A New York-i városi legendák szerint pontosan 50 évvel ezelőtt született meg a graffitit, a breaktáncot, a dj-zést és a rappelést – illetve a nagy öregek szerint öt másik elemet is – magába foglaló hiphop kultúra zenei leágazása, egy műfaj, ami azóta a mozgalommal együtt kimoshatatlanul beleivódott a globális tömegkultúra szövetébe.
A popzene vonatkozásában ez például azt jelenti, hogy az eddigi legtöbb Billboard Hot 100 listára felkerülő dalban szereplő előadó egyben korunk talán legnagyobb rapsztárja, Drake – akinek összesen 296 ilyen slágere van, míg az utána következő Taylor Swiftnek csupán 212. De az is egy rapper, Kendrick Lamar volt, aki a könnyűzenészek közül először kapta meg a hagyományosan csak klasszikus vagy jazz zenészeknek osztott Pulitzer-díjat.
1973. augusztus 11-én egy Jamaicából származó lemezlovas, DJ Kool Herc az új tanévre készülve szervezett egy Back To School Jam címmel meghirdetett bulit egy bronxi lakótelep egyik házának közös használatú helyiségében. Itt fordult elő először, hogy a buli hangulatfelelőse egymás után többször is berakta egy-egy funk-, rock- vagy diszkólemez ugyanazon részletét – amelyben csak dob és basszus szól –, amire a break kezdetleges formáját művelő fiatalok a legjobban szerettek táncolni.
Vagyis ez volt az első alkalom, amikor valaki
Az utcai bulik alapozták meg azt, amit ma hiphopként ismerünk
New York városának vezetése 1975-ben csődöt jelentett, a leszakadó városrészekben élő, főként afro-, latin- és karibi amerikai fiatalok pedig a kilátástalan helyzetükben bandákba verődtek, jobb híján bűnös úton szereztek pénzt a megélhetésükre.
Vagy olyan önkifejezési formákhoz nyúltak, mint a képzőművészet (magyarul: vonatokat és falakat stilizált szövegekkel és képekkel festettek tele), illetve a zene és a tánc.
Mivel a diszkólázban égő Manhattan elérhetetlennek tűnt a többi kerületben élő, sokszínű, de általában nem túl jó anyagi háttérrel rendelkező fiatal számára, ezért Bronxban már a hivatalosan is első hiphopbulinak számító sulikezdő szeánsz előtt is tartottak olyan szabadtéri bulikat, amiket önjelölt dj-k szerveztek a parkban vagy az utcasarkon. Mindezt úgy, hogy adott esetben akár a saját szobájuk ablakából zenéltek, vagy a villanypóznáról loptak áramot, ha az utcán rakták össze a hangcuccukat.
DJ Kool Herc oldalán idővel megjelent az első ceremóniamester, Coke la Rock, aki vicces dumákkal egészítette ki a produkciót, egy másik lemezlovas, Grandmaster Flash pedig kréták és a mindaddig tabunak számító lemeztaperolás segítségével tovább fejlesztette a lemezjátszók hangszerként való használatát
A dj-k mellett állandóvá váló rapperek hamar átvették az irányítást, így ezek az kezdeti hiphopbulik át is fordultak a rivális rapcsapatok közötti párbajokká, ahol a rideg valóságból menekülő közönség szórakoztatása mellett azon volt a fő hangsúly, hogy minél jobban leoltsák az ellenfeleiket – ezzel bizonyítva, hogy ők jobban tudnak szövegelni.
A második vinylre nyomott szám mindent megváltoztatott
A párbajok és bulik izgalmai nemcsak a szemtanúk történeteiben éltek tovább, hanem azokon a New York-szerte terjedő magnókazettákon is, amikre rögzítették a showműsorok hangfelvételeit. Ennek ellenére az első rapperek nem akartak stúdióba vonulni, és hagyományos értelemben vett számokat rögzíteni.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna, ami csak akkor tudatosult bennük, amikor 1979-ben megjelent a műfaj történetének második kislemeze, a Sugarhill Gang Rapper’s Delight című száma, ami az egész világgal megismertette a hiphop és a rap szavakat.
A Chic Good Times című diszkóslágerét feldolgozó szám nemcsak a Billboard Hot 100 listájára felkerülő első rapszám volt – ahol rögtön a 36. helyig sikerült feltornásznia magát –, hanem ez volt az első olyan dal is a lista történetében, ami úgy érte el ezt az eredményt, hogy akkoriban csak kislemezen volt hallható.
