Isten vezette a kezem, mi baj lehet? – doku egy misszionáriusról, aki egészségügyi képzettség nélkül kezelt ugandai gyerekeket

Neokolonializmus? Ki sem tudom mondani, pláne nem tudom, mit jelent. Majd, izé, utánanézek, gondolom.

A jelenet, amelyben Renee Bach, ez a szőke, fehér amerikai nő, aki minden egészségügyi képzettség – sőt, ami azt illeti, bármilyen, iskolarendszerhez tartozó oktatás – nélkül végzett orvosi szakértelmet igénylő eljárásokat afrikai kisgyerekeken, belegabalyodik az újgyarmatosítás szóba, majd közli, fogalma sincs, mit jelent, afféle „túl szép, hogy igaz legyen” pillanat. Ez a megnyilvánulás ugyanis gyakorlatilag egy jelenetben tökéletesen összefoglalja a Megmentő komplexus című HBO-dokusorozatban tárgyalt probléma lényegét: hogy az afrikai önkéntes munka sokaknak a jóemberség glóriájával bevilágított, hatalmi helyzettel, vezetői státusszal és égi-földi üdvözüléssel kecsegtető, Insta-pozitív játszótér, amelynek időnként azok isszák meg a levét, akiket elvileg segíteni akar. Ezzel együtt jót tesz a dokunak, hogy nem áll meg, itt, hanem gazdagon árnyalja a képet.

Amikor egy doku főszereplőjét már a film első perceiben a halál angyalának nevezik, továbbá Hitlerhez és Mengeléhez hasonlítják, olyankor többnyire valami szaftos true crime-ra számítunk, és arra, hogy a film végére kiderül, a főszereplő nyilván valami patológiás személyiségszerkezetű őrült. Felfordul a gyomrunk, hogy mik vannak, aztán megnyugszunk, hogy azért ezek extrém, kivételes esetek, és megyünk vissza az életünkhöz. De a Megmentő komplexus nem az a doku, ami ilyen könnyű élménnyel bocsátaná útjára a nézőjét: itt bizony azzal kell szembesülnünk, hogy mennyire káros és veszélyes lehet az a bizonyos jószándék, amivel a pokolhoz vezető út a mondás szerint kikövezve van – amiben már jó eséllyel lehetünk mi magunk is érintettek. Ráadásul a filmben tárgyalt téma csupán egy a világ feloldhatatlan problémái közül, így a nézőmegnyugtató lezárás gyakorlatilag lehetetlen.

Hogy mi is ez a feloldhatatlan alapprobléma? Az, hogy

• az afrikai kontinensnek humanitárius segítségnyújtásra van szüksége a fejlett világtól,
• de a fejlett világ nem igazán tud jól, ártás nélkül, tisztelettel segíteni, aminek az afrikai emberek isszák meg a levét,
• miközben eleve élhetünk a gyanúperrel, hogy Afrika jelenlegi problémáinak jó részét a gyarmati kor okozta, ami meg, ugye, a fejlett országok sara,
• ám Afrikának tényleg nagyon nagy szüksége van a segítségre – azaz a kör újraindul, megállás nélkül, újra meg újra.

Frusztráló, ugye? Az bizony, és Jackie Jesko rendezőnek alighanem igaza van abban, amit a Megmentő komplexus révén állít: nem tehetünk mást, mintsem szembesülünk, informálódunk, gondolkodunk a dologról, és próbáljuk jobban csinálni. Ehhez egy beszédes esettanulmányt használ: Renee Bach esetét.

Renee Bach „tizenkettő egy tucat” amerikai önkéntesnek indult: a déli államok vallásos, konzervatív közegében nevelkedve már gyerekként alaposan átitatta az elméjét az egyház a missziós munka fontosságával, így tizenkilenc évesen nekivágott Afrikának, hogy ott önkéntes munkát vállaljon a csillió humanitárius szervezet egyikénél. Ugandába, Jinjába ment, ahol valamiért még az átlagosnál is jóval magasabb a nemzetközi humanitárius szervezetek száma, és némi bedolgozás után úgy döntött, saját szervezetet hoz létre a helyi lakosság élelmezési válságának enyhítésére.

A forrásokat javarészt otthonról érkezett felajánlások biztosították, amelyeket az ugandai mindennapokról írt, szívhez szóló blogbejegyzéseivel támogatott meg: minél szívet tépőbb írások, annál lelkesebben adományozó otthoniak. Renee pedig nagyon ügyes volt a blogolásban: a drámai hangnemet nyakon öntötte vallási áhítattal.

