Emlékszik, mikor esett le önnek, hogy egy nagyon más háttérből jön, mint a többi gyerek?
Nem emlékszem pontosan, hogy ez mikor történt, de valószínűleg valamikor az általános iskolában. Kisebb koromban még ez nem tudatosult, de amikor elkezdték kérdezni az emberek, hogy abból a Hatvany családból származom-e, addigra már tudtam, hogy az „abból” mit jelent. Talán igazán csak gimnazista koromban tudatosult. Ez mindig egyfajta vegyes érzelem volt: egyrészt nagyon büszke voltam a családra, ugyanakkor egy kicsit feszélyezett, mert igyekeztem beolvadni a közösségbe, és olyan lenni, mint mindenki más. Minden gyerek igyekszik beilleszkedni – főleg gimnazista korában –, nem pedig kilógni.
Volt olyan is, amikor úgy érezte, hogy igazából jobb lenne, ha egy hétköznapi családból származna?
Olyan azért nem. És nem is származott belőle semmilyen hátrányom szerencsére annak ellenére, hogy a Kádár-korszakban ez a háttér nyilván nem számított előnynek. Gimnazista koromban voltak olyan barátaim, akik nálam olyan négy-öt évvel idősebbek voltak, és félig-meddig viccesen bárónőnek vagy baronessznek hívtak. Azon mindig mosolyogtam, hogy én értem, de azért ezt mégse.
A családnak ma már egyértelműen Hatvany Lajos a legismertebb tagja, de Hatvany Bertalant is emlegetik a József Attilához való kötődése miatt. Az ön édesapja, Hatvany József már csak szűkebb körben ismert, az ő munkásságát hogyan mutatná be röviden a fizikában meg a számítástechnikában kevésbé jártas olvasónak?
Nagyon sokoldalú ember volt. Amikor visszajött a háború után Angliából, inkább politikai területen próbált érvényesülni. Az akkor újonnan megalakult Közgazdasági Egyetemen tanított filozófiát huszonegy évesen, ami manapság furcsa lenne, de akkor nem feltétlenül az adott végzettség számított, inkább a hozzáállás. Emellett a Magyar Rádió idegennyelvű osztályán felelt az angol nyelvű adásért, tehát ő írta, szerkesztette és olvasta is fel a híreket. Ez a két állása volt párhuzamosan, aztán a Magyar Tudományos Akadémiánál lett osztályvezető – nem is tudom pontosan, hogy ott mit csinált, mert az is inkább politikai dolog volt. Érdekes módon aztán pont a börtönévei alatt, amikor áthelyezték Márianosztráról Budapestre a gyűjtőfogházba, a Közérdekű Munkák Igazgatóságához került (KÖMI), ott szakmai csoportokra osztották a börtönben lévő foglyokat, akik mind értelmiségiek voltak. Apám a mérnöki csoportba jelentkezett annak ellenére, hogy fizikus volt, nem mérnök, és több rabtársával együtt ott dolgozta ki a numerikus szerszámgépvezérlés csíráit. Ez nagyon úttörő dolog volt akkoriban, mert a számítógép még éppenhogy csak létezett, és tulajdonképpen ott alapozta meg a későbbi karrierjét, több találmányát szabadalmaztatták még a börtönből. Amikor végül kiszabadult, onnantól indult a karrierje. Tehát számítógépes tervezéssel és gyártással foglalkozott, pontosabban a szerszámgépvezérlés automatizálásával. Ennek az úttörői közé tartozott, mert ez egy nagyon új technológia volt az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején.
A könyvből az is kiderül, hogy őt már a ’60-as évek végén foglalkoztatták olyan kérdések, amik ma szinte naponta előkerülnek a sajtóban.
