Az elmúlt évszázadok magyar történelmének törékeny tanúi a legkülönbözőbb helyekről kerülhetnek elő: sokuk kisebb-nagyobb fővárosi, vagy vidéki bolhapiacokon, mások pedig a legkülönbözőbb Facebook-csoportokban tűnnek fel, ahol sokszor pillanatok alatt gazdát cserélnek.
Hatványozottan igaz ez a papírrégiségekre, amik múzeumok és levéltárak gyűjteményei helyett fillérekért vándorolnak egyik gyűjtőtől a másikhoz – legyen szó akár számolócédulákról, megsárgult fotókról, reklámplakátokról, képeslapokról vagy épp építészettörténeti szempontból érdekes anyagokról.
Utóbbi kategóriában értelemszerűen kevesebb anyag bukkan fel – épp ezért is meglepő, hogy néhány hónappal ezelőtt
amikre az elmúlt évtizedek magyarországi építészeti emlékeinek gyűjtőjeként azonnal lecsaptam.
A XIX. század végén született új bécsi épületeket bemutató metszetek (sajnálatos módon eredeti tartalmukat nem őrző) mappájába csomagolt A3-as lapokon az 1932-ben Budapesten született építésznő első, eddig ismeretlen munkái tűntek fel, köztük egy másodéves korában, a pótzárthelyik egyikén készített rajza, egy kultúrház, egy középület, valamint egy kör alaprajzú mauzóleum képe, kapuja felett az 1951-es évszámra utaló MCMLI felirattal:
Ennél jóval érdekesebb emlék a lapok közt rejtőző, a sarokban lévő pecsét szerint 1950 májusában leadott szigorlati tervének egyik tervlapja, rajta egy kultúrház előcsarnokának részleteivel (a lap alján a tanszéki konzulense, Chambre László nevével):
A csomagban kisebb meglepetésre négy akvarell, illetve egy szép tollrajz is feltűnt – ezeken parasztházak, egy város vagy erődítmény évszázados kapuja, illetve egy őszi fát mutató képkezdemény látható:
Az utolsó elem építészeti szempontból egyáltalán nem fontos, szórakozásból készített pillanatképként azonban kitűnő:
ábrázoló rajz a szentendrei plébániatemplom előtt állva készült, és a Fő tér felé vezető Váralja lépcsőre néző házat, valamint a Fő téri Blagovestenska-templomot (a helyszín azonosítását köszönjük a városban élő olvasónknak, dr. Gerencsér Ferencnek) ábrázolja:
A szocialista realizmus (szocreál) hazai térhódításának hajnalán, 1949-ben a Szent Margit Leánygimnázium diákjából hirtelen a Műegyetem építészmérnöki karának B, azaz a kivitelező tagozatos hallgatójává váló Vállay az országot a forradalom idején elhagyó magyar tervezők életművét kutató Karácsony Rita az Építészfórumon olvasható hosszú anyaga szerint alig néhány nappal 1954 karácsonya előtt, harmincnégy nő- és közel száznyolcvan férfitársával együtt diplomát szerzett, a sárospataki vár környezetébe helyezett végső tervével azonban a bíráló bizottság nem volt megelégedve:
Ez végső soron nem volt meglepő, hiszen a korszak két zsenijétől, Rados Jenőtől és Csonka Páltól tanuló hallgató szíve már korábban is a modern felé húzott:
Professzorainktól annak idején édeskeveset hallottunk nyugati országok építészetéről, kivéve a válogatott történelmi épületeket. Erre mi sem jellemző jobban, mint a felvétel előtti ismertető ülés, melynek részeként Bonta János tanársegéd vetített képekkel illusztrálta a világ építészetét. Az egyik kép Frank Lloyd Wright Vízesésházát mutatta be. A vetítés után B. J. megkérdezte, hogy melyik épület tetszett legjobban. Nekem a Vízesésház tetszett nagyon. Mire ő tudomásomra hozta, hogy ejnye, annak nem szabad tetszenie, mert az »imperialista«
– emlékezett vissza közel hetven évvel később.
Az egyetem kapuján kilépve Vállay előbb a Budapesti Cementipari Vállalat munkatársa lett, majd egy kisebb belvárosi tervezőirodához került, ahol csak kisebb feladatokat bíztak rá:
Karrierjét az építész így ugyan Magyarországon indította, a Budapesten kétezer felkelő halálával záruló eseményekig azonban nem születtek fontos és nagy munkái. Ennek oka talán egy elsőéves egyetemistaként egyik barátjával töltött délután lehetett, mikor
A délután végül a rendőrségen folytatódott, ahol nemcsak hogy kiderült az igazság – barátja a Pakisztánban élő nővéréről és férjéről mesélt, akik csak évente kétszer mehetnek haza Rómába –, de a jó eséllyel mindkettőjüket megmentő kulcsmondat is elhangzott:
Miért akarna valaki disszidálni Magyarországról, mikor itt egyetemre járhat?