Isten vezette őt Jinjába, Isten biztosította az ingatlant, a forrásokat, és, ami a legfontosabb, munkájával Renee Istent vitte el a szegény ugandai embereknek. Hisz az afrikai missziós munka mérlegének mindig a kereszténység terjesztése van az egyik serpenyőjében, a másikban lévő segítségnyújtásért cserébe.

Akárhogy is, Bach civil szervezete, a Serving His Children (nagyjából Szolgálni az Ő Gyermekeit, amely szerkezetben az Ő alatt Isten értendő) egyszerű étkeztetésből rövid úton profilt váltott: alultáplált gyerekek rehabilitációs központjává vált. Kiderült ugyanis, hogy nagy igény van olyan helyekre, ahol az alultápláltság miatt kórházba került, de orvosi ellátásra már nem feltétlen szoruló gyerekeket felhizlalhatják egészséges testsúlyra. Így is lett. A Serving His Childrennél – amely az amerikai adományok révén lényegesen több forrással gazdálkodhatott, mint bármely ugandai állami intézmény – mindig volt elég élelem, tiszta fekhely, kötszer, nyugalom, ügyesen híztak-erősödtek a tündéri fekete gyerekek, mindenki örült, pláne Renee Bach és az otthon hagyott gyülekezete, hogy az Isten így megáldotta fáradozásaikat.

Igen ám, csak aztán a fáradozásaik kissé elfajultak: híre ment, hogy a szervezetnél bőség van, így az alultáplált gyerekeik miatt aggódó szülők egyre inkább már eleve ide hozták el a gyerekeiket, nem pedig kórházba. Bach pedig ment az áramlattal, és különösebb aggályok nélkül elkezdte ellátni ezeket a gyerekeket – megvizsgálni, diagnosztizálni, gyógyszeradagolást meghatározni, infúziót bekötni.

Tette ezt minden egészségügyi végzettség nélkül.

Bach ugyanis nemhogy nem volt orvos vagy nővér, de konkrétan egyetlen percet sem töltött a hivatalos közoktatásban: farmer szülei otthon tanították. Ugandában persze kollégái megtanították az alapvető dolgokra, sztetoszkóppal meghallgatni egy gyereket, bekötni egy branült – ez utóbbiban kivételesen ügyesnek is bizonyult –, de ez nem változtat a tényen: Renee Bach rövidesen gyakorlatilag orvosként, de minimum ápolóként praktizált mindennemű hivatalos, erre feljogosító végzettség nélkül. Ami nemcsak elmebaj, de konkrétan bűncselekmény is.

De hát „Isten nem az alkalmasakat hívja el, hanem alkalmassá teszi az elhívottakat” – állítja a misszionáriusmottó, amely szerint Renee Bach is szervezte a tevékenységeit. Ez a mondás a háromrészes doku első epizódjának címe, de gyakorlatilag ez az a mondat is, ami a legtökéletesebben összefoglalja Bach karakterét, a vakhittel súlyosbított jogosultságérzetét, és az összes abból fakadó kárt, amit okozott. Mert okozott – még ha a konkrét számok és arányok nehezen is fejthetők vissza.

A Serving His Childrennél ugyanis egy ponton már gyakorlatilag komplett koraszülött intenzív osztály üzemelt, ahová egyre betegebb gyerekeket is fogadtak, olyanokat, akiknek az ellátásával rutinos profiknak is meggyűlt volna a bajuk – ám Bach, annak ellenére, hogy addigra azért már felvett néhány nővért, fő döntéshozóként és elsőszámú személyzetként maga látta el ezeket a gyerekeket, a helyi, hivatásos nővérek és orvosok csak feladatteljesítők voltak mellette. A kezelt gyerekek pedig időnként, bizony, nem élték túl a kezelést. Amikor Bachot egy, a szervezethez frissen csatlakozott amerikai önkénteslány – képzett nővér – kérdőre vonta a kétes gyógyszeradagolások, illetve az alultáplált betegeket fenyegető úgynevezett visszatáplálási szindróma miatt, Bach közölte: tudja, mit csinál, és bár furán hangozhat, neki Isten vezeti a kezét.

Könnyű lenne legyinteni minderre, mondván, na bumm, még egy vallási mániában meggárgyult bolond, de a helyzet nem ennyire egyszerű, és a film sem enged azonnal oldódó, fekete-fehér véleményekkel távozni a képernyő elől. Ugyanis tény, hogy Renee Bach etikátlan, veszélyes és törvénytelen tevékenységet folytatott, és tény, hogy a Serving His Childrennél meghaltak gyerekek. De tény az is, hogy lehetetlen visszafejteni, hogy ezen gyerekek közül hányan haltak meg az intézményben kapott ellátás miatt, és hányan azért, mert eleve menthetetlen állapotban kerültek oda, és hogy túlélték volna-e, ha a Serving His Children helyett kórházba viszik őket?

