Vági Bence rendező és a Recirquel újcirkusz-társulat januárban jelentkezett utoljára, akkor mutatták be a Mi ez a cirkusz? című dokumentumfilmet, ami a társulat egyik legsikeresebb darabja, a Meztelen bohóc próbafolyamatát kíséri végig.
Mindenki emlékkönyve
Vági új darabját, az Adieu!-t leginkább egy olyan képeskönyvhöz lehetne hasonlítani, ami mindnyájunk padlásán ott van, egy nagy, letakart dobozban, benne minden fájdalmas és szép emlékkel. Miért került oda, senki nem tudja, talán útban volt, miközben éltük az életünket, amivel újabb fényképalbumokat töltöttünk fel, de ott van, most megtaláltuk és ha már így alakult, bele is kukkantunk és egyszerre szakad ránk minden emlék, a jó és a rossz is.
Viola egy óriás fotóalbumban idézi fel régi emlékeit egy nagy üres lakásban, amit valaha Oszkárral osztott meg. Az emlékek viszont makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy ne felejtsük el őket, így Oszkár teljes életnagyságban manifesztálódik, hogy Violettával újraélje minden közös emléküket.
Oszkár (Pintér Áron) és Viola (Lakatos Leonetta) története valahol az 50-es évek Budapestjén kezdődik, és az előadás előrehaladtával visszafelé halad, így jut el az első világháborút is érintve a 10-es évekig. Persze a hely és az idő majdnem csak mellékes körülmény, sokkal fontosabb, hogy a páros miként eleveníti fel életük közös állomásait, melyeket mi, nézők, szabadon asszociálva bárhova helyezhetünk térben és időben a saját életünkben, még akkor is, ha a zene, a díszlet, és bizonyos effektusok segítik a darab időbeli elhelyezést.
Bohócok, komoly szerepben
Pintér Áron és Lakatos Leonetta a Recirquel társulat artista-zsonglőrei – és amellett, hogy jelen darab írói, egyedüli szereplői is Herczeg Richárd artista mellett, aki itt egy bábot kelt életre. Jellemzően bohóc-számokban szoktak remekelni, az Adieu!-ben viszont új oldalukat ismerhetjük meg. A műfaj bizonyos szinten eleve igényel valamiféle színészetet – a szó nem hagyományos, szöveges értelmében – az Adieu!-ben nagy hangsúlyt kap a két előadó játéka.
Itt most nem lehet mindent “megúszni” látványos artista-mutatványokkal, érzelmek széles skáláját kell produkálniuk, az örömtől a bánatig, a haragtól a félelemig, a szeretettől a gyűlöletig, ezt pedig úgy visszaadni, hogy egy szót sem szólhatnak, és egy egész színpadot – legtöbbször ugyan együtt – kell bejátszaniuk, ami nem kis feladat. Pintér, ha nem is minden pillanatban, de többnyire megoldja a feladatot, Lakatos viszont könnyen használja testbeszédét és remekel a nem-artista jelenetekben is, a legjobbak mégis azok a részek, mikor a két játszónak alkalma van egymásra reflektálni.
Minden mozgásban
Neil Fischer koreográfus és Vági Bence rendező magas színvonalon vezényli le az artista-mutatványokat is, melyek minden esetben szerves részét képezik egy-egy jelenetnek, és kihasználva a két artista bohóc-múltját, rendkívül humorosak is. Herczeg Richárd néha egy bábot, néha magát a díszletet kelti életre olyan észrevehetetlenül, hogy azonnal elhisszük, minden, ami a színpadon megelevenedik, magától történik, emberi beavatkozás nélkül. Az legalázatosabb játszó díja egyértelműen az övé. Az előadás során jóformán az egész díszletet felhasználják a szereplők, vagy megmásszák a csillárt, vagy a szekrényen keresztül közlekednek, vagy a tárgyakkal zsonglőrködnek.
Noha az előadás közel nyolcvan perc és szinte végig mozgásban van az egész színpad és a színészek, helyenként mégis leül a darab. Ez főleg a két jelenet közti átvezetőknél érezzük, máshol pedig túl szirupossá válik az atmoszféra, amit így kicsit kirántja a nézőt az utazásból. Mégis, az Adieu! rólunk, emlékeinkről, azok megtartásáról és elengedéséről szóló, egyedülálló élmény, amit Pintér Áron és Lakatos Leonetta úgy tesznek felejthetetlenné, hogy egy pillanatig sem erőszakolják ránk a tanulságot, hogy néha a múltba kell révednünk, hogy értékelhessük a jelenünket.
Az előadást legközelebb május 18-án lehet megnézni a MüPában.
