Cherbourgi esernyők (1964)
Catherine Deneuve színészcsaládba született, rajta kívül két lánytestvére, Françoise és Sylvie Dorléac is színésznőként futott be. Sylvie húgával közösen állt először kamera elé is, még szinte gyerekként az ötvenes évek derekán. Ezután egymást követték a kisebb filmszerepek – szüleivel ellentétben belőle soha nem lett színpadi színész –, a nagy kiugrásra pedig Jacques Demytől kapott lehetőséget.
A Cherbourgi esernyők kamaszkorból éppen csak kinőtt boltoslányaként Deneuve ártatlan volt, bűbájos és tűzrőlpattant – mégis az ő karakterének sorsa, a keserű lemondás visz sötétebb árnyalatokat a habos-babos történetbe. A Cherbourgi esernyők a fél szemmel Hollywoodra pillantó francia közönségfilmet példázza, de már ott van benne az új hullám iróniája, műfaji mintákat idézőjelek közé szorító szelleme is. A reflektorfényben pedig ott a rendkívüli kisugárzású Deneuve sztáralakítása, amely a korabeli francia film legmaradandóbb színésznői teljesítményei, Jeanne Moreau, Jean Seberg, Anna Karina karriercsúcsai mellé kívánkozik.
Iszonyat (1965)
Ha az a kérdés, melyik Deneuve-film szól leginkább a mának, talán meglepő választás lehet Roman Polanski első angol nyelvű rendezése. Azért meglepő, mert éppen a #metoo korszakban újra (és jó okkal) kiátkozott Polanski készített filmet a prédára leső férfiak áldozatáról, egy fokozatosan becsavarodó és végül gyilkossá váló, fiatal nőről.
Amelynek forrása talán nem más, mint a vérnősző apa. Deneuve neurotikus szépségből alakul át szánni való szörnyeteggé, kikövezve az utat a pszichothriller és a horror határsávjában mozgó, későbbi történetek labilis hősnői előtt.
A nap szépe (1967)
Deneuve sztárimázsának formálódásához az Iszonyat főszerepe is hozzájárult, igazán azonban A nap szépe szilárdította meg a „veszélyes nő” típusfiguráját a színésznő pályáján. Luis Buñuel hatvanas évekbeli rendezései közül a legkiválóbbak mind olyan nők köré épülnek, akik hol néma tanúként, hol tragikus áldozatként, hol arkangyali kíméletlenséggel mondanak ítéletet az erkölcseiben teljesen szétzüllött és privát mániákban felszámolódó felső-középosztályról.
A Viridiana, Az öldöklő angyal és az Egy szobalány naplója változatos, de egyformán delejező nőalakjainak sorába illik A nap szépe hősnője, aki tisztázatlan okokból – talán unalomból, lázadásból vagy a kielégületlensége miatt – a burzsoá életéből kilépve prostituáltnak áll. Séverine a modern film történetének egyik legrejtélyesebb hősnője: tökéletes és megfejthetetlen, mint egy ókori istennőszobor, a birtokolható test és a megközelíthetetlen lélek ellentéte pedig megőrjíti a film összes többi szereplőjét.
Az utolsó metró (1980)
A nyolcvanas évek elején két nagy hírű európai rendező is filmet forgatott olyan színházi alkotókról, akik a nácik rémuralma alatt is igyekeztek megőrizni a tisztességüket. Hendrik Höfgennek ez nem sikerült Szabó István Mephistójában, Az utolsó metró hőseinek viszont igen. François Truffaut kései filmje a Montmartre egyik kis színházában játszódik, ahol a vezető színésznő hétről hétre igyekszik tartalmas szórakozást biztosítani a környékbeli nézőknek, akik fűtetlen otthonaik helyett inkább nála keresnek menedéket a német megszállás legsötétebb éveiben.
A Deneuve-hősnő azt hazudja a náciknak, hogy zsidó származású férje, a színigazgató megszökött, valójában viszont a pincében rejtegeti őt. Kétségbeejtő helyzetüket tovább bonyolítja egy vérmes, fiatal színész (Gérard Depardieu) érkezése, aki ráadásul titkon a francia ellenállókat segíti. A kibontakozó szerelmiháromszög-történetben Deneuve bátor és önfeláldozó nőt formál meg, akin a legrosszabb pillanatban kerekednek felül saját romantikus érzelmei. Az utolsó metrót Oscarra is jelölték, Deneuve pedig pályáján először nyerte el a legjobb női főszereplőnek járó César-díjat.