És – ha ez nem lenne elég – az is tény, hogy Renee Bach és szervezete sok száz gyerek életét mentette meg.

Sok-sok ellentmondás, az ember elméje szinte beletörik – de az azért kirajzolódik, hogy a hitleres-mengelés hasonlítgatások messze nem állnak meg, hisz Bachot, bár felelőssége tagadhatatlan, tényleg a jó szándék vezérelte – és igen, ide jöhet a mondás a pokolhoz vezető útról. (Beszédes adalék, hogy szemben más, botrányba keveredett jótékonysági szervezetekkel itt fel sem merült, hogy a tekintélyes adományokból a szervezet fejesei gazdagodtak, tényleg arra költötték a pénzt, amire kapták.) A film által felvázolt valódi helyzet ugyanakkor nem sokkal kevésbé ijesztő, mint az őrült fajelméletekkel felvértezett pszichopaták munkálkodása:

Renee Bach egy személyben példázza, milyen erős, milyen veszélyes és milyen káros lehet a tudatlansággal, vakhittel és a kulturális örökségként kapott túltengő önbizalommal összefonódott (amerikai) fehér felkentség és jogosultságérzet.

Bachnak tökéletes ellenpontot is talál a film: a No White Saviors, azaz a „Nem kell fehér megmentő” elnevezésű csoportot, amelynek ugyanakkor mégis épp egy fehér nő az egyik kulcsembere – mondván ő is fehér megmentő volt, de már „felépülőben van.” A csoport munkássága provokatív, kényelmetlen, ugyanakkor őket sem tudjuk maradéktalanul elfogadni a történet jófiúiként – már a sztori elején sem, a történet előre haladtával pedig egyre inkább megkérdőjeleződnek a motivációik. Öncélúság, leegyszerűsítés, nyomorpornó, fotelaktivizmus, csak hogy néhány visszásságot említsünk, nem beszélve arról, hogy időnként erősen kiveszik a részüket a virtuális lincskultúrából is – Bachnak és örökbefogadott kislányának például el kellett miattuk menekülniük az országból.

Nem csak miattuk gazdag és sokrétű a film: a rengeteg archív felvétel mellett számos érintett kamera elé állt, a „vádlott” Renee Bach és családja is, nem riadtak meg a válaszadástól. Persze, hogy nem, hisz meg vannak győződve az igazukról – ahogy mindenki más is. Az azonban ritka, hogy nézőként nem tudunk hamar és rendíthetetlenül egyik vagy másik oldal mellé állni. Itt viszont túl sokak motivációi megkérdőjelezhetők, etikátlanul, sőt, olykor undorítóan járnak el a vélt „rosszak” és „jók” egyaránt. Senki sem hibátlan. (Bibliai tanmese, hm?)

A Megmentő komplexus lassan építkező, szerteágazó és lenyűgözően gondolatébresztő anyag, amelyben olyan komplex témák fonódnak össze egy kibonthatatlan gombolyaggá, amelyek külön-külön is épp elég nehezen felfoghatók. Mint a gyarmatbirodalmak öröksége és a neokolonializmus, jótékonyság és lenézés, segítő szándék és beavatkozás, önkéntes munka és mögöttes szándékok, egyházi missziók, rasszizmus, belsővé tett fehér felsőbbrendűség, a fejlett világ privilegizált volta, Afrika kiszolgáltatottsága. De szóba került például az a hatalom és státusz is, amit az afrikai önkéntesség biztosíthat a fejlett világból jött nőknek, akik az otthoni patriarchátustól nemigen remélhetnek ilyesmit, ahogy azt sem tagadja el a film, hogy, amint az afrikai civil szervezeti visszaélésekhez általában, így ehhez is kellett a helyi erők félrenézése – hisz nem akarták sem veszélyeztetni a saját pozíciójukat, sem rossz hírét kelteni a régiónak, ami által elveszíthették volna a humanitárius segítséget, amire pedig olyan nagy szükség van. És fontos kérdések kerülnek elő az életveszélyes vallási meggyőződésről és naivitásról, no meg nyilván a címben is említett fehér megmentő komplexusról is – a film pedig nem hajlandó választ adni helyettünk. A rendező láthatólag már eljutott odáig a belső munkában, hogy bevallja: nem tudja, mi a válasz.

A Megmentő komplexus (Savior Complex) 3×55 perc, 2023, HBO.