Az elmúlt években visszatérő panasz, hogy az amerikai álom halott. Mit mutatnak erről a tudományos tények? Tényleg meghalt, és ha igen, mi ölte meg?
Először is érdemes tisztázni, mit is értünk amerikai álom alatt. Amerikára olyan országként gondolunk, ahol szorgalommal minden gyereknek megvan az esélye, hogy jobban keressen és jobb körülmények között éljen, mint a szülei. Sokakat ez az álom vonz Amerikába, de a gondolat persze a világ más részein is gyökeret vert. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is, hiszen mindenki olyan társadalomban szeretne élni, ahol kemény munkával előre lehet jutni. Kutatásaink során elsősorban az amerikai adatokat tanulmányozzuk, de sok hasonló tanulság levonható más országok számára is. Amerikával kapcsolatban a következőt találtuk:
a múlt század közepén, az 1940-es, 1950-es években szinte az összes gyerek többet ért el, mint a szülei, ilyen értelemben megvalósították az amerikai álmot. Ám az adatokból tisztán látszik, hogy idővel ez megváltozott.
A harminc évvel ezelőtt születetteknek, akiknek a jövedelmét jelenleg tudjuk mérni, már csak 50 százalék esélyük van arra, hogy jobban teljesítenek a szüleiknél. Tehát alátámasztható tudományos bizonyítékokkal a kérdésében megfogalmazott állítás: a halál talán túl erős szó, de az amerikai álom egyértelműen haloványabb lett, és ma sokkal kevésbé megvalósítható, mint a 20. század közepén. Ez így van Amerikában, ahogyan – az adatok alapján – számos európai országban is. Az Egyesült Királyságban és több más országban is nagyon rossz kilátásai vannak a gyerekeknek arra, hogy túlszárnyalják a szüleik generációját.
Ez azt is jelenti, hogy közös gyökerei vannak az esélyegyenlőség hanyatlásának? Politikai vitákban gyakran magyarázzák például a globalizáció folyamataival és komplett iparágak elszivárgásával azt, hogy nehezebb egyről a kettőre jutni.
Mikor arról beszélek, hogy Európában is ez a helyzet, mindig fontos hozzátenni, hogy korántsem egységes módon és mértékben. Svédországban vagy Dániában például sokkal kevésbé jellemző az esélyegyenlőség hanyatlása, mint mondjuk az Egyesült Államokban vagy az Egyesült Királyságban. Ennek ellenére, ha a nagy folyamatokat nézzük, szerintem van igazság a fenti érvekben: a globalizáció és a technológiai változások – számítógépek, robotok, mesterséges intelligencia térhódítása – mind-mind nehezebbé teszik egy adott dolgozó számára egy bizonyos jövedelmi szint elérését. Lényegében nagyobb versennyel kell megküzdenie: a hazai munkaerőpiacon túl más országok munkásaival, robotokkal, számítógépekkel is. Történelmileg nézve ez nem újdonság: régebben is voltak nagy technológiai ugrások és a globalizáció is régóta zajlik. Ott volt az ipari forradalom, hatalmas változások mentek végbe, talán nagyobbak is, mint a maiak. Ennek ellenére, ahogy az előbb mondtam, a múlt század közepén az emberek még jobban boldogultak, mint a szüleik.
Akkor mi a mélyebb oka a változásnak?
Az egyik, hogy több oktatást, képzést kaptak. Miközben a gépek alkalmasabbá és versenyképesekké váltak, az emberekkel is ugyanez történt. Az 1980-as évek óta viszont számos országban elakadás figyelhető meg az oktatás mennyiségében és minőségében. Ettől kezdve tehát az emberek nehezebben veszik fel a versenyt a folyamatosan fejlődő gépekkel és más versenytársaikkal a globálissá szélesedő munkaerőpiacon. Részben ennek köszönhető, hogy a szüleiknél rosszabb kilátásokkal indulnak neki az életnek. Ez a nagy kép, amihez közelebb lépve rengeteg részlet tárul fel az okokról: az iskolák átalakulása, a növekvő szegregáció, és a lokalitás kérdése. Hogyan jelentkeznek a problémák bizonyos környékeken, míg máshol sokkal kevésbé.
