Vannak azok a színházi életutak, amikor hősünk hatévesen közli otthon, hogy ő márpedig színésznő lesz. A te utad egészen másképp indult, elsőre, derült égből, kicsit „Pilátus a krédóba”-jelleggel kerültél az SZFE-re. Milyen művészi előképek vannak a családban?
A közeli rokonságban nincs, van viszont egy nagynéném, Zemplenszkyné Rujder Éva, aki a Baráti Kör a Művészetért Alapítvány nevű amatőr színjátszó társulatban tevékenykedett, ahol én eleinte csak táncoltam, O. Cser Zita vezetésével. Aztán amikor jöttek a problémák a lábammal, illetve miután nem vettek fel a Balettintézetbe, ő mondta, hogy a színpadi létezésnek azért több formája van, és lehet, hogy meg lehetne próbálni a Színművészetit, hátha az is tetszene nekem. Hozzá jártam át aztán „felkészülni”: verseket olvastunk együtt, meg monológokat, de olyan igazán komolyan nem vettem a dolgot, merthogy én is hallottam a sztereotípiákat, hogy úgyse veszik fel az embert, meg hogy a sok száz jelentkezőből válogatnak össze egy tíz-tizenkét fős osztályt. Szóval őszintén az esélytelenek nyugalmával jöttem el a felvételire, nem hittem úgy magamban, nem érdekelt annyira, talán ez a lazaság volt szimpatikus bennem. Felvettek, pedig az első két rostánál még azt sem nagyon tudtam, hol vagyok. A harmadrostán kezdtem csak el ízlelgetni, és igazán komolyan venni, hogy ide szeretnék járni. És aztán az első két év volt az, ahol tényleg felfogtam, hogy ez mi is valójában, hogy hol vagyok, hogy mit jelenthetek, mit nem jelenthetek. De azt nem mondom még most sem, hogy ebben is akarok meghalni – nem az a típus vagyok, meg az egész generációm is sokat lazult ebben, pozitív értelemben: már nem úgy vagyunk vele, hogy éhen halunk Thália oltárán bármi áron, hanem biztonságban, jókedvvel, lendülettel, minőséggel szeretnénk mindannyian dolgozni.
Említetted korábbi interjúkban, hogy az is segített a felvételin természetesnek maradni, hogy nem is igazán tudtad, kik azok a nagy színházi emberek, akik előtt felvételizni kellett. Bekerülve az egyetemre okozott az komplexusokat, hogy nem volt meg az a beágyazottságod, mint azoknak, akik, mondjuk, már tiniként is eljátszottak pár Titániát?
Inkább az okozott bennem egy minimális komplexust, hogy nem vettem fel olyan hamar a fonalat, mint azok, akik dráma tagozatos sulikból jöttek. Ilyesmire gondolok, hogy hogy kell egy jelenetet felrakni, hogy kezdünk el megszemélyesíteni egy karaktert. Meg úgy en bloc a művészi intellektus. Hozzám nem jutott el annyi minden, és én sem voltam elég kíváncsi másra a táncon meg a lovakon kívül. Érdekeltek, persze, dolgok, a történelem, az angol, de a színház nem szippantott be úgy, hogy elkezdjek keresgélni, hogy hol milyen előadások vannak. Így nagyon le voltam maradva ebben, ami sokszor okozott szégyenérzést. Féltem, hogy ez így is marad, hogy ami nekik megvan, azt én nem tudom behozni, de igyekeztem olvasottabb lenni, és érzékenyebb a világra, és örülök, hogy megkaptam ezt a nyitottságot a szakmán keresztül.
Csak a műveltségről szólt ez a bizonytalanság, vagy arról is, hogy sikerülni fog-e a szakma?
