Ennek a majdnem ezeroldalas könyvnek az egyik fele politikáról és közéletről, a másik fele irodalomról és magánügyekről szól. Miről szeret jobban írni?
Újabban inkább a magánügyekről. Úgy érzem, amit publicistaként gondolni tudnék, azt mások már elmondták, és nem is látok újdonságot, amit meg lehet írni. Persze mindig akadhatnak új dolgok, de most azt gondolom, számomra és talán az olvasók számára is érdekesebb a szubjektív megközelítés.
A politikai publicisztika gyorsabban is avul. A kötetben újraközli a 2022-es választás előtt írt, Márki-Zay Pétert támogató írásait, amelyekről ön is feszegeti az előszóban, hogy milyen relevanciájuk lehet a választás után.
Ahhoz hasonlítanám ezt, hogy kit érdekel ma, milyenek voltak a hóviszonyok a Normafánál 1912-ben. Legfeljebb a klímatörténészeket.
A kérdés különösen élesen merül fel az után, hogy az ellenzéki miniszterelnök-jelölt végül is elvesztette a választásokat. Megérte teljes mellszélességgel kiállni Márki-Zay mellett?
Ma is úgy gondolom, hogy igen. A vereség elsődleges oka a Fidesz elsöprő médiafölénye, de erősen benne volt az is, hogy az ellenzék nem volt képes egységet alkotni. Hiába kötöttek megállapodást, hogy az lesz a miniszterelnök-jelölt, aki megnyeri az előválasztást, Gyurcsány Ferenc mégis olyat nyilatkozott, hogy majd a parlamenti többség választja a miniszterelnököt. Ha ez egy üzleti ügy lenne, azt mondanám, ez szerződésszegésre való felhívás. Az üzleti életben komoly pénzbírsággal sújtanának egy ilyen kijelentést.
Utólag visszaolvasva nem találta naivnak a Márki-Zayt támogató cikkeit? Valóban esélyt látott rá, hogy az ő vezetésével az az ellenzéki formáció leválthatja Orbán Viktort?
Senki másban nem láttam esélyt. A baloldali választási eredményekből világos volt, hogy a DK nem tudja megnyerni a választást Orbánnal szemben.
Fontosnak találtam, amit Márki-Zay képviselt: a konzervatív jobboldaliságot, amely nem szélsőjobboldali, nem rasszista, de teljesen világosan kapitalizmuspárti. Ennyi évtized állami dirigizmus után a piac helyreállítása nagyon fontos lenne. A második világháború után hasonlóan piacpárti gondolkodás rendezte be Nyugat-Európát.
A Márki-Zay mellett kiálló kortesbeszédeit olvasva úgy tűnt, dolgozik önben egy olyan, naivitással határos lelkesedés, amire jóval korábbi példa is van a könyvben. Idekívánkozik egy másik történet 1989-ből, amelyben ötvenévesen leül egy prágai padra, hogy megírja a kelet-európai ellenzék közös nyilatkozatát a csehszlovákiai intervenció évfordulóján. Komolyan azt gondolja, hogy lehetett volna valami abból a dokumentumból?
Nem, már akkor sem gondoltam! Azt viszont igen, hogy kellene lennie írásos dokumentumnak arról, ami történt. Több ilyen dokumentum született az évek során. A legfontosabb talán, hogy 1986-ban, az ötvenhatos forradalom harmincadik évfordulóján néhányan azt gondoltuk, nemzetközi aláírásgyűjtésre volna szükség, amelynek keretében a kelet-közép-európai ellenzék tagjai kijelentenék, ötvenhat közös hagyományunk a szovjet típusú társadalmi berendezkedéssel szemben. Elsősorban Csehszlovákia és Lengyelország volt fontos ebben, végül néhány kelet-német és román aláíró is csatlakozott hozzá. 1986-ban csodálatos módon megvolt még az útlevelem, ezért szeptemberben kiutaztam Csehszlovákián keresztül Lengyelországba, és minden fontos emberrel beszéltem. Sokan alá is írták a nyilatkozatot. Magyarországon elterjedt az aláírásgyűjtés híre, a szabályunk viszont az volt, hogy minden országból legfeljebb huszonöten írják alá a dokumentumot. Én viszont nem akartam visszautasítani senkit, aki idejött, hogy alá szeretné írni, azzal, hogy „te nem vagy elég nagy ember” – különösen úgy, hogy ’86-ban ennek még kockázata is volt. Más kezdeményezők viszont nehezményezték a döntésemet, mert nem ez volt a megállapodás.