A lényeg pedig sokszor épp a részletekben rejlik, ahogy arra a kutatásaik is rámutattak. A felemelkedés lehetősége ugyanis nem szűnt meg, csak nagyon egyenlőtlenül oszlik meg az országon, a városon, vagy akár egy adott környéken belül. De mégis hogyan formálhatja az esélyeinket az, hogy ebben az utcában, vagy a következőben növünk-e fel?
A globális trendekkel kezdtük, de ha az adatok fényében feltesszük az eredeti kérdést – Halott-e az amerikai álom? –, azt fogjuk látni, hogy a válasz sokszor tényleg attól függ, hol lakunk. Vannak környékek Amerikában, New Yorkban, Bostonban, San Franciscóban, ahol egy gyereknek a mai napig jó kilátásai vannak a jövedelmi ranglétrán való előrejutásra. Máshol viszont – akár ugyanazon városokon belül – nagyon rosszak az esélyek a szegénységből való kitörésre. Egyfelől hasznos tehát megérteni, hogy nemcsak a nemzetközi kereskedelem és az országos politikai döntések szabják meg, milyenek az esélyeink, sok minden lokális szinten dől el. Ez segíthet tudatosítani, hogy a gazdasági okok mellett szociológiai tényezők is alakítják az esélyeket. Tudományos szempontból pedig azért olyan hasznos, mert a big data ad egy mikroszkópot a társadalomhoz, ennek segítségével olyan mélységben tanulmányozhatjuk a folyamatokat, amire régebben nem lett volna lehetőség. Persze ha Európát összevetjük az Egyesült Államokkal, vagy az 50-es éveket a mai korral, százával akadnak különbségek, így nehéz valódi megállapításokat tenni. Amikor viszont azt nézzük, hogy az utca egyik oldalán élő gyerekek jól boldogulnak, míg a másik oldalon élők nem igazán, akkor feltehetjük a kérdést: vajon az iskolák mások? Az emberek kapcsolatrendszere eltérő? Ezekre koncentrál a mi kutatócsoportunk, és a modern, nagy adathalmazok révén kirajzolhatók bizonyos összefüggések.
Az egyik tanulság például az, hogy rendkívül fontos, hol töltjük a gyerekkorunkat, míg a felnőttkori környezet már sokkal kevésbé meghatározó. A születésünktől kezdve 22-23 éves korunkig minden egyes év, amit magas mobilitást biztosító helyen töltünk, növeli az esélyünket arra, hogy később jól keressünk.
Olyan ez, mint a dózishatás, amikor a beadott hatóanyag következményei később érvényesülnek.
Mi jellemzi azokat a helyeket, amik nagyobb gazdasági mobilitást biztosítanak az ott élő gyerekeknek?
Számos tényező: jobb iskolák, kisebb egyenlőtlenségek, de talán az egyik legfontosabb, hogy nagyobb a társadalmi tőkéjük. Ez alatt azt értem, hogy sok interakció történik az alacsony és a magas jövedelmű emberek között ezeken a környékeken. A szegények tehát nem különülnek el hermetikusan a gazdagoktól. Ezt Facebook-adatok segítségével mutattuk ki, miután megnéztük, ki kinek az ismerőse. Ez az átjárás jelentősen leépült a legtöbb társadalomban az elmúlt ötven-hatvan évben. Gazdagok és szegények között kevesebb a kapcsolat, az Egyesült Államokban ezzel együtt fehérek és feketék között is. Magyarországon valószínűleg az itt születettek és bevándorlókra lehet igaz ugyanez, vagy bármi is legyen itt a releváns társadalmi választóvonal.
