá azért, mert ezzel sikerült közelítenem őt egy fikciós figurához, amivel korábban más könyvterveimben sikertelenül próbálkoztam.

A Légszomj visszatérő motívuma, hogy a tépelődéseiről, lelki fájdalmairól, vagy éppen a családjáról megpróbál novellát vagy regényt írni, ami általában rosszul sikerül. Elég vicces is, ahogy megsemmisítően nyilatkozik a saját könyvötleteiről. Hogyan ítéli meg a Légszomjat?

Brazíliában nagyon jól fogadták a könyvet, de a legtöbben azt kérdezték, miért nem írtam benne a kiadói munkámról. Ez teljesen szándékos volt. Szívesebben írok a kudarcaimról, mint a sikereimről. Azóta minden alkalommal, amikor újraolvasom a Légszomjat, egyre kritikusabb vagyok vele. Mielőtt most Budapestre utaztam, megint belelapoztam, hogy felfrissítsem az emlékeimet. Rájöttem, hogy az ön által említett részeket szeretem benne igazán, amikor a meghiúsult regényterveimről írok. Ezek adnak számot a depressziómról, irodalmi értelemben ezek a könyv legsikerültebb részei.

Reálisabban ítéli meg a saját írói képességeit, aki hivatásszerűen foglalkozik irodalmi művek gondozásával?

Persze. Nehezen írok, és nagyon kritikus vagyok magammal szemben. Mikor legutóbb újraolvastam a könyvet, aggódva kérdeztem a feleségemtől, biztosan jónak tartja-e. Azt felelte, hogy hagyjam békén.

Szajki Bálint / 24.hu

Úgy képzelem, ha a szerkesztő vagy a kiadó írói szerepbe kerül, folyton az általa ismert és kedvelt írókhoz méri a saját teljesítményét. Önt megbéklyózta valaha a saját irodalmi tájékozottsága?

Biztos vagyok benne, hogy emiatt is hagytam félbe annyi elkezdett könyvet. Nemrég írni kezdtem valamit a könyvkiadásról, megvan a címe és nagyjából a szöveg fele. Úgy épül fel, hogy a páratlan fejezetekben egy-egy nagy kiadó megalapításának történetét mesélem el, a párosakban pedig a saját, írókkal, szerkesztőkkel folytatott levelezésem részleteit közlöm. Köztük a barátaimmal, Susan Sontaggal vagy Oliver Sacksszel váltott leveleket. Csak olyanokét, akik már nincsenek köztünk. Szóval jól haladtam ezzel a könyvvel, de aztán megint elakadtam. Most úgy vagyok vele, majd akkor fogom befejezni, ha nyugdíjba vonulok, vagy ha esetleg szerkesztőként még dolgozom, de a kiadót már nem én vezetem. Aki viszont arra számít, hogy a saját kiadónkról írok, csalódni fog, mert ahogy mondtam, a szakmai sikereimet nem tartom irodalmi értelemben érdekesnek.

A Companhia das Letrast a nyolcvanas évek derekán alapította a feleségével közösen. Ma a legnagyobb brazil kiadók egyike. Hogyan emlékszik vissza a kiadó alapításának időszakára? Mi hiányzott a brazil könyvpiacról, amit önök tudtak megteremteni?

Mindenben igyekeztünk a lehető legmagasabb színvonalat nyújtani. Abban az időben Brazíliában minden könyvkiadó világítóan fehér papírt használt, amit rossz volt olvasni. Ráadásul egységesen kis betűmérettel nyomtattak, miközben a borítóra hatalmas betűkkel írták fel a nevet és a címet. Mi kísérletezni kezdtünk azzal, hogy kisebb címfeliratot használunk, vagy kihelyezzük a borító közepéről az oldalára. A könyvkiadásban minden az apró részleteken múlik. Az új könyvem egyik fejezete arról szól, hol van az olvasó helye egy könyvoldalon.

Az író ott van a betűkben, de a közöket, az üres helyeket az olvasó lakja be. Ezért udvariatlanság az olvasóval szemben, ha nincsen kellemes méretű hely a sorok között, vagy ha alig látszik a margó. A szakmai véleményem, hogy ha sűrűn telenyomtatod az oldalakat, nem tiszteled eléggé az olvasót.