Igen, tényleg nagyon előrelátó volt, pedig a ’60-as években szinte senki nem foglalkozott számítógépekkel azon túlmenően, akik ebben a szakmában tevékenykedtek. Az átlagember azt sem tudta, mi az, hogy számítógép. Az MTA Sztakiban (Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet), ahol ő dolgozott ’65-től, külön terme volt a számítógépeknek, ahol azok egy egész falat elfoglaltak, és oda csak a fehér köpenyes technikusok mehettek be. Apám már akkor előre jelezte, hogy valószínűleg egy-két évtizeden belül a számítógép a mindennapi élet része lesz, és mindenki használni fogja. Azt is mondta, hogy jön majd a papír nélküli világ a következő generációknál, és minden számítógéppel fog működni, ezért olyan számítógépeket kell tervezni, amik felhasználóbarátok. Ezen ma már mosolygunk, mert az ötéves gyerek is nyomkodja a telefont, és jobban ért hozzá, mint én, miközben minden automatizálva van, de akkor ez még nagyon nem így volt. Tehát nagyon előrelátó volt, viszont az sem kerülte el a figyelmét, hogy ez a folyamat nyilván sok munkahelyet is meg fog szüntetni. Gyárakban, főleg a nem túl képzett munkaerő lesz munkanélküli, vagy át kell őket helyezni, esetleg képezni emiatt, hogy az automatizálás átveszi a munkakörüket. Ugyanakkor optimista is volt, mert azt gondolta, hogy a társadalom és az országok vezetése erőfeszítéseket tesz majd annak érdekében, hogy a következő generációkat úgy nevelje, hogy ezeket a hátrányokat kompenzálni tudják.
Tehát, hogy minél több olyan embert neveljünk, akik kreatívan gondolkoznak, és az automatizálás ezért nem átok lesz, hanem áldás. És ha megfelelően neveljük a következő nemzedéket, akkor nem válunk áldozatává a technológiának, hanem ez egy plusz lesz, és azt hiszem, azt is írta egy cikkében, hogy több szabadidőnk lesz, és akkor majd több időt lehet tölteni kultúrával és a családdal. Tudom, hogy ez ma már egy kicsit naivnak hat, de apám több mint ötven évvel ezelőtt még ebben bízott.
Ez utóbbi talán a baloldali meggyőződéséből is következett. Hatvany József életútjából már azt is nehéz megérteni, miért jött haza Angliából a szovjet megszállás alatt álló Magyarországra, de az még inkább felvethet kérdéseket, hogyha a saját bőrén tapasztalta meg a kommunista diktatúra természetét, miért nem ment külföldre, amikor már megtehette volna? Hiszen lehetősége több is akadt, kezdve mindjárt ’56-tal.
Azt nem tudom, hogy ’56-ban mennyire volt lehetősége, mert ő akkor még éppen csak kiszabadult a börtönből, és feltételesen volt szabadlábon. Tehát erről nincs semmilyen információm, hogy akkor nem is akart-e elmenni, vagy ment volna, ha teheti.
Erről nem is beszéltek?
Soha nem beszélt róla. Viszont azt tudom, hogy ’58-ban mégis megpróbálta: hiába mentették fel és rehabilitálták, utána is kapott leveleket, hogy továbbra is csak feltételesen van szabadlábon, ami nem volt igaz, de hát akkor nem nagyon lehetett vitatkozni az állammal. Néhányszor meghosszabbították ezt a feltételes szabadlábra helyezést, majd váratlanul kapott egy levelet, hogy szíveskedjék visszafáradni a börtönbe, hogy a fennmaradó hét évet is letöltse a tizenegyből. Akkor úgy gondolta, hogy azért az túlzás, és megpróbált elmenni, de ’58-ban már nagyon nehéz volt kijutni innen, nem is sikerült neki: elkapták, és becsukták még egy évre. Utána pedig már nyilván nem lehetett volna elmenni, hiszen vélhetően nem adtak neki szívesen útlevelet.
’65-ben viszont adtak.
Igen, és azért is írtam a könyvben, hogy csodálkoztam, hogy mind a hármunknak, azaz anyámnak és nekem is adtak egyszerre, mert az nagyon ritka volt. Szinte nyitott ajtót jelentett, hogy szíveskedjenek disszidálni, mert nincs miért visszajönni. Tényleg a mai napig nem tudom, ezért csak spekulálni tudok, hogy akkor miért nem maradt kint. Ezen mindig csodálkoztam, hogy rendben van, hazajött, mert kommunista volt, na de hát azok után, amin ő keresztülment több hullámban is, jön egy ilyen lehetőség, hogy mind a hárman kapunk útlevelet, és vannak kint viszonylag jómódú szülők, beszél nyelveket, nemzetközileg is eladható szakmája van. A könyvben írtam különféle spekulációkat, hogy miért jöttünk vissza, de a kérdésekre nincs egyértelmű válasz.