Mindkettő jelen volt, abszolút. Minden olyan lutri ebben a szakmában. Hiába a tehetség, azért valakinek vagy jól állnak a csillagok, vagy nem. Emlékszem, amikor felvett minket Gábor (Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója volt Rujder Vivien egyik osztályvezető tanára az SZFE-n – a szerk.), beültünk a tanácsterembe, és azt mondta, hogy aki azért jött ide, mert arra vágyik, hogy siker, pénz, csillogás, címlapok, az álljon fel és menjen ki. Már ott és akkor lefektette a nyilvánvalót: hogy ez nem mindenkivel történik meg, nem mindenkinek lesz feltétlen sikeres vagy szakmailag sűrű pályaútja. Ráadásul ezt előre nem is lehet tudni. Nagyon nehéz lenyelni azt a békát, hogy nem feltétlen te magad leszel a sorsod kovácsa, mert hogyha leszerződsz egy társulathoz, nem te mondod meg, hogy mit csinálj jövőre a színházban, és ugyanígy van a forgatásokkal is. Nekem ez azért is nehéz volt, mert úgy nőttem fel, hogy a szüleim a maguk urai, és nagyjából ők osztják be az idejüket, vagy ha volt egy kötöttebb munkaidejük, akkor utána sok szabadidejük volt, ki tudtak kérni szabadságot, és így tovább. Ezen a pályán viszont ezt mind el kellett felejteni. Hogy elfogadjam, hogy beosztott maradok életem végéig, mert itt nincs klasszikus értelemben vett ranglétra, azzal még van dolgom. Kiismerhetetlen eszközök vagyunk: nem tudom, mit jelentek öt év múlva, kinek kellek, mire kellek. Ezért is igyekszem elhinni magamról, hogy másra is képes vagyok.
Pedig eléggé „sikerült” az osztály: a szakmában van mindenki.
Igen. Meg nagyon jó osztályközösség is voltunk. Persze, jó mesterségtanáraink voltak, akik nyilván nagyon jól válogattak, de attól még azt ők sem láthatták előre, hogy emberileg hogy csiszolódunk össze, de tényleg jó kis brancs volt. Nyilván ehhez az is kellett, hogy mi, lányok hamar idomultunk ehhez a focicsapathoz, nem is csak olyan értelemben, hogy például megtanultunk úgy átöltözni, hogy észre se vették, hogy átöltöztünk, hanem úgy is, hogy ennek a tizenegy embernek is szüksége volt arra, hogy legyenek mellettük ilyen kis ölelő karok. Anyjuk helyett anyjuk voltunk, a testvérük helyett testvérük, tök jó kapcsolatok alakultak ki, amik tartanak a mai napig, és bárkire tudom azt mondani, hogy olyan, mintha a kisöcsém vagy a bátyám lenne.
Elég hamar bekerültél abba a körbe, akik sokat forgatnak. Ez minek tudható be?
Szerintem a Tóth Jánosnak, azzal indultam el olyan értelemben, hogy hosszabb ideig lehetett látni egy sorozatban. De hogy minek köszönhető, azt nem tudom. Szerencse is kell ehhez olyan értelemben, hogy azok, amikkel indultam – a Tóth János, a Korhatáros szerelem – mind sorozatok voltak, ráadásul majdnem mindegyiknek volt második évada. Nyilván kicsi ez a szakma, tehát sokat számít, hogy ha emberek beszélgetnek egymással, akkor mit mondanak rólad. Én azt hallottam magamról vissza, hogy jó velem dolgozni.
Nyilván van egy erős anyagi érv a forgatások mellett: lényegesen jobban fizetnek, mint a színpad. De szakmai szempontból is cél minél többet forgatni?
Nagyon-nagyon szeretek forgatni, de nem cél, hogy bármi áron filmezhessek. A szerepet nézi meg először az ember, a kollégákat. Eddig nem talált meg olyan, amire nemet mondtam volna, és jó is sült ki eddig mindenből: vagy jól éreztem magam, vagy azt éreztem, hogy tanultam. Ha még a szerep esetleg nem is volt túl komplikált, akkor is a kamera előtti létezést, a technikákat tanultam közben, amiből nem igazán kaptunk képzést.
Most sokáig – mármint tényleg nagyon, nagyon sokáig – a Hunyadi-sorozat jelentette a fő elfoglaltságot.
Igen, hosszú ideig tartott már maga a casting is. Havi egyeket mentünk, néha kettőt, már arra sem emlékszem pontosan, melyik évben. Aztán kilenc hónapig vártam az eredményre: május körül voltam először castingon, és a következő év február végén hívtak fel, hogy én kaptam a szerepet. Aztán a hosszú kiválasztási procedúra után még jártunk előkészületekre, szintén nagyon sokáig. Október elején kezdtünk el lovagolni járni Gellérttel (Kádár L. Gellért alakítja a sorozat főszereplőjét, Hunyadi Jánost – a szerk.), akkor még úgy volt, hogy elindulunk áprilisban, abból lett végül az indulás tavaly július vége. És most augusztus elseje volt az utolsó forgatási nap, tehát pár nappal több, mint egy éven át forgott a sorozat: százhetvenhét forgatási napunk volt.