A romák iskolai szegregációja Magyarországon is növekvő probléma, de mintha Amerika progresszív önképével is szembe menne, amit a feketékről mond. Jól értem, hogy bizonyos területeken ma nagyobb a szegregáció, mint a 40-es, 50-es években, amikor még nem értek el áttörést a fekete polgárjogi mozgalmak?
Az Egyesült Államokban kettős folyamatot látunk. Egyfelől csökkent a rassz alapú szegregáció, részben az ön által említett mozgalmak miatt, amelyet megelőzően nagyon explicit, jogilag bebetonozott diszkrimináció zajlott. A jövedelmi szegregáció ugyanakkor növekedett az azóta eltelt időben, tehát élesebbé vált a határ a gazdagok és a szegények között. A rassz viszont korrelál a jövedelmi szintekkel, ez az együttállás tehát a polgárjogi eredmények ellenében hat, több korlátot gördítve a feketék és fehérek közé ma is. Mindez azt mutatja számomra, hogy hiába fejlődünk társadalmilag – jobb technológiákkal és magasabb jövedelmi szintekkel –, ha nem koncentrálunk tudatosan arra, hogyan osztjuk el az ezzel járó lehetőségeket és miként őrizzük meg a változatos közösségi kapcsolatokat, mégis elmélyülhetnek bizonyos problémák. A kapitalista gazdaságokban ugyanis van egy tendencia az elkülönülésére. Ennek következtében állhat elő az a helyzet, hogy míg néhányan egyre jobban élnek, mások leszakadnak.
A realitásokat ismerve kevésbé meglepő, hogy a bőrszín számíthat a szegénysorból felemelkedés során, de azt hinnénk, hogy egy vagyoni szint fölött megszűnik a jelentősége. A kutatásaik viszont azt a váratlan összefüggést mutatták ki, hogy fekete amerikaiként hiába születik valaki gazdag, akár a felső egy százalékhoz tartozó családba, akkor is sokkal nagyobb az esélye az elszegényedésre, mint a gazdag fehér gyerekeknek.
Ez engem is nagyon meglepett. Arra számítottunk, hogy az alacsony jövedelmű fekete és fehér családok között nagy egyenlőtlenségeket látunk majd, mert mindenki tudja, hogy a rassz komoly tényező Amerikában. De azt gondoltam, ha elég gazdag vagy, a bőröd színe már nem számít annyira. Hiszen a legjobb iskolákba jársz, a legjobb környékeken laksz, jól fizető állásokhoz férsz hozzá. Mint kiderült, ez abszolút tévedés, a feketéknél a következő generáció sokkal nagyobb eséllyel csúszik le a jövedelmi ranglétrán, mint a fehér családoknál. Különösen igaz ez a fekete fiúk esetében, a fekete lányoknál sokkal kevésbé van így, tehát a nemek mentén is megoszlanak az eredmények, ami elárulhat valamit a lehetséges okokról is. Ha kizárólag a családi háttérről lenne szó, ugyanúgy érintené a lányokat és fiúkat, de azt látjuk, hogy kifejezetten a fekete fiúkat fenyegeti ez a veszély.
Mi áll vajon a háttérben, előítéletek?
Például. Célzott diszkrimináció a fekete férfiakkal szemben, de köze lehet a kapcsolati hálókhoz is, ami nagyban befolyásolja a döntéseinket és a lehetőségeinket. A diszkrimináció mértékét többféleképpen ki lehet mutatni, például Google-adatokból, ha a rasszista kereső-kifejezések gyakoriságát térképre tesszük. Az adatokat összevetve látszik, hogy azokon a helyeken, ahol nagyobb a diszkrimináció, a jómódba született fekete fiúknak is sokkal nagyobb az esélye a lecsúszásra, mint máshol. Fekete fiúk számára jelentősen kisebb a mobilitás olyan környékeken, ahol kevesebb fekete apa van jelen a közösségben. Amerika-szerte nagyon sok közösségben okoz problémát a „hiányzó fekete férfiak” jelensége. Sokan közülük börtönben ülnek, meghaltak, olykor sajnos erőszakos körülmények között. Ezekben a közösségekben – talán a példaképek, szerepmodellek hiánya miatt is – sokkal rosszabb eredményeket látunk, és nemcsak az egyszülős családokban, hanem a többinél is. Tehát teljesen egzakt, kész válaszok nincsenek még a mobilitás kérdéseire, de azt már jobban látjuk, milyen tényezők játszanak szerepet a folyamatokban.