Arról az időszakról beszélünk, amelyet a könyvben ezzel a két mondattal jellemez: „1970-ben megismerkedtem a formálódó demokratikus ellenzékkel. A legjobb húsz évem következett ezután.” Mintha az ön számára a Kádár-rendszer lett volna a nagy remények kora, a rendszerváltás pedig az illúziók fokozatos elvesztését hozta. Nincs ebben ellentmondás?
Egészen 1987-ig, ’88-ig nem gondolta senki, hogy a szovjet típusú rendszer így össze fog omlani. Nem rendszerváltásban gondolkodtunk, hanem abban, hogy bizonyos, jogszabályban is rögzített változásokat keresztül lehet vinni. Az volt az elgondolás, hogy olyan javaslatokat kell tenni, amelyek elvben az adott rendszer keretei között sem kizártak.
Nem megreformálni akartuk a létezett szocializmust, mert tudtuk, hogy azt nem lehet, de abban sem hittünk, hogy alapvetően megváltoztathatjuk. Abban hittünk, hogy lehet találni olyan ösvényt, ami kis változásokhoz mégiscsak elvezet.
Úgy láttuk, rendszerváltáshoz a lengyeleknek sincs erejük, pedig ők voltak a legerősebbek a szocialista országok között – nem véletlen, hogy Magyarországgal és Csehszlovákiával szemben oda nem vonultak be a szovjet csapatok, mert az polgárháborús helyzethez vezetett volna.
Ezek szerint empatikus tud lenni azzal a régi pártemberrel, aki a rendszerváltás után úgy fogalmazott önnek, „nagyon rosszkor jött ez a rendszerváltás, már olyan jól haladtak a reformok”.
Amikor ezt hallottam, már nevetséges volt a mondat, de bizonyos megértéssel fogadtam. Hallottam ilyet a III/III-as osztály egykori vezetőjétől, Horváth tábornoktól is, aki szerint nagyon jól haladtak az állambiztonsági rendszer korszerűsítésével. Mondta ezt 1990-ben.
1990 után fokozatosan kiábrándult a magyar politikából. Minél tovább volt benne, úgy lett egyre kevesebb kedve hozzá?
Ennek két oka volt. Először is, az 1990-es választás eredménye jelentős mértékben azon múlt, hogy a második fordulóban a baloldal is az MDF-re szavazott. Ezt először Eörsi János, a Beszélő munkatársa számolta ki a budapesti eredmények alapján. Az akkori választási szabályok szerint az a párt, amely az első fordulóban nem érte el a 15 százalékot, a második fordulóban el sem indulhatott. Az egykori állampárt utódpártja nem érte el ezt a küszöböt, ezért a szavazóiknak máshova kellett ikszelni. Azt gondoltuk, ez egy hagyományosan baloldali réteg, akik a legbaloldaliabbnak nevezhető pártra, az SZDSZ-re fognak átszavazni. Azonban megijedtek az SZDSZ radikális kijelentéseitől, és azt hitték, ha az SZDSZ kerül kormányra, itt majd mindenkit kirúgnak az állásából. Igazi csalódás volt számomra az első forduló után, ahol 25-23 százalék volt az MDF–SZDSZ arány, hogy mennyire az MDF javára tolódott el az eredmény a második fordulóban. Korábban koalíciót is fontolgattunk a két párt között, de a második forduló után az MDF-nek ez már nem állt érdekében. Utólag különösképpen úgy gondolom, hogy az átmenet első periódusában, mondjuk az első ciklus első felében, létre kellett volna hozni egy megegyezéses rendszert, és együtt, vita nélkül kellett volna megalkotni a legfontosabb rendszerváltó jogszabályokat.
A kiábrándulás második oka pedig, gondolom, az MSZP–SZDSZ paktum 1994-ben.
Volt még azelőtt más is, ami az SZDSZ elnökválasztásával függ össze. Tölgyessy Péter új fiú volt a párt vezetésében, és nagyrészt én vittem oda őt, miután megismerkedtem vele egy Hazafias Népfront-vitán, ahol szétbombázta az igazságügyi minisztérium gyülekezési joggal kapcsolatos tervezetét. Azt gondoltam, szükségünk lenne egy ilyen felkészült jogász közreműködésére. Magyar Bálint az én javaslatomra őt vitte magával egy másik, igazságügyi minisztériumi vitára, amelyen Tölgyessy briliáns volt. Ettől kezdve emelkedett a csillaga a pártban, de ennek megvolt a korlátja: addig tartott, amíg néhányan úgy nem érezték, hogy az SZDSZ irányvonalát nagyobb mértékben határozza meg Tölgyessy, mint a régi vezetés. Ebből rossz ízű konfliktus kerekedett. Végül Tölgyessyt leváltották a frakcióvezetői posztról, mire ő elindult az elnökségért. Megválasztották, de kialakult vele szemben egy másik pólus, szinte egy másik párt a párton belül. Ez nagyon kiábrándító volt.
Ezek szerint ezután következik a kiábrándulások sorában az MSZP és az SZDSZ egyezsége, amihez szintén kapcsolódik egy történet a kötetből. 1994 februárjában Eörsi Jánossal közösen interjút készítenek Orbán Viktorral a Beszélőbe. A Fidesz elnöke, írja, „mintha nem is újságírói kérdésekre válaszolna, mint politikustársához fordult hozzám, és szinte barátilag tanácsolta, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége ne lépjen koalícióra Horn Gyula szocialista pártjával”. A könyv számos cikkéből az derül ki, szíve szerint megfogadta volna Orbán tanácsát.
Így van. Nekem egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ebbe a koalícióba nem kellene belemenni. Mikor az SZDSZ-ből arra hivatkoztak, hogy mennyire jó koalíciós szerződést kötöttünk, én megengedtem magamnak azt a viccet, hogy Horn Gyula olyan, mint Tihanyi úr. Kérdezték, ki az a Tihanyi úr? Elmeséltem, hogy volt egy építkezés itt a házunkban, azt vezette Tihanyi úr. Én is megkerestem, hogy a lakásunkra ráférne némi átalakítás. Mindent elvállalt. A csúcs az volt, amikor rám tukmálta az anyósa újnak mondott bojlerét. Miután kifizettem és elment, felmásztam, és megnéztem a bojler gyártási évét. Kiderült, hogy húszéves, az életideje lejáróban van. Az volt az érzésem, Horn Gyula is ilyen Tihanyi úr-féle figura, de egy korábbi élményem miatt ez nem is pusztán csak megérzés volt.
Hogyan akadtak össze?
Budapesten tartották az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet utókonferenciáinak egyikét. Az amerikai civil Helsinki szervezet kibérelt egy konferenciatermet valamelyik szállodában, azonban egy nappal a konferencia előtt közölték velük, hogy csőrepedés miatt a terem nem használható. Végül magánlakásokban, Eörsi István és Jeles András lakásán tartották meg a konferenciát. Amikor a nyugati delegátusok emiatt beadványt intéztek a magyar belügyi szervekhez, Horn Gyula a kulturális fórum felelőseként azzal hárított, hogy hiszen megtartották a konferenciát két magánlakásban, a magyar kormány pedig magánrendezvényekkel nem foglalkozik. Ez olyan mértékű pimaszság volt ebben a helyzetben, hogy később joggal lehettem szkeptikus: ezzel az emberrel kellene nekünk együtt kormányoznunk?
Ennek ellenére ön a következő években is ott maradt az SZDSZ-ben, 2000-ben pedig azt írta, az SZDSZ előtt álló legnagyobb feladat, hogy „újraépítse a magyar politika elveszett harmadik szektorát”. Nem volt ez megint illuzórikus várakozás? Lehetett még akkor ekkora mozgástere, ennyi energiája a pártnak?
Ezt nem tudom. Nagyon sokan érezték, hogy a bal- és a jobboldal között hiányzik egy harmadik centrum, és sokan létre is akarták hozni ennek a pártját, de senkinek nem sikerült, részben azért, mert erős bal- és jobboldali tömb állt szemben egymással. Bajnai Gordon is centrumpártot akart létrehozni később, de Tölgyessy mondta nekem, hogy egy jobboldali szavazó soha nem fog Bajnaira szavazni, hiába állítja ő, hogy már nem baloldali, hanem centrumpárti.
Az SZDSZ lehetősége, hogy ilyen centrumpárt legyen, a koalíciókötéssel elveszett. Talán ez a koalíció legnagyobb kára.
Ami az én pártban maradásomat illeti, annak részben nagyon egyszerű és gyakorlatias okai voltak. Nem vetődött fel, hogy másik pártba menjek át, tehát aközött választhattam, hogy lemondjak a mandátumomról, vagy ne mondjak le. Kiderült, hogy ha 1998-ig képviselő maradok, érvényesül az akkori képviselői korkedvezmény, és elmehetek nyugdíjba. Ha 1994-ben lemondok, még tíz évig dolgoznom kellett volna, és fogalmam sincs, mit dolgozhattam volna, mert az a könyvkiadói tevékenység, amellyel korábban foglalkoztam, már nem létezett. Így triviális okaim voltak rá, hogy végigcsináljam azt a négy évet, ami alatt igyekeztem az elveim szerint úgy befolyásolni a politikai döntéshozatalt, amennyire tehettem. A nemzetbiztonsági bizottság tagja, két évig alelnöke voltam, és valamennyire tudtam alakítani a nemzetbiztonsági és az ügynöktörvényt is. Nem állítom, hogy igazán lényeges dolgokat vittem keresztül, de voltak olyan részjogszabályok, amiket sikerült befolyásolnom.
Hogyan látja ennek a lehetséges harmadik szektornak a kérdését ma, amikor a „második szektor”, vagyis a Fidesz ellenzékének pártjait sem köti össze semmi azon kívül, hogy ők nem a Fidesz?
Talán naiv remény volt a részemről, hogy Márki-Zay Péter képes lehet újraépíteni ezt a pólust. Sok hibát követett el, ezt nem akarom tagadni. Kissé sokszor hivatkozott arra, hogy ő hétgyerekes keresztény családapa. Ám az, hogy polgármesterré választották Hódmezővásárhelyen, egy erősen jobboldali városban, megmutatta, hogy nem tehetségtelen politikus. Számos, vele szemben emelt kifogás pedig komolytalan volt, például az, hogy elverte a gyerekeit, ezért ne töltsön be közéleti tisztséget. Nem összeverte a gyerekeit, csak rávert a fenekükre.
Jelen van ma bármilyen módon a magyar politikában annak az SZDSZ-nek a szellemisége, amelybe ön annak idején belépett?
Nem látom, hogy jelen lenne. Nem akarom Márki-Zay dicsőítésévé alakítani ezt a beszélgetést, de abban, amit mondott, voltak az SZDSZ-t idéző motívumok. Például azt mondta, a magyar invenciók csak a nagy nemzetközi vállalatokon keresztül kerülhetnek be a nemzetközi körforgásba. Ez nem új dolog, Petőfi 1848-ban dühösen ír róla a naplójában, hogy Széchenyi csak legyintett egy magyar mérnök vasúti korszerűsítést célzó találmányára. Pedig Széchenyinek volt igaza: lehet, hogy zseniális volt a magyar mérnök invenciója, de háttere, apparátusa nem volt a megvalósításához. Ugyanezt látjuk az Andrej Rubljov című filmben: egy orosz muzsik repülő szerkezetet talál fel, pár métert repül is vele, aztán valahogy mégsem ő lesz a repülőgép feltalálója.
A könyv egyik célja, hogy fenntartsa a demokratikus ellenzék emlékezetét, és olyan perspektívából meséljen a szocialista múltról, amelyhez képest a jelenlegi politikai rendszer egészen más múltértelmezést erőltet.
A NER jelentős mértékben le tudja tagadni, meg tudja másítani a demokratikus ellenzék szerepét a rendszerváltásban. De NER sem lesz örökké, valahogy fel fogják fedezni, amit a demokratikus ellenzék képviselt, és talán lesz jelentősége a történelmi hagyományban.
A demokratikus ellenzék viselt dolgairól olykor egészen intim részletességgel számol be, például A sors és a számla című erotikus elbeszélésben, amelyben álnéven ugyan, de többé-kevésbé beazonosítható módon szerepelnek régi barátai és ismerősei. Biztosan voltak ebben a körben, akik sérültek ezekben az érzelmi és szexuális viszonyokban, játszmákban. Annak idején foglalkoztak ezzel?
Nagyon súlyos lelki sérülések voltak, több öngyilkosság is történt. A Kundera-regény címe, A lét elviselhetetlen könnyűsége ránk is vonatkozott. Krassó György nevét nem lehet kihagyni ebben az összefüggésben. Amikor értesült róla, hogy Matolay Magda öngyilkos lett, kiugrott az ágyból – amit nem szívesen tett meg –, hogy felhívjon valakit, a történet egy másik, ugyancsak labilis alkatú szereplőjét, aki történetesen nem nő volt, hanem férfi.
Kérdeztem, miért kellett azonnal felhívnia, mire mondta: azért, hogy a mai napon ne két öngyilkos legyen.
Nem is lett. Sok esetben érezhető volt, hogy valakiben végzetes sérelmek alakulhatnak ki szakítások, szerelmi ügyek miatt.
Ön néhány évvel idősebb volt a demokratikus ellenzék legtöbb tagjánál. Adott valamilyen kívülálló pozíciót a korkülönbség?
Adott, igen, mert a demokratikus ellenzék ismert alakjai még egyetemisták voltak 1968-ban, míg én már dolgoztam akkor. Elmesélek egy történetet arról, ez micsoda különbséget jelentett. A nyolcvanas évek elején nagy feltűnést keltő képzőművészeti aukciót tartottak, amelynek a bevételei a Szegényeket Támogató Alapot illették. Solt Ottilia azt kérte, akinek kocsija van, segítsen széthordani a meghívókat, mert az ellenzék meghívói rendre az esemény után két nappal érkeztek meg a címzettekhez. Én ebből az alkalomból voltam először Solt Ottilia lakásán. Ezután olyan jóban lettünk, hogy szinte nem is volt hét, amikor nem jártam nála. Mégis eltelt körülbelül tíz évem a demokratikus ellenzék köreiben, mielőtt megismertem őt, mert a Lukács-óvoda és Kemény István szociológus iskolája között olyan nagy volt a távolság, hogy nem kerültem el Ottilia közelébe.
A demokratikus ellenzéken belüli, némiképp kívülálló pozíciója miatt, azt hiszem, hasonlít egyik kedvenc szerzőjéhez, Halász Imréhez, akiről hosszú esszét írt. Halász Deák- és Andrássy-párti politikus volt, majd évtizedekkel később nagy idők tanújaként írta meg Egy letűnt nemzedék című cikksorozatát a Nyugatba. Hasonlónak látja a saját szerepét, csak éppen száz évvel később, és a demokratikus ellenzék tagjaként és krónikásaként?
Nem gondoltam erre a párhuzamra, de jólesik, nem tiltakozom ellene. Utólag valóban az emlékezés tűnik fontosabbnak: világossá tenni, mi hogy volt, mi az, ami akkor sem tetszett. Az előbb emlegetett Tölgyessy-ügy kapcsán vált világossá számomra, hogy a liberalizmus egyik fő jellegzetessége az egymás közt megállapított jogszabályok komolyan vétele. Ha egy párt a saját alapszabályát sem veszi komolyan, az nagyon rossz bizonyítványt állít ki róla. Mégis folyton ezzel találkoztam. A bibói mondás szerint a demokrácia szabályok alkalmazása és tiszteletben tartása.
Az előző kérdés afelé is elvezet, hogy ön minek látja magát. Politikusnak, jogvédőnek, kiugrott irodalmárnak?
Egyszer ennek, egyszer annak. Írtam néhány irodalmi esszét, és most, a könyv megjelenése után levelet kaptam Pór Pétertől, a Franciaországban élő irodalmártól, amiben dicsérte a Petri Györgyről írt tanulmányomat. Fontos nekem, hogy az irodalmi témájú írásaim közül is van, amelyik ér valamit. Egyébként a szamizdat Beszélő megindításáig nagyon nehezen írtam. Előtte is megjelent néhány kritikám, például Vas Istvánról, de ezekkel nagyon kínlódtam. A Beszélővel ez megváltozott. Ma, ha írni akarok valamiről, leírom az első mondatot, és már megy is a dolog magától.
Jogvédőként, a Magyar Helsinki Bizottság egykori elnökeként sokat írt a menekültügyről. Legújabban az ukrajnai háború miatt találkozhat menedékkérőkkel a magyar társadalom. Hogyan vizsgázik a magyar állam az orosz–ukrán háború menekültjeivel való bánásmódban?
Most is elég rosszul. Amikor elkezdtek jönni a menekültek, megkerestem a Migration Aid szervezetet, és mondtam, hogy hozzám is küldhetnek menekülőket. Egy darabig küldtek is, több család is töltött itt két-három éjszakát, de mind hamar továbbmentek. Főleg nők és nem katonakorú férfiak jöttek. Katonaköteles korú férfiakat nem engedtek ki Ukrajnából, egyedül egy fiatalabb férfival találkoztam, egy algériai arabbal, aki Ukrajnában volt diák. Ő azért nem volt katonaköteles, mert nem volt ukrán állampolgár. Lement az első hullám, de utána két hétre hazajött a fiam Amerikából, azalatt ő lakott a szabad szobában. Miután elment, és újra telefonáltam, hogy megint tudok fogadni menekülőket, már nem volt rá szükség, mert a magyar állam addigra eljutott odáig, hogy szállást létesítsen nekik. Sajnáltam, mert szívesen láttam őket.
Még a szíriai háború és a 2015-ös menekülthullám idején gondoltam arra, hogy elviszek néhány menedékkérőt az osztrák határra. Feltettem a Facebookra egy hirdetést, hogy megmutatnám nekik a fertődi Esterházy-kastélyt, de persze nem oda mentünk, hanem a határra.
Semmilyen fennakadás nem volt, átsétáltak a magyar–osztrák határon.
A 2010 óta született politikai publicisztikáiban következetesen bírálja az Orbán-rendszert, amelyre számos elnevezést hallottunk már. Ön „alkotmányos ellenforradalomként” határozza meg. Miért ezt érzi a legpontosabbnak?
A kifejezést Antall József találta ki 1990-ben. Én azért vonatkoztattam a Fidesz hatalomgyakorlására, mert az tiszteletben tartja a látszólagos jogszabályi kereteket, tehát alkotmányosnak nevezhető – bár most a tanárok mozgalmával szemben mintha erőszakosabban léptek volna fel. De el kell ismerni, hogy 2006 őszén erőszakosabbak voltak a rendőrök, mint a NER évei alatt bármikor. Eközben Orbán rendszere ellenforradalmi, mert szisztematikusan visszaveszik az 1990 és 2010 között létrejött alkotmányossági vívmányokat.
Ha a történelmi távlatokat nézzük, „lehet, hogy Magyarországon a parlamentáris egypártrendszer lesz a túlélő hagyomány” – írta a 2014-es, második orbáni kétharmad után. Azóta ez a kijelentés egyre megalapozottabbnak látszik.
Ennek nagyon komoly hagyományai vannak nálunk. A Szabadelvű Párt 1875-től jóformán megdönthetetlen volt, az első világháborúig mindössze fél ciklus telt el úgy, hogy nem ők kormányoztak. A világháború után létrejött a Bethlen-párt és a Kisgazdapárt fúziója, megint csak homogén uralkodó tömb épült ki. Időközben megváltozott a politikája, megváltozott a személyi összetétele, minden megváltozott, csak éppen 1924-től 1944-ig nem veszítette el a választásokat. Márpedig elég világos, hogy a váltógazdaság a demokratikus működés fontos alkatrésze. Ne csak a szabályok tegyék lehetővé, hanem ténylegesen valósuljon is meg, legyen meg a kormányváltás lehetősége.
„Indulat nélkül nem lehet publicisztikát írni, vagy legalábbis nem érdemes” – kezdi az egyik cikkét. Indulatosabb vagy nyugodtabb lett, ahogy teltek az évek?
Nem vagyok kevésbé indulatos. Nemrég elkezdtem írni a Pintér Sándor minisztériumában összeállított „bosszútörvényről”, vagyis a státusztörvényről. Felületesen átolvastam, és arra jutottam, hogy nem elég árnyaltak a vele kapcsolatos kritikák. Nem szándékozom védeni a törvényt, de a tanárok átvezénylése például időben nagyon erősen korlátozott, egy iskolaévben egy hónapra korlátozódik. Kétségtelen, hogy számos vidéken jelentős tanárhiány van, nyilván oda akarnak átvezényelni tanárokat. Nem pontos mindezt elintézni annyival, hogy „bosszú”. Viszont időközben annyit írtak a törvényről, hogy már nem vagyok biztos benne, nekem is érdemes kínlódnom vele.
A könyvbe felvett írások közül talán egy 2013-as, a Szombatba írt cikkében festi a leglesújtóbb képet Magyarországról, amely „a szegényedő társadalmával, a fogyó népességével egyike marad az európai periféria kilátástalan országainak”. Érjük be ezzel a pesszimista jóslattal?
Van még pesszimistább is! Parlamenti működésem második ciklusában az interparlamentáris unió magyar–kínai kapcsolatokért felelős szekciójában ültem. Négy év alatt annyiban merült ki a ténykedésünk, hogy egyszer vendégül láttuk a kínai népi gyűlés, vagyis a kínai parlament állandó bizottságának elnökét. Szekciónk azt a feladatot kapta, hogy vigyük el őt ebédelni a Parlamenttől nem messze található Nimród vendéglőbe. Az akkori ellenzéki alelnökkel, Balsai Istvánnal kellett tósztot mondanunk.
Majd a kínai vendég mondott pohárköszöntőt, aki alaposan felkészült Magyarországból. Beszédének a lényege az volt, hogy a magyar és a kínai népsűrűségi adatokat összehasonlítva úgy látja, elférne még nálunk negyvenmillió kínai. Amikor ezt kimondta, Balsai torkán akadt a falat, azt hittem, ott fog megfulladni.
A jelenlévők viccnek vették a kínai politikus mondatát, de én akkor sem voltam biztos benne, hogy ez vicc, és ma sem vagyok az. Hogy is írta Kölcsey Ferenc a Zrínyi második énekében? „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép; / S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.” Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon melyik népre gondolhatott Kölcsey, de a környező országok népeire nézve nem látom úgy, hogy ők bájkört alkothatnának. Kínáról viszont annál inkább el tudom képzelni ezt, igaz, személyes tapasztalatok alapján. Jóban vagyok egy kínai családdal, amelynek a lánya akcentus nélkül beszél magyarul, de a szüleivel mindig kínaiul beszél, és megtanulta a kínai írást is. Az én Amerikában született unokám sajnos nem beszél magyarul. A huszonvalahány éves kínai lány színésznő szeretne lenni. Az a kérdés, elfogadja-e a magyar színésztársadalom és a közönség, hogy egy kínai játssza Az ember tragédiájában Évát. Pedig ő mindannyiunk ősanyja: éppen annyira lehet kínai, mint európai.