Az éhség (1983)
Deneuve-öt már a hatvanas évek közepétől, az Iszonyat sikere után csábították Hollywoodba, de az évek során kevés szerepet vállalt a tengerentúlon (először 1969-ben, egy Jack Lemmon-os romantikus vígjáték, az Április bolondja női főszerepében). A legfontosabb amerikai filmje a kultikus Az éhség, amelyet a bemutatója idején merésznek számító leszbikus ágyjelenete miatt vettek észre. Deneuve és David Bowie örökifjú vámpírokként keringenek az öregedéskutató doktornő (Susan Sarandon) körül. Éjjelente mindig másból táplálkoznak, de elegáns New York-i villájuk kapuja mögött valójában évtizedek-évszázadok óta egymás vérét szívják.
A megtalált idő (1999)
Legkésőbb a kilencvenes évektől kezdve Deneuve egyre inkább a francia film olyan védjegyévé, szimbólumává nemesedett, akinek a jelenléte mintegy rangot ad a pályakezdő rendezők filmjeinek, és beavatásként szolgál a saját hangjukat kereső szerzőknek. Ez a felelősségteljes szerep egyúttal azzal jár, hogy Deneuve karrierjéből nem veszett ki a kísérletezés. A Vendôme tér asszonya feminista bűnügyi története, a Pola X zabolátlan tragikus románca és a Táncos a sötétben súlyosan nyomasztó musicalje is sokat profitált Deneuve fő- vagy mellékszereplői közreműködéséből.
Vagy éppen itt van az irodalmi adaptációkkal kísérletező filmrendezők Szent Grálja, Az eltűnt idő nyomában, amelynek utolsó kötetéből a chilei Raúl Ruiz forgatott szabálytalan és izgalmas, álomszerű feldolgozást. A megtalált időben a lassú keringőt járó kamera mintha az emlékei között sodródó főhős agymunkáját modellezné: éppen olyan mohón közelít rá a Deneuve játszotta Odette-re, a párizsi burzsoáziát megbotránkoztató, gyanús múltú szépasszonyra, ahogyan a halálos ágyán fekvő író igyekszik őt újrateremteni. A koncepció jobban hangzik, mint a megvalósítás, de hát Proustot inkább olvasni érdemes – Deneuve-öt viszont csak nézni lehet és kell.
8 nő (2002)
A tájékozott cinefilek már az ezredfordulón, a Vízcseppek a forró kövön bemutatásával megjegyezték maguknak a ravasz műfaji játékokban utazó, Fassbinder-rajongó François Ozon nevét, a rendező szélesebb nemzetközi ismertségéhez azonban a 8 nő és Catherine Deneuve kellett. Meg az a hét másik, jobbnál jobb színésznő, akik előtt Ozon kifejezte a hódolatát – merthogy az már húsz éve is egyértelmű volt, hogy a körülöttük elbábozott krimiparódia valójában csak arról szól, hogy Isabelle Huppert, Emmanuelle Béart, Virginie Ledoyen és a többi olümposzi istennő a rangjának megfelelően csilloghasson.
És ki csillogna fényesebben Catherine Deneuve-nél?
Talán itt láttuk őt először idősödő színésznőnek, de ez véletlenül sem jelentette azt, hogy vonzereje megkopott volna. Hét másik, ilyen formátumú francia színésznőt csak ő tudott összefogni, Ozonnak pedig nem maradt más dolga, mint hogy bekapcsolja a kamerát és hátradőljön.
Az igazság (2019)
Deneuve hosszú évtizedek óta viseli a Nagy Színésznő maszkját: ha megjelenik egy filmben, valamit mindig hoz magával a huszadik századi francia filmművészet bódító aurájából is. Voltaképpen Catherine Deneuve-ként megjelenni is egy szerep, amelyre a színésznő több filmjében ironikusan utalt. Az egyik ilyen, Deneuve-vel és Deneuve-ről egyszerre mesélő darabbal zárjuk az összeállítást.
A magyar mozikban sajnos nem sok vizet zavaró Az igazság talán azért is képes pontosan rámutatni a Deneuve-imázs és általában véve a nyugati sztárkultusz fonákságaira, mert egy japán rendező forgatta nemzetközi sztárokkal. A kiváló Koreeda Hirokazu – akinek legutóbbi filmjéért, a Szörnyetegért ebben a cikkben lelkesedtünk – szolid érzelmi válságokat lekövető családi melodrámát forgatott középpontjában egy szakmai és magánéleti kihívások előtt álló, korosodó színésznővel. Az igazság Koreeda és Deneuve pályáján sem ostromolja a csúcsokat, de intelligens és finom ízlésű film. Ebből a szempontból éppen olyan, amilyennek a főszereplőjét elképzeljük.