Önök viszont nem csak a problémák szövevényes hálózatát térképezik fel, hanem megoldásokat is próbálnak találni rájuk. Melyek a leghatékonyabb politikai intézkedések a mobilitás fokozására?
Ha elfogadjuk a nézetet, hogy a lehetőség lokális szinten indul, és a gyerekkori környezet meghatározó ezen a téren, akkor mindenképp érdemes arra koncentrálni, hogy ezt a környezetet fejlesszük. Mivel van egy eléggé szegregált társadalmunk, ahol az alacsony és a magas bevételű családok elkülönülten élnek, megpróbálhatjuk előmozdítani az integrációt úgy, hogy segítünk elköltözni az embereknek jobb környékekre. Amerikában bevett megoldás szokott lenni a lakhatási utalványok kiosztása, vagy a körzeti szabályozások átalakítása. Nem tudom, Magyarországon hogy megy ez, de az Egyesült Államokban sok város korlátozza, mit építhetsz az adott negyedben. Megtiltják például, hogy nagy lakóépületeket húzzanak fel bizonyos részeken, ami felhajtaná az árakat, és megnehezítené az alacsony jövedelmű embereknek, hogy jó iskolákkal és szolgáltatásokkal ellátott részeken éljenek. Az Egyesült Államok nagyjából negyvenmilliárd dollárt költ megfizethető lakhatást elősegítő programokra, hogy jobb környéken, jobb lakhatáshoz segítse az embereket. Csináltunk néhány kísérleti programot a lakásügyi hatóságokkal, amelynek során kiderült, hogy hiába kapnak az emberek pénzt, legtöbbször akkor sem költöznek a város azon részeire, ahol a gyerekeiknek a legnagyobb esélyük lenne a felemelkedésre. Ezért kipróbálunk egy új módszert, ami segítséget nyújtott az embereknek, hogyan használják fel a kormánytól kapott lakhatási utalványokat. Ez az apró rásegítés hihetetlenül hatékonynak bizonyult abban, hogy a családok végül hol telepednek le, ami a gyerekeik életesélyeit is óriási mértékben meghatározza.
A politikai viták sokszor csak a pénzügyi forrásokról szólnak, hogy mennyit költünk erre vagy arra a programra. Pedig szerintem nagyon fontos, hogy ne kizárólag a pénz elosztásáról gondolkodjunk, de arról is, hogy közben miként segítsük az embereket a pénz felhasználásában.
Ha csak a kezükbe nyomsz egy csekket, nem feltétlenül lesz idejük vagy háttértudásuk arra, hogy azt a leghatékonyabb módon költsék el. Az igazi eredmények elérése érdekében kulcsfontosságú, hogy az anyagi támogatást szociális törődéssel kombináljuk.
És mi lesz azokkal a leszakadó környékekkel, ahonnan mindenki elköltözik?