Szokatlanul sok. Ha jól tudom, fizikailag is elég megterhelő volt.
A felkészülés megterhelőbb volt, mert akkor még jobban figyelnem kellett magamra, hogy jó kondiban legyek, vagy hogy elégedett legyek a külalakommal, plusz jártunk lovagolni és kaszkadőredzésekre is. Aztán én végül nem forgattam annyit kardot, vagy vágtáztam a lóval, mint ahogy az tervben volt, de így is kijutott egy kis íjászkodás, lovaglás, tűzben futkározás.
Szilágyi Erzsébet karakteréről, a női főszereplőről van szó, ugye. Milyen ez a nő?
Rettenthetetlen. Nagyon határozott, egy bástya. És ez nekem nagyon szimpatikus volt. Már a castingokon is úgy éreztem, nem kellett nagyon gondolkozni rajta, hogy ki ő. Nagyon jól meg voltak írva a jelenetek, és nagyon adta magát, zsigerből éreztem, hogyan kell játszani. Nyilván ők nem érezték zsigerből, hogy erre alkalmas leszek, hogyha ennyit kellett erre várni a döntésre, de nekem nagyon jó élmény volt az összes forduló. Nagyon tetszett, ahogy a férje mellett kitart, hogy mikbe bele kellett mennie, hogy életben tartsa a családját. Érdekelt ez a fajta erő, ami ebben a nőben van, hogy ez mégis honnan jön újra meg újra elő. Az meg csak még könnyebbé tette a munkát, hogy bőven volt időnk felkészülni, beszélgetni róla, sokat próbálni. Színészileg kivételes ajándék, hogy lehet így dolgozni, hogy csak egy dologgal foglalkozol. Kicsit mint Hollywoodban, ott csinálják így, hogy „egy év múlva forgatok, szóval most fél évig pihenek, aztán fél évet készülök erre, aztán csak azt csinálom, aztán megint pihenek”. Nekem még mellette itt volt a színház, nem próbáltam, de azért játszottam. Gellértnek viszont megadatott, hogy idejött, és csak erre készült, csak ezt forgatta.
Ha kevesebbet is kellett kardozni meg lovagolni, azért egy kicsit akciófilmes karakterré formálták ezt a nőt. Ez a tökös, fiúsított leányság mennyire vág össze a személyiségeddel?
Eléggé összevág. Bár azt egyébként nem mondanám, hogy nagyon férfiasítva lett a szerep. Figyeltek a külsőségekre, nagyon jól mixelték a csatajelenetekkel azt, hogy maradjon derekam, meg nagyon szép ruháim legyenek, de közben nagyon erős kiállásom legyen. Szóval nem mondanám fiúsítottnak – az tény, hogy nem egy törékeny pillecukor. De én sem vagyok az. Nem egy áldozat típus, épp ellenkezőleg: hiába bántják, alázzák meg és teszik tönkre, ő ezekből hatalmas erővel áll fel és triplaannyit üt vissza, ha kell.
Érdekes az a kettősség, hogy mindeközben a külsőd predesztinálhatna arra is, hogy bombázókat vagy naivákat játssz. Az a feltételezésem, hogy egy színésznő nagyon figyel arra, hogy ő mennyire és hogyan szép.