Hatvany József életútja elég jellegzetes: számos értelmiségit meghurcoltak a Rákosi-rendszerben vagy ’56 után, de a hatvanas években, a konszolidálódó Kádár-rendszerben szükség volt a szakértelmükre, ők pedig kötöttek valamiféle kompromisszumot a rendszerrel. De a könyv alapján úgy tűnik, hogy Hatvany Józsefnek mindezeken túl tényleg megmaradt a szocialista meggyőződése is.
Igen, de már közel sem olyan szélsőségesen. Tehát a fiatalkori, vad kommunizmus idővel letompítva átadta benne a helyét annak, amit mi szocializmusnak neveztünk a Kádár-rendszerben, ami igazából nem teljesen szocializmus, de ez most mindegy is. De az is nagyon érdekes, hogy apám a kapitalizmusból elfogadott és támogatott bizonyos értékeket, mint például azt, hogy a munkahelyeken a teljesítmény alapján jutalmazzák az embereket, és ösztönző jutalomrendszer legyen, ne pedig általánosan járjon jutalom, és hogy ez élesen szét legyen választva a szociális juttatásoktól, amit ő egyébként nagyon is támogatott. Ez például teljesen kapitalista világnézetre vall, ugyanakkor tényleg mindig büszkén mutogatta itt a nyugatiaknak a ’70-es években, hogy milyen jól élünk, mindent lehet kapni, semmi gond nincs, és ez a jó társadalom, ilyen irányba kell haladni.
De akkor ezekről nem beszéltek otthon egymással?
Különösebben nem. Viszont apám utolsó heteiben a kórházban – akkor a húszas éveim közepén jártam, a ’80-as évek közepén – felvetettem, hogy jó, jó, itt azért nem olyan szörnyű, már nem szenvedünk, de hát nekem csak jobban tetszett az úgynevezett skandináv modell, vagyis hogy kapitalizmus van, lehet utazni, mindent szabad, de ugyanakkor van egy elég erős szociális háló is, senkit nem hagyunk teljesen magára, vannak juttatások, egészségügyi ellátás, mindenki számára hozzáférhető oktatás, tehát nem csak a gazdagok érvényesülnek, és ez jó középútnak tűnik. Normál esetben ebből lett volna egy hosszú beszélgetés mindenféle érvekkel és ellenérvekkel, és nagyon meglepett akkor, hogy azt mondta, hogy
Angyalkám, ez nem olyan egyszerű.
És ebben maradtunk. A mai napig sem tudom, hogy vajon belátta-e, hogy egy kicsit igazam van, csak nem akarta kimondani, vagy inkább zavarta az, hogy én miért így gondolkodom, nem pedig úgy, ahogy ő; esetleg ő is egy kicsit megváltozott? De az is lehet, hogy csak nem akart ebbe belemenni. Ezt megint csak soha nem fogjuk megtudni.
Jó pár dolog van a családja történetében, amit nem lehet utólag kideríteni, ön mégis megpróbálta. Mikor döntött úgy, hogy könyvet szeretne írni a családról és az édesapjáról?
Természetesen nem egyik napról a másikra. Körülbelül tíz évvel ezelőtt az első motiváció valószínűleg az volt, hogy amikor az ismerőseim kérdeztek valamit apámról, és próbáltam dióhéjban előadni az ő életét, mindenki egymástól teljesen függetlenül ugyanazt mondta, hogy de hát ez fantasztikus, ezt meg kell írni. Egy ideig a szőnyeg alá söpörtem, de mikor már huszadszor hallottam ugyanezt, akkor elkezdett motoszkálni bennem, hogy talán mégis kellene ezzel kezdeni valamit. Évekig tartott, amíg ilyen részletekben összeraktam a sztoriját, de apám életét nem lehet önmagában megírni, mert muszáj hozzá ismerni a kontextust is. Úgyhogy beleástam magam az egész családi háttérbe, abba, hogy ő hogy nőtt fel, mi történt a nagyszülőkkel, mi történt a dédszülőkkel, nagynénikkel, nagybácsikkal stb. Az is évekig tartott, amíg összegyűjtöttem annyi anyagot, hogy azokból valamilyen kép összeálljon. Majd miután végre már összeállt az egész, teljesen véletlenül kaptam újabb és újabb anyagokat különböző helyekről, amik viszont teljesen fölborították az egész dominót, újra össze kellett rakni. Nem lehetett kihagyni ezeket az új információkat, mert olyan érdekesek voltak, viszont megkérdőjeleztek egy csomó mindent, amiben addig biztos voltam.