A szubkultúra képviselői azonban ekkor még nem bíztak benne, hogy a zeneipar hagyományos értelemben vett mezőnyében is sikeresek lehetnek, így Bronx egyik legismertebb mikrofonmágusa, a fenti videóban egy 1981-es fellépésen megtekinthető Cold Crush Brothers nevű rapcsapat oszlopos tagja, Grandmaster Caz még ahhoz is hozzájárult, hogy a lemezkiadó által összerakott trió egyik tagja, Big Bank Hank felhasználja a rímeit.
A Netflixen látható, a hiphop gyökereit és virágzását bemutató Hip Hop Evolution című dokumentumfilm-sorozatban a most 63 éves zenész meg is jegyzi: milyen ironikus, hogy még azt a szövegét is felhasználta, hogy
bármit csinálsz az életben, ne hagyd, hogy egy másik MC lenyúlja a rímeid.
A lemezekkel a társadalomkritika is megjelent
Az egyik korábban említett úttörő, az ekkoriban a Grandmaster Flash and the Furious Five nevű csapatával már Manhattanben is sztárnak számító Grandmaster Flash – akinek a művészetétől még Blondie is annyira le volt nyűgözve, hogy beleírta a Rapture című dalába – a Sugarhill Gang sikerét látva újabb, a műfaj történetében forradalminak számító lépést tett, amelynek köszönhetően az elnyomott kisebbségek hangjának kifejeződése újabb formát nyert.
A rapcsapatok párbajaival és dj-k produkciójával fémjelzett utcai bulik mellett eddigre már klubokat és nagyobb helyszíneket is megtöltöttek ezek az események. Azonban a műfaj első évtizedében a bulik főszereplőivé váló rapperek szövegei még leginkább a közönség szórakoztatását tűzték ki célul ahelyett, hogy valamilyen komolyabb üzenetet közvetítettek volna.
Ezen változtatott 1982 nyarán a lemezlovas és The Furious Five nevű rapcsapata – név szerint Melle Mel, Keef Cowboy, Kidd Creole, Scorpio és Rahiem –, amikor kiadták The Message című számukat, az első olyan rapszámot, ami – ahelyett, hogy a felhőtlen bulizásról szólna – a hétköznapok rideg valóságát festi le társadalomkritikus éllel. Mégis a Billboard Hot 100 62. helyéig jutott a megjelenése után.
Egy évvel később aztán a kokain és az akkoriban megjelenő crack ellen kelt ki Melle Mel a White Lines (Don’t Don’t Do It) című számban, aminek a videóklipjét az akkor még egyetemista Spike Lee készítette.
De az utca hangját közvetítő műfajnak nem sikerült megőriznie ezt a fajta ártatlanságot, az évtized végére már a nyugati partot is meghódította a hiphop, a hiphopot pedig a Los Angelest uraló bandakultúra. Itt aztán színre lépett az azóta már a Különleges ügyosztály tagjaként a törvényt tévéképernyőn őrző Ice-T és az N.W.A munkásságával megszületett a gengszterrap.
Ekkoriban merült fel, hogy a gyakran obszcén szövegeket tartalmazó, bűnös életet és bűnös élvezeteket bemutató számokat egyszerűen be kéne tiltani, ám a seggrázós himnuszokkal elhíresülő 2 Live Crew tagjai a bíróságon védték meg a szólásszabadsághoz való jogukat, miután a miami rapperek egyik lemezét be akarták tiltani Floridában.
Az obszcenitás mellett azért is vet fel rendszeresen szólásszabadággal kapcsolatos kérdéseket a műfaj, mert mind a mai napig kérdés, hogy a felvágós szövegeikben önmagukat lebuktató gengszterek ellen felhasználhatók-e bizonyítékként a saját soraik. A szervezett bűnözői csoport működtetésével vádolt atlantai Young Thug például úgy van több mint egy éve rácsok mögött, hogy az ügyészek a tárgyalása egy pontján még a saját rímeit is fel akarták használni ellene bizonyítékként.
És addig nem látott szponzori szerződések is jöttek
Ahogy a punk a rockzene kommersszé válása elleni válaszreakcióként született meg, úgy jött létre a hiphop a Manhattant uraló diszkó elleni reakcióként. Ám a születése pillanatától más műfajoktól – funk, diszkó, rock – kölcsönző zsáner képviselői kezdetben úgy voltak vele, hogy megadják a módját a show-nak. A diszkótól kevésbé ódzkodó rapperek öltönyt kaptak magukra, a többiek pedig a punk és a funk világát idéző bőrszerkókat, térdig érő csizmákat és hasonlóan extrém darabokat vettek fel.
