Emlékkoncerttel ünnepelték New Yorkban Ligeti György zeneszerző születésének 100. évfordulóját pénteken.
A belvárosban, Manhattanben, a Szent Péter templomban (Saint Peter’s Church) tartott eseményt a New York-i Liszt Intézet szervezte. A hangversenyen a zeneszerző ismert művei hangzottak el orgonán és zongorán, valamint énekművei is felcsendültek. Többi között a 100 metronómra komponált Poéme symphonique, és a filmzeneként ismertté vált Musica Ricercata, valamint Arany János és Weöres Sándor verseiből komponált dalai szerepeltek a műsoron.
Az eseményen kiemelt vendégként lépett fel és tartott megnyitót Martin Bresnick, Ligeti utolsó tanítványa, a Yale Egyetem zeneszerzés tanszékének professzora. A fellépő művészek között volt Lisa Moore és Sarkadi Viktória zongoraművész, Karosi Bálint orgonaművész, valamint Lökösi Mária énekművész.
Martin Bresnick így emlékezett:
Szoros személyes együttműködésünk során vált világossá számomra, hogy mennyire mérhetetlenül fantáziadús, ideológiákkal szembemenő zeneszerző volt Ligeti, aki fáradhatatlan és határtalan kíváncsiságot tanúsított minden iránt, amit újnak, szépnek, hasznosnak tartott a zenében.
Palotai Csenge, a New York-i Liszt Intézet igazgatója arról beszélt, hogy Ligeti mindig újszerűségre törekedett, műveiben a magyar kreativitás esszenciája is megtalálható.
Ligeti György 1923. május 28-án született az erdélyi Dicsőszentmártonban. Budapesten a Zeneakadémián tanult, az 1956-os forradalom bukása után Bécsben telepedett le. Többször járt az Egyesült Államokban, a Stanford Egyetemen vendégprofesszora volt; Bécsben halt meg 2006-ban. A kortárs zene nyelvezetének egyik megújítójaként szokták emlegetni őt, akinek széles horizontú zenei világát számos zenei és társművészeti stílus alakította.
A Fidelio még márciusban írt Ligetiről sztorizós, érdekes cikket, ahol a művészt a komolyzene tudós punkjaként jellemezte. A portál idézte a művészt:
Börtönben vagyok. Az egyik fal az avantgarde, a másik a múlt. Szabadulni akarok.
Mi pedig idézzük a Fidelio cikkét:
„Sajátos stílusjegyét – amelyet maga nevezett el mikropolifóniának – egy Krúdy-novella ihlette, amelyben egy öregasszony egy folyamatosan és összevissza ütő órákkal zsúfolt lakásban él. Ligeti 1962-ben száz metronómra komponálta Poéme symphonique című művét, melyben a metronómok először együtt – de nem egy ütemre – zakatolnak, ahogy azonban közeledik a darab vége, és folyamatosan állnak le, egyre inkább meg lehet különböztetni az egyes metronómok hangját. Ligeti részletes instrukciókat adott a mű előadásához. Bár a bemutató botrányba fulladt, a nézők pedig polgárpukkasztást kiáltottak, ő korát megelőző módon kísérletezett a mechanikus zenével. A The Guardiannek a saját zakóját hozta példaként a mikropolifóniára: „Egy sűrű hálót szerettem volna kreálni, amelyben képtelenség hallani az egyedi hangokat. Ebben a zakóban is találsz zöld, kék, sárga cérnaszálakat – de a felület egységes.” A 60-as évek közepétől aztán újból a melodika és a ritmika lett nála az uralkodó.”