A könyvben írja, hogy nagyjából a 2010-es évek elején kereste meg az édesapja több, egykori ismerősét is. Ez nagyon szerencsésnek tűnik, hogy 80–90 éves embereket sikerült megtalálni úgy, hogy még jó egészségben is találta őket.
Ez így van. Például amikor Dorist, apám első feleségét végre megtaláltam, egyrészt nagyon örültem, másrészt azt gondoltam, hogy 89 éves, ezért ha ilyen erőfeszítések árán rábukkantam, akkor azt már egyszerűen nem tudnám elviselni, hogy addig hezitálok, amíg késő lesz. Úgyhogy vettem is egy repülőjegyet rögtön a következő hétre, és elrepültem hozzá Skóciába. Még tényleg jó állapotban sikerült vele beszélnem, végül két évvel később halt meg. Akad még apámnak néhány kollégája világszerte, akik a nyolcvanas éveikben járnak, de többen már nincsenek köztünk. Egy még éppen, hogy 90 évesen életben van, de ha most próbálnék kérdezni tőle, az már jóval nehezebb lenne, tíz évvel ezelőtt viszont még minden simán ment. Nagyon örülök, hogy még sikerült apám néhány kortársát elkapni, ugyanakkor sokakat sajnos már nem.
Ön lassan harminc éve él az Egyesült Államokban, de ennek kivételesen nem politikai oka van, ugye?
Budapesten egy amerikai cégnél dolgoztam a ’90-es évek elején, és egy amerikai kollégámhoz mentem feleségül. Utána még évente legalább egyszer hazajöttem, mert anyám még élt, és még a 2000-es évek elején is főleg őmiatta jártam vissza, meg barátokkal találkozni, de 2010 óta nem voltam itthon.
A könyvben is olvasható egy hosszú idő utáni hazalátogatás: az ön nagyanyja, Hatvany Vera nagyon lesújtó véleménnyel volt a szovjet típusú rendszerről, sokáig nem is volt hajlandó hazalátogatni nyugatról. Végül aztán majdnem negyven év után megtette, eljött Budapestre és kellemesen csalódott.
Igen, ez ’84 karácsonyán történt. Azt nem is írtam bele a könyvbe, hogy apámat előtte megkérdezte telefonon, hogy hozzon-e húst, mert azt biztos nem lehet itt kapni. Persze az is igaz, hogy apám elvitte a lehető legjobb éttermekbe, a lehető legjobb színházi előadásokra, és ebben a szállodában – talán pont ebben a szobában, ahol épp beszélgetünk – lakott, csak akkor még Forumnak nevezték. És nagyon jól is érezte magát, de nagy erőfeszítéseket is tettünk azért, hogy tényleg csak a legjobbakat lássa. Így teljesen meg volt elégedve, hogy senki nem éhezik, és nincsenek hosszú sorok a közért előtt, de azért azt megjegyezte a levelében utána, hogy a vörös csillagok nem tetszettek neki, meg az sem, amikor látott néhány szovjet katonát az utcán, de azért visszajött két év múlva megint.
Az ön esetében sokkal rövidebb idő telt el, meg nyilván mások a körülmények is, de milyen érzés hosszabb idő után visszajönni Budapestre?
Olyan óriási nagy különbségeket nem látok, úgyhogy nem ért semmi különösebb meglepetés. Vannak persze új épületek, ez a panoráma a Budai Várral sem így nézett ki korábban – megyünk is majd holnap megnézni a Várkert Bazárt, mert ott a felújítás óta még nem voltam, meg a Városligetben is láttunk új épületeket. Azt viszont szomorúan látom, hogy ezek az üzletláncok, amik mindenhol ugyanazok, átveszik a régi dolgok helyét, mint bárhol a világon.