Tudok én bombacica is lenni, csak az nem izgalmas nekem. Az nagyon múlandó: addig tart ki, míg el nem jár az ember fölött az idő. Nem beszélve arról, hogy az a szerep nem is annyira ízlik, mint egy ilyen Szilágyi Erzsébet, vagy az Isten, haza, családból Ilona, vagy az Elektra. Ezek sokkal izgalmasabbak, mint betipegni magassarkúban. Úgyhogy örülök, hogy nem lettem beskatulyázva. A Tóth János meg a Korhatáros szerelem után azért féltem egy kicsit attól, hogy a képernyőn mindig úgy fognak látni az emberek, mint a bunkó menő csajt. Szerencsére nem így alakult: ha végignézem, miket csináltam eddig, nagyon vegyes a kép. Ráadásul volt egy furcsa disszonancia a munkáimban: a színházban naiva karaktereket kaptam, míg a forgatásokon vagy castingokon a nagyszájú karaktereket. Megvolt mindkettő – csak jó lett volna mixelni. De aztán valahogy jól rendeződtek el a dolgok: az Apatigrisben már lágyulhattam a kamera előtt, és ezzel egy időben a színházban is éppen akkor fordult a kocka. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető: kisugárzásnak, energiáknak, vagy annak, hogy egyszerűen változik az ember, és nem is veszi észre – legalábbis én nem vettem észre, hogy akkorát változtam volna, de nagyon örültem, hogy eltűntek a skatulyák. Visszautalva a beszélgetés elejére: ettől az egytől féltem az egyetemen. Illetve Gábor is felhívta rá a figyelmünket, hogy ezzel vigyázni kell. És ide kapcsolódik a külalak kérdése is: azzal is vigyázni kell, hogyha mondjuk az ember felszed pár kilót, hogy úgy ne skatulyázódjon be, és úgy se, hogyha túl vékony. Persze azért az elsődleges az, hogy én érezzem jól magam a bőrömben, mert akkor van jó kisugárzásom, akkor lehetnek rám kíváncsiak, akkor jó a társaságomban lenni, ha én jól vagyok. De az meg már az én reszortom, hogy én hogyan érzem jól magam. Arra, hogy milyen szerepeket kaphatok az alapján, ahogy kinézek, nem gondolok.
Egy interjúban idézted Máté Gábortól, hogy minden egyes új munkával egy kicsit elölröl kell kezdeni, újra kell tanulni ezt a szakmát. Az utóbbi időszakban mik voltak ezek a nagy újratanulások?
A Cseresznyéskertnél meg kellett tanulnom újra próbálni. Annyira féltem! Másfél évet kihagytam a színházból, aztán jött az olvasópróba, és remegtem, hisz nem nyitottam ki szövegkönyvet két éve. És nekem ez nem olyan, mint a biciklizés. Mindig észnél kell lenni, mindig vissza kell emlékezni az alapokra, nem minden van meg mindig zsebből, pláne mindössze hat-hét év szakmai gyakorlat után. Szóval az első, ami fixen eszembe jut, hogy a Cseresznyéskertet elkezdeni próbálni egy gyomorgörcs volt. Két-három nap után már nem volt semmi bajom, de azért ez Ami, hogyha zsinórban végigpróbálod az évadot, akkor a kezedben van automatikusan, de ha kiesik másfél év, az sok. De a Hunyadiban is volt olyan, amivel még életemben nem találkoztam, ami kihívás volt. Például kaptam olyan instrukciót, hogy „Vivi, te ezt olyan jól csinálod, hogy ne buggyanjon ki, csak álljon a szemedben a könny”. Ezek technikai dolgok, amik nekem mégsem technikai dolgok, mert van olyan kollégám, aki simán sír rekeszből, de én nem tudok, nekem ezt muszáj valahogy előhívni magamból, és van, hogy sikerül, és van, hogy egyáltalán nem sikerül. De azért mondtam, hogy a Hunyadiban olyan gyönyörűen vannak megírva a jelenetek, főleg ezek a drámai jelenetek, hogy nem kellett erőlködnöm. Vagy az elsőnél nem, hanem csak a hatodiknál.
Az hallatszik, hogy nagyon emlékezetes, fontos munka volt a Hunyadi, és a stáb is azt ígéri, hogy most végre kapunk majd egy igazán erős kosztümös játékfilm-sorozatot. Közjogi méltóságok egyenesen „a magyar Trónok harca”-ként aposztrofálják a Hunyadit – némi képzavarral, mert közben a Tündérkert című sorozatra is hivatkoztak így mások. Mi ezzel a helyzet – végre tényleg megvan a magyar Trónok harca?