Az esetnek persze nyoma maradt: azzal a feltétellel engedték csak el őket, hogy nem hagyják el a várost, a vélt stikli pedig a káderlapjára is felkerült, így számos helyen nemkívánatossá vált.
A forradalom napjaiban férjével, a nála közel húsz évvel idősebb érsekújvári Szokolay Dénessel együtt végül mégis az ország elhagyása mellett döntöttek: november 3-án különautóval indultak el Bécs felé – Olga egy Volkswagen kisbuszban, csomagok alatt rejtőzött el, férje pedig egy nyitott teherautón próbált átjutni. A nőnek sikerült, a férfinak azonban kilógott a lába a ponyva alól, így elfogták, majd egy éjszakára börtönbe zárták. Másnap reggel szabadon engedték, megmutatva neki a hazafelé vezető utat, a férfi azonban az első kanyar után megfordult, és addig rohant, míg át nem ért az osztrák oldalra.
Hamarosan mindketten kaptak munkát: az 1936-os téli olimpián a síválogatott tartalékjaként feltűnő férj egy osztrák síbotgyárosnál, a nő pedig a Dreier & Nobis építészirodában, rövidesen rájöttek azonban arra, hogy Magyarország túl közel van.
A ruszkik csak kinyúlnak, galléron ragadnak és visszahúznak
– emlékezett vissza Vallay, aki az első magyar statikus mérnöknőhöz, a Bajza utcai Walter Rózsi-villán és a Kútvölgyi úti kórházon is dolgozó Pécsi Eszterhez hasonlóan az Egyesült Államok felé vette az irányt.
Egy-egy pár síbottal, illetve egy Bécsben vett gitárral érkeztek, az újrakezdés pedig nehezebbnek bizonyult a vártnál: a New Yorkban élő nagybátyja és unokabátyja helyett végül Connecticutban élő korábbi legjobb barátnőjeként letelepedő Vállay nem tervezőként, hanem belsőépítészként kapott munkát a Bridgeportban működő Fletcher & Thompsonnál – saját visszaemlékezései szerint azért, mert
Biztos angol nyelvtudása mellé gyorsan elsajátította a szaknyelvet, majd beleásta magát az Egyesült Államokban akkor már széles körben elterjedt építési megoldások világába, így rövidesen egy kisebb magániroda, a Sternbach & Rhéaume építésztervező-rajzolója lett, aminek színeiben többek közt Stamford egykor kerámiapanelekkel burkolt, a tető helyett az épületbe rejtett gépészeti megoldásokat mutató első magasépületéért (500 Summer Street, 1960) felelt:
A Fletcher & Thomsonnál is voltak nagyobb munkái: a Fairfield University számára étkezőket, tornatermet, kollégiumi épületet, illetve előadótermeket alakítottak ki, ez a folyamat azonban nem mindig volt gördülékeny – egyik alkalommal az étterembe általa kiválasztott aranysárga terrazzo helyett a kivitelezők egy fakó drapp árnyalatot használtak:
Fel kellett szedetnem velük a pár száz négyzetméter padlót, amiért nem voltak boldogok, de megcsinálták, kijavították
– mesélte, rámutatva arra, hogy mivel nő volt, döntéseit jóval nehezebben fogadták el.
Épp ez vezette Vállayt a mesterképzés felé: itt szerzett diplomáját pontosan húsz évvel a műegyetemi után, 1974. december 19-én vehette át, ekkor azonban tanárként már műszaki rajzot, belső tervezést, illetve ipari formatervezést is oktatott a következő generációnak.
Két évet töltött végül az intézménynél, majd a Norwalk State Technical College építészmérnöki karának magát a statikától és a műszaki rajztól egészen a számítógépes tervezésig és grafikáig minden tárgyban kipróbáló tanára, sőt, végül tanszékvezető professzora lett.
Az 1962-ben férjével együtt amerikai állampolgársághoz jutó építésznő épp húsz évvel ezelőtt, 2003-ban hagyta el az egyetemet, majd ment nyugdíjba, a tervezéssel azonban a most kilencvenegy éves, írásain hosszú időn át egy helyi magyar lapban, a Magyar News-ban is közlő Vállay továbbra sem hagyott fel.
A most előkerült rajzok kapcsán természetesen magát Vállay Olgát is megpróbáltuk megkeresni, cikkünk megjelenéséig azonban nem válaszolt a leveleinkre. Írásunk élesítése után röviddel barátnője, Mudrony Gabriella leveléből derült fény az okra:
