A megkésett folytatások, rebootok, remake-ek és végtelenségig táguló filmes univerzumok korában élünk, így a szemünk sem rebben már, ha egy rég látott hős, aki egyszer már elbúcsúzott, meggondolja magát és visszatér a vászonra vagy a képernyőkre. Viszont elrettentő példák hosszú sora igazolja, hogy a visszatérés nem egyszerű műfaj. Hiszen hosszú évek, évtizedek múltán ritkán lehet ugyanott, ugyanúgy felvenni a fonalat. Az alkotóknak egyszerre kell ilyenkor kiszolgálniuk a nosztalgia iránti igényt, és közben mégis hozzáadni valami újat az eredetihez, amivel igazolhatják tettüket a rajongók szemében, akiknek örök reménykedésébe jó adag gyanakvás is vegyül.
Ennek a kettős elvárásnak próbál megfelelni A törvény embere: Detroit dzsungelében (Justified: City Primeval) című minisorozat is, amely csaknem tíz év után hozza vissza Raylan Givenst, A törvény embere (Justified) nyakas, rendíthetetlen, önbíráskodásra is hajlamos rendőrbíróját. És a figurában van is bőven potenciál: a pályája elején pszichotikus rosszfiúkra szakosodott Timothy Olyphant lehengerlően alakította a régi vágású cowboyt, aki a 2015-ben lezárult sorozat hat évada során kitartóan üldözte a modern bűnözőket Kelet-Kentucky hegyeiben. Ahogy a róla szóló portrécikkünkben nemrég írtuk, ez a szerep betonozta be Olyphantot a tévé ügyeletes cowboyaként, aki azóta is sorra kapja a hasonlóan vadnyugati levegőt árasztó karaktereket, és a jelek szerint egyáltalán nem bánja a beskatulyázást.
Olyphantnak önbizalmat adhatott a folytatáshoz, hogy nem ez az első nagy visszatérése az utóbbi években, ráadásul az előző is kalapban és csillagos jelvénnyel történt: a 2019-es Deadwood-filmben visszanyúlhatott első igazán drámai szerepéhez, Seth Bullock seriffhez, és tizenhárom év után szépen elvarrhatták az HBO kultikus, méltatlanul félbeszakított westernsorozatának szálait. Ott épp ez a hiányérzet indokolta a hozzátoldást, megkaptuk végre az annak idején elmaradt leszámolást és érzelmes búcsút vehettünk a három évad alatt megismert szereplőktől. A törvény embere fináléja azonban semmiféle hiányérzetet nem hagyott maga után, sőt, azon ritka sorozatok egyikeként vonult be a popkulturális emlékezetbe, amelyek menet közben értek egyre jobbá, és amelyeket közel tökéletesen sikerült lezárni.
A Detroit dzsungelébennak tehát tényleg illene valami újat mutatnia, és a legtöbb, ami javára írható, hogy ezt meg is próbálja. Elsősorban azzal, hogy kiszakítja a főhőst otthonos közegéből: Kentucky világtól elzárt hegyoldalai helyett egy igazi nagyvárosba, a címben is megjelölt Detroitba helyezi át a cselekményt, amely cirka tizenöt évvel játszódik az eredeti sorozat fináléja után. Ez a levegőváltás első blikkre jó húzásnak tűnhet, és akár működhetne is, ha az alkotók ki tudnák élezni a feszültséget a karót nyelt pisztolyhős és a modern nagyváros szövevényes világa között. A nyitóepizódban vannak is erre utaló jelek: Raylan ugyanis épp azért reked kamasz lányával, Willával együtt Detroitban, mert régi, keménykedő stílusában bánik két útjába akadó fekete fegyveres rablóval („Ha még egyszer megszólalsz, beraklak a csomagtartóba!”), majd a tanúk padján is képtelen tartani a száját, és láthatóan nem érti az identitáspolitikai kérdésekre érzékeny bíró motivációit. Büntiből tehát maradnia kell, hogy a helyi rendőrökkel együtt elkaphassa a merénylőket, akik felrobbantották a bíró autóját. Az egyszerűnek tűnő bűnügy persze hamar terebélyesedni kezd, és bejön a képbe egy karizmatikus, pszichopata gyilkos is. Raylan tekintetében pedig pislákolni kezd a jól ismert megszállottság, ami régen sem hagyta nyugodni addig, amíg az utolsó rosszfiút is rács mögé nem juttatta vagy szitává nem lőtte Harlan megyében. De hát épp az ellentmondásai tették olyan izgalmassá a figurát: csak egy hajszál választotta el a benne fortyogó igazságérzetet a gyilkos dühtől, a törvény iránti alázatot az egoizmustól, a küldetéstudatból fakadó végtelen komolyságot pedig a csibészes, olykor szadista humortól, amivel az áldozatait/bűnözőket leckéztette.
A karaktert mozgásban tartó belső feszültség viszont csak pillanatokra villan fel az új évadban, és akkor is sokkal haloványabban, mint annak idején. Ezt persze lehet magyarázni azzal, hogy a Floridába költöző és apai kötelességeit teljesíteni próbáló Raylan lehiggadt az évek során, vagy épp azzal, hogy megszeppent a számára idegen terepen, de egyik elmélet sem vigasztal a figura és a sztori ellaposodásáért. Erről hangsúlyozottan nem Olyphant tehet: neki továbbra is hibátlanul áll a Stetson-kalap, és Clint Eastwood fénykora óta még mindig senki nem tud olyan egyenes háttal és dermesztő nyugalommal besétálni egy kocsmába, mint ő.