A Hunyadi soha nem lesz a magyar Trónok harca és nem is akar az lenni. Ez egy minőségi magyar sorozat lesz a történelmünk egy fontos hőséről, akinek az élettörténete nem volt még így vázolva. Nem lesz tökéletes történelmi hűség, mivel regények alapján készül, a regények viszont nagyon jók, azokat pedig elég híven követi a sorozat. Stílusában, úgy látom, hogy ez igazán profin sikerülhet. Értve ezt mindenre, ami a körítés, a technika, az operatőri munka, a VFX. Eleve az beszédes, hogy a forgatáson nem egyszer fordult elő, hogy egy-másfél perc hasznos anyagot vettünk fel egy tizenegy órás munkanap alatt. És Garas Dani meg Réder Gyuri képei… ők adtak életemben először nekem önbizalmat olyan értelemben, hogy ne figyeljek arra, hogy hogy nézek ki, felesleges, mert egyszerűen csodálatos operatőrök, csodálatosan világítanak, és így tovább. És az ilyen kosztümös történelmi sorozatoknak a sikere igenis ilyesmiken is múlik. Már mutattak anyagokat, ami egyáltalán nem triviális, inkább az a jellemző, hogy kérni kell, hadd nézzük meg, mit csináltunk eddig. Itt viszont a producereknek jutott először eszükbe, hogy olyan sok ideje forgatunk már, jövünk minden hajnalban, és tesszük a dolgunkat, de nem láttunk semmit. És pont azért, hogy még vegyünk egy nagy levegőt, és bírjuk a következő félévben, csináltak nekünk, az egész stábnak egy vetítést. És bizakodásra ad okot, amit eddig láttunk.
Magyar színészként a mozgóképes munkák elvállalása gyakran nem kizárólag szakmai kérdés: sok az aktuálpoltikai áthallásokkal terhelt munka, és sok interjúalanyom mesél arról, hogy meg kell fontolniuk, akarják-e adni arcukat-nevüket adott projekthez.
Ez eddig engem elkerült, és ezután is szeretném, hogy elkerüljön. Úgy is, mint szakmai dilemma, és beszédtémaként is. Szakmáról szeretnék beszélni, meg társadalmi ügyekről, az összes többiről… nem látom értelmét. Tisztelem és becsülöm azokat a kollégákat, akik vállalják ezeket a témákat, de nekem erre nincs igényem, és az ezzel járó támadási felületeket sem szeretném megnyitni. Van egy mikrokörnyezetem, akiknek érdekel a véleménye, és akiket érdekel, hogy én mit mondok, de miért beszéljek úgy en bloc a nagyvilágnak?
Viszont a Katona azért egy „beleállós” színház. Sok olyan darab van műsoron, amivel a színész már azzal is „állást foglal”, ha színpadra áll.
Nekem például a Káli holtak ilyen. Tehát, És most nem a saját szerepemre gondolok, mert van benne hat, hanem amit az egész darab jelent – nagyon-nagyon fontos előadás ez az életemben. Fontos felismeréseket, megnyugvásokat hozott, kicsit terápiás jelleggel.
Tavalyi bemutató, de színpadon maradt. Most, hogy lement a Hunyadival járó rengeteg munka, több bemutató vár a Katonában?
Október 16-án kezdjük el próbálni Fehér Balázs Benővel a Pekingi őszt, Boris Vian regényének a színpadi adaptációját. De addig pihenek. Pár napja fejeztem be Lakos Nórival a Véletlenül írtam egy könyvet című film forgatását, szóval most jól esik csak úgy lenni. A Pekingi ősz után Kizlinger Lillával a Psychét kezdjük majd el. Mi nem igazán ismertük egymást korábban, és nagyon tetszett, hogy ő kezdeményezte, hogy üljünk le, mert meg szeretne ismerni, és úgy beszélgettünk, mintha már nagyon rég ismernénk egymást. És ez azért ritka, még ha én azért általában hamar megadom a bizalmat – ami nem mindig jó, de ebben nem szeretnék változtatni magamon.
Általában sem kelted egy borongó-szorongó, önmarcangoló színésznő benyomását.
Nem, mert nem vagyok az. Nagyon harmonikus, vicces családból jövök, bárki hozzánk jön, azt mondja, hogy mennyire feltöltő élmény nálunk lenni. Úgy nőttem fel, hogy nekem ezek az élmények az akksijaim. Meg őszintén: nem is nagyon keresem az okokat szomorkodni. Nyilván van, ami megfacsar, de mindenen nem puffogok muszájból. Arra ott van a színpad, ott ki lehet adni.