És akkor még nem is beszéltünk a reklámról, amiben a kereskedelmi könyvkiadók remekül teljesítettek, a szépirodalmiakat viszont nem érdekelte. Igyekeztünk egyesíteni a kétféle szemléletet. Nem találtam ki semmit, de jól választottam ki már létező gyakorlatok közül, mivel érdemes próbálkozni. Ez is hozzájárult, hogy az első sikerkönyvünkből, Edmund Wilson To the Finland Station című művéből tízszer annyi fogyott el Brazíliában, mint az író hazájában, az Egyesült Államokban.

Szajki Bálint / 24.hu

Kiadóvezetőként melyik területtel foglalkozik a legszívesebben? Brazil szerzőkkel, nemzetközi szerzőkkel, esetleg a könyvek marketingjével?

Jobban szeretek brazil szerzőkkel dolgozni, mert velük szerkesztőként is együtt tudok működni. A külföldi írók már nem örülnek a szerkesztői megjegyzéseimnek azután, hogy a szövegükbe belekötött a saját, otthoni szerkesztőjük, aztán esetleg az angol, az amerikai vagy a német kiadás szerkesztője is. Nagyon közeli íróbarátaim is akadnak, akik tapintatosan, de határozottan közölték velem, hogy nem kíváncsiak a szerkesztői megjegyzéseimre. Hazai szerzőkkel más a helyzet, ott még alakul a könyv kiadás előtt. A másik kedvenc részem a kiadói munkában, ahogy ez talán az előző válaszomból is kiderült, a könyvtervezés.

Hogyan szálazza szét magában, mekkora szerepet játszott a könyvkiadói vállalkozásának felépítésében a saját érdeklődése, a családjának való megfelelési kényszer és a menekülés a depressziója elől?

Amikor a feleségemmel létrehoztuk a Companhia das Letrast, harmincéves voltam, szakmai sikereim csúcsán. Előtte egy másik könyvkiadóban dolgoztam, ami rendkívül sikeres lett, az egyik sorozatunk darabjai ötmillió példányban fogytak el. Akkoriban egyáltalán nem foglalkoztatott a depresszió, aminek az egyértelmű tünetei először nyolc évvel később jelentkeztek. Biztos állás ígérete nélkül jöttem el az előző munkahelyemről, ez is hozzájárult, hogy inkább alulról kezdtünk el felépíteni valamit. Éreztem magamban a vállalkozó szellemet. Olyan kiadót akartam létrehozni, ami csak jó könyveket ad ki – ma is jó könyveket adunk ki, de már nem csak szépirodalmat, non-fiction műveket is.

Hogyan hatottak a szakmai sikerei a depressziójára? Elnyomták, késleltették a tünetek megjelenését, vagy még nyilvánvalóbbá tették a megoldatlan, belső konfliktusokat?

Nem hiszem, hogy el lehetne választani egymástól a szakmai és a magánéletet. A szakmai sikereim egy időben arrogánssá tettek, kiveszett belőlem az alázat. Emiatt a magánéletemben is megváltoztam, rosszabb apa lettem. Nehezen tudtam megemészteni, hogy a kezdődő depresszió jeleit mutatom, miközben a munkámban minden olyan remekül alakul, és ott teljes mértékben uralom az eseményeket. Számomra a depresszió legnagyobb leckéje, hogy el kell fogadnunk a saját gyengeségeinket.

Szajki Bálint / 24.hu

A könyvben felsorolja azokat a mélypontokat, ahová a depresszió juttatta. Mikor talált meg valamiféle belső egyensúlyt ahhoz, hogy együtt tudjon élni a betegséggel?

Sokáig küzdöttem a gyógyulásért, kerestem a megfelelő gyógyszereket. Egy idő után rájöttem, hogy egy olyan betegség, mint az enyém – ami a bipoláris depresszió enyhébb formája –, soha nem múlik el végérvényesen. Bennem van. A Légszomj megjelenése után is jött egy krízis, hiába reméltem titkon, hogy a könyv megírása gyógymódot jelenthet. A legtöbb, amire törekedni tudsz, az állapotod stabilizálása.

A 2010-es évek végére a brazil könyvpiac komoly válságba került, és még csak ezután következett a koronavírus-járvány. Könyvesboltok zártak be, csődeljárások indultak. Javult azóta a helyzet?