Ám pár epizód után fájóan nyilvánvalóvá válik, hogy A törvény embere nem egyedül Raylan miatt vált a 2010-es évek egyik kiemelkedő, bár méltatlanul alulértékelt sorozatává: ehhez kellett a többi figura is, mindenekelőtt egy fantasztikusan komplex, karizmatikus és kiismerhetetlen főgonosz, a Walton Goggins által felejthetetlenül megformált Boyd Crowder. Boyd fiatalkori bányásztársból lett Raylan nemezise, aki hol neonáci bankrablóként, hol bűnözőket térítő keresztény prédikátorként, hol pedig pragmatikus drogkereskedőként tűnt fel a színen. A karakter erejét jelzi a gyártástörténeti anekdota: az első évad végén el akarták tenni láb alól, de annyira megkedvelték az alkotók, hogy inkább megtartották, és végül ő járta be az egyik legnagyobb személyiségfejlődési ívet a hat évad során, ami egy ponton szinte már azt is kérdésessé tette, ki az igazi főhőse a sorozatnak. Ehhez képest Clement Mansell, a Detroitban ámokfutást rendező „oklahomai vadember” igazi tévés tucatgonosz, akit Raylan az eredeti sorozatban egy epizód alatt lerendezett volna. Itt azonban kapott egyből nyolcat, teljesen indokolatlanul. Nem arról van szó, hogy a Narcosból, a Sandmanből vagy a Logan – Farkasból ismert Boyd Holbrook alakítása ne lenne elég egzaltált, és még a tetkói is rendben vannak, csak épp nem sikerült neki izgalmas személyiséget írni: így Mansell minden kegyetlenkedése ellenére súlytalan és üres figura marad, alig múlja felül egy karikatúra árnyaltságát.
Nem járnak sokkal jobban a detroiti rendőrök sem, akik inkább csak általános zsarutípusokat jelenítenek meg, de még annak sem túl emlékezetesek. Még inkább kidomborítják a sorozat hitelességi deficitjét az archaikus vérbosszú lázában égő albánok, akik a rendőrök előtt szeretnék elkapni Mansellt. Hiába az akcentus, az aranyfog és a susogós melegítő, sztereotip jellegtelenségükkel közelébe sem érnek az Appalache-hegységi Bennett-családnak, vagy a régi évadok más, tucatszám felbukkanó, kiváló mellékszereplőjének.
Talán két karakterben lenne potenciál: Carolynban, a Mansellt is ügyfelei között tudó fekete ügyvédnőben, illetve Sweetyben, a tehetséges basszerosból lett kocsmatulajdonosban, akit folyton visszahúz a bűnözés ingoványa. Az ő drámai háttértörténetük kibontására viszont nem elegendő a nyolc rész, így végül ők sem igazán tudnak kiemelkedni az ásító szürkeségből. A bajok fő forrása tehát a gyengécske forgatókönyv, ami azért is furcsa, mert a Detroit dzsungelébent összehozó Dave Andron-Michael Dinner alkotópáros nem újoncként nyúlt hozzá a világhoz, íróként dolgoztak az eredeti sorozaton is. Ráadásul, akárcsak a Kentucky alapvetésnek, a mostaninak is Elmore Leonard egyik bűnügyi története volt a sorvezetője: az 1980-as City Primeval című regény főhőse azonban még nem Raylan Givens volt, így utólag kellett őt beleszőni a sztoriba. A szervesség hiánya érződik is minden téren: nem épül valódi feszültség, nincs kémia a szereplők között, a történet ennek ellenére annyira görcsösen próbál sötét és karcos lenni, hogy a régi sorozat báját adó humor szinte teljesen elillan menet közben.
A rendezés ugyan hoz egy üzembiztos minőséget, de sokszor ott is hervasztó a biztonsági játék. Ez a zenehasználatban mutatkozik meg leginkább. Hogyan lehet unalmas, hangulatfestő liftzenékkel kibélelve egy olyan sorozat, amelyik Detroitban, a Motown otthonában játszódik, ráadásul maga is büszkélkedik a város hihetetlenül gazdag zenei hagyományaival? Még Detroit híres szülöttjétől, Jack White-tól is csak a legnagyobb slágert, a stadionokban is énekelt Seven Nation Armyt használják fel – igaz, azt legalább fontos dramaturgiai pontokon –, ami elég nagy közhelynek számít. Főleg akkor elszomorító ez, ha felidézzük, hogy az eredeti sorozatnak nemcsak a bendzsót hiphoppal ötvöző főcímdala volt telitalálat, de végig a hangulatteremtés egyik fontos eszközét jelentették a biztos kézzel összeválogatott country- és rockdalok.
Eljátszhatunk a gondolattal, mennyit dobott volna a stíluson, ha Quentin Tarantino nem visszakozik, és tényleg rendez pár epizódot a Detroit dzsungelébenből. Ő ugyanis nagy rajongója Leonardnak és az eredeti sorozatnak egyaránt, maga is alkalmazta már cowboyként Olyphantot (Volt egyszer egy… Hollywood), és részben az ő buzdítására jött össze a mostani folytatás is. Aligha mentette volna meg, de ennél biztos karakteresebb lett volna a végeredmény.
Az alkotók viszont láthatóan nem egyszeri kalandnak szánták Raylan visszatérését, a viszonylag frappáns nyitott befejezés során ugyanis szemérmetlenül belengetik a második évad lehetőségét. De mintha ők is éreznék, hogy a detroiti kitérő kissé harmatosra sikerült: minden jel szerint újra a jól bevált ellenlábas, Boyd Crowder rángatná vissza a nyugdíjas évek illúzióját dédelgető rendőrbírót a családi idillből.
A törvény embere: Detroit dzsungelében (Justified: City Primeval), 2023, 8 epizód, FX (nálunk a Disney+-on látható), 24.hu: 6/10