Aztán jött egy queensi trió, a Run-DMC, és minden megváltozott. A műfaj ikonikus kiadóját, a Def Jamet Rick Rubin oldalán felfuttató Russell Simmons öccse, Run – aki már 12 évesen az első szólóelőadóként sikeressé váló rapper, Kurtis Blow dj-je volt –, rappertársa, DMC, és a lemezlovasuk, Jam Master Jay az első albumjaik (az 1984-es Run-D.M.C., és az 1985-ös King of Rock) főként dobgépeken és a rockból kölcsönvett kőkemény riffek mintázásán alapuló zenéi mellett azzal is vissza akartak nyúlni a gyökereikhez, hogy ugyanazokban a ruhákban álltak a színpadra, amiket a hétköznapokban is viseltek.
Egyik alapdarabjuk a hófehér Adidas Superstar volt, amiről még egy számot is írtak 1986-ban My Adidas címmel. Majd az egyik, Madison Square Gardenben tartott teltházas koncertjükre meghívták a márka vezetőit, és a szám előadása előtt megkérték a rajongóikat, hogy emeljék magasba az Adidas cipőiket. A cipőtenger megjelenése után pedig azt kiabálták a mikrofonba az Adidas vezetőinek címezve, hogy adjanak nekik egymillió dollárt.
Azóta számtalan hasonló együttműködés született, egy csomó rapper pedig még saját márkát is alapított. Elég csak arra gondolnunk, hogy tavaly – legutóbbi botrányos megnyilatkozásai előtt – még Kanye West Yeezyje volt az Adidas legnagyobb fejőstehene. A Nike egyik húzóneve pedig Michael Jordan és LeBron James mellett Travis Scott – aki szintén egy rapsztár.
Be kellett rúgniuk az ajtót, most mégis mindenki a műfajt ünnepli
A Run-DMC tagjai a My Adidast is tartalmazó, 1986-ban megjelent Raising Hell című albumukkal, ahogy a második lemezük címével (King of Rock) megelőlegezték maguknak, valóban a rock királyaivá váltak. Ebben nagy szerepet játszott, hogy az Aerosmith közreműködésével feldolgozták a rockzenekar 1977-es, Walk This Way című számát. A Raising Hell volt az első rapalbum, ami platinalemezzé vált, a Run-DMC pedig úttörő lett azzal, hogy a videóklipjeiket lejátszotta a villámgyorsan a zeneipar meghatározó szereplőjévé váló tévécsatorna, az MTV.
1988-ban – Európában már 1987-ben – elindult a Yo! MTV Raps című műsor, amivel a hiphop és vele a hiphopot művelő, főként fekete előadók a zenetévé programjának állandó szereplőivé váltak, a műfaj pedig elindulhatott világhódító útjára.
Előbbi azért volt nagyon fontos, mert a korszak meghatározó figurái, például a rapműsor első házigazdája, Fab 5 Freddy, is úgy látják, hogy a 80-as években a főként rockzenére fókuszáló MTV-n nem kaptak elég teret az afroamerikai művészek – és így a hiphop sem. Kizárólag Michael Jackson, esetleg Prince klipjeit lehetett elcsípni a zenetévén.
1989-re már a Grammy-díjakat kiosztó szervezet, a National Academy of Recording Arts and Sciences is kapcsolt, és létrehozták a Legjobb rap előadásnak járó díjat. Azonban a díj átadása kimaradt volna a tévéközvetítésből, ezért minden jelölt bojkottálta a gálát, beleértve az első rap Grammyt lemezlovasával, DJ Jazzy Jeff-fel elnyerő, Nyugat-Philadelphiából származó The Fresh Prince is – úgyis mint Will Smith –, akiket a Parents Just Don’t Understand című, még a kor viszonyai között is ártatlannak számító számukért díjaztak.
2023-ban viszont már ott tartunk, hogy a Grammy-gála csúcspontja egy olyan előadás volt, ahol a fél évszázados műfajjal szembeni főhajtásként a hiphop nagy öregjei és fiatal sztárjai egymásnak passzolgatták a mikrofont a színpadon.
A kerek évfordulón, pénteken a műfaj szülőföldjén, Bronxban is nagy buli lesz. Egészen pontosan a New York Yankees stadionjában, ahol a műfaj úttörői – a teljesség igénye nélkül – DJ Kool Herc, a Sugarhill Gang, Grandmaster Caz és a Run-DMC olyan utánuk befutó rapsztárokkal osztoznak a színpadon, mint Ghostface Killah, Ice Cube, Snoop Dogg vagy Lil Wayne.