Valamelyest javult, bár éppen idén jelentett csődöt az egyik legnagyobb könyvesboltlánc, ami a mi könyveinknek is a második legnagyobb értékesítője volt. Brazília három legvagyonosabb nagyvállalkozójának a közös cégéről van szó, közöttük vannak a Heinz és a Heineken tulajdonosai. A könyves cégüket könyvelési csalás miatt büntették meg – nyitott kérdés, hogy tudtak-e a trükközésről a tulajdonosok. Mindenesetre nem tették bele a saját pénzüket a cégbe, hogy kifizessék a bírságot. Inkább csődöt jelentettek. Ez alaposan megrázta a piacot. Máskülönben stabilizálódott a helyzet: a könyvértékesítés hatvan százalékát az Amazon bonyolítja, negyven százalékon osztoznak a könyvesboltláncok. Nem ideális állapot. Az Amazon bárhova képes szállítani egy ilyen hatalmas országon belül, aminek örülünk, de az általuk kínált hatalmas akcióknak már kevésbé.

Az alapvető probléma mégis ugyanaz, ami minden más területen is érezteti a káros hatását a hazámban: hatalmas a társadalmi különbség a szegény, leszakadó rétegek és a vagyonosabb városiak között.

Meglátjuk, Lula új kormánya mire jut a különbség csökkentésével – az előző ciklusában valamennyire képes volt mérsékelni. Mióta újra ő Brazília elnöke, egy év telt el. Nem úgy tűnik nekem, hogy ezt az évet különösebben sikeresnek könyvelheti el, de hátravan még három.

Szajki Bálint / 24.hu

A járvány idején beszámolt a covid könyvpiaci és személyes hatásairól, és odaszúrt Bolsonarónak is. Hogyan érint Brazíliában egy könyvkiadót a politikai élet alakulása?

Bolsonaro szörnyű kórságot jelentett a hazámban. A mi kiadónk is több könyvet adott ki arról, miért káros a politikája. Ezek bármiféle cenzúra nélkül megjelenhettek. Bolsonarót nem érdekelték a könyvek. A feleségem, aki végzettsége szerint történész, a járvány alatt mindennap posztolt valamit arról az Instagramon, miért kifogásolja Bolsonaro egyik vagy másik döntését. Ezzel olyan népszerű lett, hogy már több mint félmillióan követik, valódi híresség lett belőle. Bolsonaro a könyvpiac megsegítéséért sem tett semmit, pedig a mindenkori brazil kormány több könyvet szokott vásárolni, mint bármelyik másik a világon, hogy eljuttassa azokat az ország nagyon távoli, szegény vidékeire, az iskolákba. Olyan nagy hagyománya van ennek, hogy még Bolsonaro sem állíthatta le a könyvvásárlási programot, de jottányival sem bővítette. Lula most azzal kampányolt, hogy a kormánya több könyvet vásárol majd, és kevesebb fegyvert. Nekem ez egyelőre nem tűnt fel, de bízzunk abban, hogy tényleg így tesz majd.

Azért is kérdeztem könyvpiac és politika viszonyáról, mert a magyar kormány jelenleg sorra bünteti azokat a könyvesboltokat, amelyek egy új, egyelőre elég homályosan érthető törvény értelmében nem fóliázzák le a homoszexualitással foglalkozó, az ifjúsági művek közé helyezett könyveket. Emlékszik hasonló esetre, amikor a politika ilyen módon bevonult a könyvesboltokba?

Évekig dolgoztam a könyvkiadásban még a katonai diktatúra idején. Ők sem tették meg, hogy cenzúrázzanak bennünket, pedig rengeteg kormányellenes, diktatúraellenes művet adott ki a régi munkahelyem is. A hatvanas-hetvenes években előfordult, hogy az erőszakosságukra hivatkozva cenzúráztak könyveket, például Brazília egyik legjelentősebb novellistájának egyik kötetét. Arra hivatkoztak, hogy ez nem való a családok könyvespolcára. Ez azonban kivételes esemény volt, méghozzá azért, mert a könyvpiac, a könyvesbolt hagyományosan az ellenállás tere Brazíliában.

Otthon egyike vagyok annak a néhány ismertebb vállalkozónak, aki nyilvánosan deklarálta, hova fog szavazni az öt évvel korábbi választások előtt és a legutóbbi előtt is. Kamera előtt beszéltem róla, hogy Lulára fogok szavazni, a felvételt pedig felkapták a kampányban, sokmillió emberhez eljutott. A kollégáim is gratuláltak hozzá, amire én visszakérdeztem, hogy „és veletek mi a helyzet?”.

Az egyik legnagyobb kiadó vezetőjeként úgy éreztem, nincs mitől félnem, ha nyilvánosan vállalom a politikai véleményemet, de valójában azt gondolom, másnak sincs oka félni. Ha elmondom, mit gondolok a diktatúráról, nem azért csinálom, hogy az író barátaim meglapogassák a vállam, hanem azért, mert ez az állampolgári kötelességem.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik