A hét elején jelentette be az Átrium Színház, hogy a most induló évadjuk lesz az utolsó, így 2024 nyarán végleg bezárnak (az ingatlan tulajdonosai továbbra is kulturális térként szeretnék működtetni az épületet, de a színházat csináló Kultúrbrigád ebben a formában nem folytatja a tevékenységét). A bejelentés nem volt teljesen előzmények nélküli, hiszen a csapat évek óta rendszeresen kommunikálta a halmozódó nehézségeket, és főleg azt, hogy a kultúr-tao megszüntetése után kialakult támogatási rendszer teljességgel átláthatatlan és igazságtalan, ami ellehetetleníti a kiszámítható színházi működést. A bezáráshoz már tavaly nyáron is vészesen közel kerültek, ám akkor végül a nézői felajánlásoknak és néhány ellenzéki önkormányzati megállapodásnak köszönhetően összejött százmillió forint, amiből még tudták folytatni a munkát.
Most azonban azt írták, hogy elfáradtak az öt éve tartó kötéltáncban, és azelőtt szeretnék befejezni, hogy ez elkezdene látszani a művészeti munkájukon, kollégáik mentális és fizikai egészségén. Így szeptember 1-jétől megszüntetik az Átrium Mecénás Klubot és a támogatási programokat is. A bejelentésre számos aggódó reakció érkezett az elmúlt napokban, de akadt valaki, aki bizakodóbb hangot ütött meg: Őrsi Gergely, a II. kerület MSZP-s polgármestere például azt nyilatkozta, minden tőlük telhetőt megtesznek az Átrium megmentéséért, és hisz benne, hogy közösen a kilátástalannak tűnő helyzetre is találnak megoldást.
A kilátásokról megkérdeztük Zsedényi Balázst, az Átrium Színház operatív menedzserét is, aki elmondta: a kerülettel nagyon jó volt az együttműködésük az elmúlt években, és most is az, nagyban segítették a művészeti munkát – sokszor a túlélést is. „A támogatásuk nélkül nem jutottunk volna idáig. Az viszont hamar egyértelművé vált, hogy olyan nagyságrendű együttműködés nem tud kialakulni, ami egy ilyen repertoárszínház kiszámítható, biztonságos üzemeltetését lehetővé tenné. Mindazonáltal utolsó nagyszínpadi bemutatónk, a Holt költők társasága létrehozása sem lenne lehetséges a támogatásuk nélkül” – mondta, hozzátéve, hogy a bezárással kapcsolatos döntésüket egyetlen dolog változtathatná meg: kiszámítható, két–három évre előre tervezhető fix forrás, amiben nem egyik napról a másikra kell gondolkodni, hanem kicsit előrébb. De az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy látják, ez tökéletesen irreális elképzelés, „tehát nincs más lehetőség, mint befejezni”.
A bezárás kapcsán az Örkény Színház társulata is nyilatkozatot adott ki, amelyben leszögezték, hogy az Átrium Színházat működtető Kultúrbrigád munkájának ellehetetlenülése a magyar színházművészet leépülésének újabb állomása.
A jelen színházi politika gyakorlata különösen romboló, mert az ideológiai megfelelés igényén túl ismét teret nyert az a vissza-visszatérő súlyos tévedés, hogy a magyar előadó-művészet finanszírozása elmozdítható lenne a piacosítás felé. Mindkét gondolat önmagában is káros, együttesen pedig a magyar színházkultúra visszafordíthatatlan elsivatagosodásához vezet
– írták, és (a bajba jutott független társulatok felé tett korábbi gesztusaikhoz hasonlóan) felajánlották azt is, hogy amennyiben a Kultúrbrigád előadásai az Átriumban nem kerülhetnek színre, akkor az Örkény színpadán életben tarthatják valamely előadásukat.
Zsedényi a 24.hu-hunak elmondta, hogy nagyon jól esett a csapatnak ez a típusú szolidaritás az Örkény Színház részéről, mert ezek a gesztusok toxikusan hiányoznak egymás felé, a mesterségesen megosztottá vált kulturális élet szereplői között is. „Azonban nem a repertoár befogadásáról szólt a felajánlás (noha számos helyen ez jelent meg), ami amúgy teljesen irreális is lenne, hanem egy előadás továbbjátszására szóló lehetőségről. Minden olyan értelmes lehetőséget végig fogunk venni, ami felmerül egy-egy előadás továbbvitelére, ezt is. Nem a színházcsinálásból lett elegünk – igazából arra tudtuk a legkevesebb időt fordítani –, hanem abból, hogy a jelenlegi körülmények lehetetlenné teszik azt, hogy ezt függetlenül, méltó módon lehessen csinálni.”
Szerinte amúgy épp a szolidaritás és a potens, együttes érdekképviselet hiánya vezetett oda, hogy abban a csapdahelyzetben vergődik a magyar színház jelentős része, amiben van.
Voltak olyan pontok az elmúlt öt–tíz évben, amikor példát tudott volna mutatni ez a szcéna a közös érdekek és közös értékek melletti kiállásból, de ezeket rendre elmulasztotta. Ezért is tűnik ki ennyire az Örkény kiállása.
Az Átrium szorongatott helyzete persze korántsem egyedi, mi is többször írtunk róla, hogy egyre kilátástalanabb helyzetbe kerültek a független társulatok, amelyek közül több is feladta a szélmalomharcot az elmúlt időszakban. Az idén még tovább apadtak a szcénára szánt források, elmondásuk szerint pedig még ennél is nagyobb gondot okozott a transzparencia teljes hiánya. Nyár elején több tucat, veszélybe került, nemzetközileg is elismert, komoly szakmai múlttal rendelkező eladó-művészeti szervezet fordult nyílt levélben a döntéshozókhoz, hogy legalább indoklást kapjanak a kérdésre: Kultúrpolitikusoktól elhangzik olykor az érv, hogy túl sok független színház van, és próbáljanak inkább megélni a piacról.
Zsedényi azt tartaná ideálisnak, ha az állam különbséget tudna tenni a funkciók és feladatok között, és nem ugyanazt várná el mondjuk egy újító, kísérletező intézménytől vagy társulattól, mint egy Broadway-musicaleket és bulvárdarabokat játszó színháztól. Szerinte az a vegyes rendszer, amiben voltak fenntartói támogatások, pályázatok és kulturális tao is, az egyes intézmények pedig ezek valamilyen mixével tudtak számolni a jegybevételen felül, alkalmas lett volna arra, hogy ilyen különbségeket tudjon tenni.
„Ennek függvényében már lehetne arról beszélni, hogy egyáltalán milyen színházi piac képzelhető el, és hogy melyik szereplőnek, melyik pályán, milyen feltételekkel kell versenyeznie. De ehhez rendszerben kellene gondolkodni, márpedig a kultúra jelenlegi meghatározóinak fejében teljesen különböző elképzelések vannak a kultúrát illetően, és nem csoda, hogy ezek az ellentétes, ráadásul nem organikusan megszülető, hanem erőből létrejövő ideák végül azt adják ki, amit látunk” – mondta.
Előremenekülés a kilátástalanságba
A „túl sok a független színház” és az „éljenek meg a piacról” típusú érvekben súlyos ellentmondásokat lát Rozgonyi-Kulcsár Viktória is, aki a Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület (FÜGE) elnökeként több mint tíz éve vezeti a II. kerület másik fontos színházi-kulturális fellegvárát, a számos társulatnak otthont adó Jurányi Házat.
Szerinte épp a függetlenek képviselik a színházi szcéna legköltséghatékonyabb területét, már csak azért is, mert állandóan rá vannak erre szorítva a túlélés érdekében. Egy önkormányzati vagy állami fenntartású színházzal szemben ők például úgy gazdálkodnak a Jurányiban, hogy ténylegesen csak a jegybevételből beérkező forintokat költik el a produkciókra.
Ezért gondolom azt, hogy épp mi, a függetlenek tudnánk igazából költséghatékony gazdálkodásra és válságmenedzsmentre tanítani a nagy, állami fenntartású kőszínházakat, amelyek talán most fogják először megtapasztalni, miként kell költségvetést készíteni egy szorultabb helyzetben. Amikor nem azt közlik veled februárban, hogy kapsz egymilliárd forintot, és azt jól kell elköltened, hanem azt, hogy lesz egymilliárd forintnyi kiadásod az évben, és oldd meg saját erőből, hogy miből fogod ezt kigazdálkodni a bevételi oldalon
– mondta a 24.hu-nak Rozgonyi-Kulcsár, hozzátéve, hogy ez náluk szokásos ügymenet: azzal ugyanis tisztában vannak, hogy mennyi lesz a kiadásuk, az viszont mindig hatalmas lutri, hogy ezt hogyan fogják tudni hónapról hónapra fedezni. Mivel nincs költségvetési soron biztosított állami támogatásuk, rá vannak szorítva a piacra, és csak abban bízhatnak, hogy pályázati úton vagy a mecénás vállalatoktól érkeznek be még összegek, amik kiegészítik a forgalmazási és a jegybevételt.
A közbeszédben gyakran összemosódik, de a finanszírozásban különbség van a profitorientált vállalkozásként működő magánszínházak, illetve a közhasznú tevékenységet végző, regisztrált előadó-művészeti szervezetek között. Rozgonyi-Kulcsár szerint végső soron persze mindegyik színház a közjót szolgálja, de más szabályozás alá esnek: a közhasznú szervezetek pályázhatnak állami támogatásokra, ám fenntartójuk nekik sincs, tehát alanyi jogon nem kapnak támogatást. Az Átriumot üzemeltető THEA Theatre Entertainment & Art Nonprofit Kft. is jogosult volt például a pályázásra, csak épp évek óta nem kapott számottevő állami támogatást. A FÜGE egyelőre nem járt ennyire rosszul, ám éves szinten maximum negyvenmillió forint támogatást kapnak, ami nagyjából a teljes költségvetésük húsz százalékát teszi ki.
Ahogy sok kulturális intézményt, a Covid őket is rettentően megterhelte, hiszen a hosszas lezárások ellenére az infrastruktúrát ugyanúgy kellett üzemeltetni, „mert ha be is van zárva, akkor is kell még fűteni és a stábot fizetni, ha nem akarod szélnek ereszteni az embereket.” Éppen kifele evickéltek ebből az időszakból, amikor beütött az energiaválság, ami rettentően megnehezítette a 2023-as évet: náluk is négyszeresére-hatszorosára drágult az áram és a gáz is.
Az elszálló költségeket sem önkormányzati, sem állami oldalról nem lehetett fedezni, így elindult az idegőrlő folyamat, hogy innen-onnan kicsit elvesznek, kicsit átcsoportosítanak, kicsit emelik a jegyárakat, és valahogy próbálnak mindeközben túlélni.
De ez tényleg nagyon elkeserítő helyzet. Mikor az ember már nem lát benne több fantáziát, és a mindennapi harc a kreatív energiák rovására megy, akkor nagyon nehezen találja meg azt a belső motivációt, ami előre viszi ebben a hivatástudatban.
Az elmúlt évadot már csak úgy tudná jellemezni, mint „vakon előremenekülés a teljes kilátástalanságba”, aminek a végén ráadásul jött a hatalmas arculcsapás, hogy sok rangos társulat egyáltalán nem kapott támogatást az idei keretből.
Ezért teljesen megérti az Átriumot működtető csapat döntését, hogy ezt a szélmalomharcot nem tudják tovább vívni, mert nagyon egészségtelen. „Mi igazából ugyanezt csináljuk a szomszédban, csak egy kevés állami támogatással azért kisegítve.”
Ezzel együtt a Jurányi szemlélete és üzletpolitikája némileg különbözik az Átriumétól. Náluk például nincsenek olyan nagy kiállítású produkciók, mint az egy-egy előadásban ismert színészek sokaságát felvonultató Átriumnál. Utóbbi költségei nyilván nehezen termelhetők ki még a rendelkezésre álló 250 férőhelyből is. „Nálunk az a szemlélet a kezdetek óta, hogy ami a színpadon történik, annak tényleg önfenntartónak kell lenni. Minden egyéb állami, önkormányzati vagy piaci mecénásoktól érkező támogatást az egészet működtető stábra, és az infrastruktúra folyamatos karbantartására és fenntartására fordítunk.”
Tükörbe is tudjunk nézni
Persze a tisztán piacról élő magánszínházak helyzete sem feltétlenül sokkal könnyebb. A jelenlegi nehézségekbe Orlai Tibor, az évtizedek óta sikerrel működő Orlai Produkciós Iroda alapítója avatott be minket, aki úgy látja, hogy a független és magánszínházak kettős szorításba kerültek: míg az egyik oldalról elapadtak a kultúrára szánt források, a másik oldalról rohamosan emelkedtek a működési költségek. Ennek következtében egyre több társulat és játszóhely léte kérdőjeleződik meg, ami szerinte jól látszott már a szabadtéri szezon lerövidülésén is: sok nagy múltú, ismert szabadtéri színpadon volt az idén jelentősen megcsonkított évad – megesett, hogy a tervezett két és fél hónap helyett összesen egy hónapig voltak nyitva. Télen meg nyilván majd ismét a rezsiszámlák hozhatják el az újabb bezárási hullámot.
A független és magánszínházak tehát egyre inkább csak a jegybevételre számíthatnak, ezt viszont egyéb gazdasági folyamatok is nehezítik. Egyfelől kevesebb előadást tudnak játszani, részben a rövidebb a játszási időszak miatt, részben azért, mert nagyon sok befogadóhely eleve csökkenti a meghívott előadások számát. „Sok esetben pedig azt tapasztaljuk a vidéki partnereink részéről, hogy nagyszínpadi körülmények közé inkább csak kamara előadásokat hívnak, mert egész egyszerűen ez az, ami veszteség nélkül lebonyolítható.” Ebben az óvatosságban nagy szerepe van a szállítási költségek megugrásának is. Mostanában kaptak például ajánlatokat az őszi időszakra, és az látszik, hogy egy debreceni vagy egy nyíregyházi fellépés esetében a díszlet- és személyszállítás – két teherautó és egy mikrobusz – ára elérheti a négy–ötszázezer forintot.
Orlai úgy látja, hogy az Átrium csapata egy nagyon karakteres művészeti profilt épített az évek alatt, és ebből nem is igazán akarnak engedni, ami szerinte érthető és tiszteletre méltó. Így viszont teljes egészében forráshiányossá válik a működésük. A kultúr-tao lehetőségeivel annak idején élő, de más állami forrásokra nem pályázó Orlai Produkció például úgy próbált alkalmazkodni a nehezedő körülményekhez, hogy nemcsak a havi előadások számát, de az éves bemutatók számát is jelentősen csökkentették. Míg 2018–2019-ben – „a Covid előtti utolsó békeévekben” – tíz–tizenegy bemutatójuk volt egy évadban, idén maximum öt–hat premierrel számolnak. Közben náluk is növekedett a kisebb díszletes, kevesebb szereplős előadások száma.
Ilyenkor az ember megpróbál addig nyújtózkodni, ameddig a takarója ér, amennyiben valameddig tud érni. Ez egy nagy kérdés, hogy meddig lehet és milyen kompromisszumokat meghozni a jelenlegi helyzetben. Hol van az a pont, amíg még tudjuk tartani azt a színvonalat és brandet, amit az elmúlt tíz–tizenöt évben felépítettünk, ami alapján működünk, és ami alapján a nézők szívesen járnak hozzánk? Lehet-e csökkentett bemutatószámmal, kevesebb kísérletezéssel ezt fenntartani úgy, hogy közben még tükörbe is tudjunk nézni?
– fogalmazott a 24.hu-nak Orlai, aki szerint ez folyamatos dilemma manapság a szcéna szereplői számára. A saját működésükön is tapasztalja, hogy kevésbé mernek belevágni kísérletezőbb előadások megvalósításába. Pontosan azért, mert egy esetleges bukással járó rizikó sokkal súlyosabb a jelenlegi gazdasági körülmények és finanszírozási lehetőségek között. Márpedig a bukás minden színház életében benne van, nincs olyan szerinte, aki csak sikeres előadásokat visz színre.
Ráadásul nemcsak az állam van kivonulóban a finanszírozásból, Orlai úgy érzékeli, hogy a piacon beszerezhető források száma is csökken. „Egész egyszerűen a cégeket is érintik ezek a gazdasági változások, és az a kör is egyre nehezebb gazdasági körülmények között működik, amely akár az Átriumot, akár minket támogathatna.” Az Átrium elmúlt évada is mutatott példát arra, hogy magántámogatóktól és nézői adományokból lehet egy-egy évadra túlélni, de ezt nem lehet minden évben megtenni – és végképp nem lehet erre akár ötven–hatvan független és magánszínház hosszú távú működését alapozni.
Magyarországon szerinte eleve máshogy épült fel a rendszer, mint az angolszász országokban, ahol nagyjából a színházak húsz százaléka támogatott, a többi mind piacról működik. Orlai annak jeleit véli felfedezni, mintha a hazai kultúrpolitika is ebbe az irányba próbálná eltolni az arányokat, de itt már az is kérdés, hogy meddig lehet egyáltalán a jegyáremelésekkel elmenni.
„Angliában 70 és 120 font között vannak a jegyek, ami Magyarországon jelenleg még elképzelhetetlen. De az is igaz, hogy a tízezer forint feletti jegyárak is elképzelhetetlenek voltak még egy–két évvel ezelőtt még, most már viszont van egy-két színház, ami bőven ebben a sávban árazza a jegyeit. Mi még tartjuk a tízezer alatti jegyárakat, de mi is már a határán vagyunk” – teszi hozzá.
Ettől függetlenül Orlai szerint történelmi léptékű hiba lenne, ha a kultúrpolitika elengedné a nem szórakoztató előadásokat készítő független, progresszív színházak kezét:
Az a progresszió és érték, ami ezekben az alkotói műhelyekben felhalmozódik, fokozatosan kellene, hogy beépüljön a kőszínházakba. Ennek ellehetetlenítését és leépítését a legrosszabb kultúrpolitikai döntések egyikének tartom, amit egy ország vezetése elkövethet.