Egy másik megközelítés, hogy az jobb környékre költözés ösztönzése helyett eleve azt a közösséget fejlesszük, ahol már élnek az emberek. Ezt „helyalapú” intézkedéseknek nevezzük. Az iskolákon sokat javíthatunk: próbálhatunk jobb tanárokat odacsábítani, csökkenteni az osztálylétszámokat, esetleg a közpénzből finanszírozott magániskolák – az úgynevezett charter schoolok – is javíthatnak a helyzeten. Fontosak lehetnek még a mentori programok, illetve a közösségi kapcsolatok építésének más módjai. Aztán rengeteget tehetnek a felsőoktatási intézmények is, a főiskolák és egyetemek, amelyek az Egyesült Államokban nagyon jelentős mértékben rétegződnek a jövedelmi szintek mentén. Jelenlegi munkahelyem, a Harvard, az ország egyik legjobb egyetemének számít. Nagyon eredményes abban, hogy milyen lehetőségeket nyit meg az oda bekerülő diákok előtt. Viszont rendkívül alacsony a kisebb jövedelmű családokból érkező diákok aránya, ami erősen limitálja a Harvard hozzájárulását a gazdasági mobilitás növeléséhez. Azt gondolom, hogy ez a kihívás sok helyen, akár Magyarországon is jelen van. Fontos lenne tehát megérteni, hogyan lehet szélesebb körű hozzáférést biztosítani az egyetemi képzésekhez. Ha több fiatal előtt tudjuk megnyitni ezeket az ösvényeket, az ismét a mobilitás növelésével jár.
Mi a helyzet az olyan célzott intézkedésekkel, mint a pozitív diszkrimináció, vagy a szociális alapú ösztöndíjak?
A következő, július végén megjelenő tanulmányunk pontosan ezt a kérdést vizsgálja. Adatok mentén próbáljuk kimutatni, mit érhetnek el az egyetemek az ilyen programokkal. A részletes eredményeket a publikálás előtt nem mondhatom el, de általánosságban kijelenthető: sokszor olyan apróságok jelentik a különbséget, hogy sikerül-e rávenni az embereket a jelentkezésre, vagy sem. Számos bizonyíték utal arra, hogy vannak nagyon jó képességű diákok, akik kiválóan teljesítenének egy adott egyetemen, ha felvételiznének oda. De nem felvételiznek, amiben nagy szerepe lehet a társadalmi kapcsolatoknak, illetve a mentorok és példaképek hiányának.
Egy kis vidéki településen élve talán eszünkbe sem jut, hogy a legjobb budapesti egyetemen tanuljunk, ha nincsenek olyanok, akik segítenek ennek elképzelésében.
Amerikában legalábbis ez egy fontos faktor. Ki kell találni módokat, hogy lehet kinyúlni az ilyen fiatalok felé, hogy ösztönözzük őket a jelentkezésre. Egy következő témakör a felvételi, hogy ki jut be és ki nem a jelentkezők közül, és nem elhanyagolható a szociális alapú pénzügyi támogatások szerepe sem. Ezekre viszont ugyanaz vonatkozik, mint a lakhatási segélyre: nemcsak a pénz számít. Vegyük a Harvardot: az elmúlt tizenöt évben több százmillió dollárt költött szociális alapú segélyekre. Ez egy nagyon fontos alapelv, hogy hozzáférhetőbbé tegye az egyetemet az alacsonyabb jövedelmű családok gyerekei számára. Ennek ellenére azt látjuk, hogy az arányok nem igazán változtak ezen a téren. A megérzésem ismét azt súgja: a pénz mellé egyéb segítséget is kell nyújtanod az embereknek, hogy tényleg jelentkezzenek és bejussanak a jó egyetemekre.
Rossznak tartja, hogy a legtöbb vita mégis a költségekről és az adóforintok elköltéséről szól?
Fontos a pénz, de nem elegendő az ilyen problémák megoldásához. Gondoljuk végig a saját életünket. Mi kellett ahhoz, hogy oda kerüljünk, ahol most vagyunk? Általában néhány nagy hatású ember ugrik be: tanárok, barátok, rokonok, akiktől tanultunk valamit. Ez a belátás módosíthatja a politikai megoldásokról alkotott elképzeléseinket is. Mert sokszor tényleg csak a pénzről vitázunk, miközben arról kéne, hogyan hozzunk létre egy jobban összekapcsolt társadalmat, ahol azok az emberek, akiknek van hatalma, segítenek azokon, akiknek nincs hatalmuk. Milyen intézkedésekkel ösztönözhetjük ezt? Ez egy nehezebb, de lényegibb kérdés.
Egyik előadásában példának hoz egy amerikai egyetemet, amelyik levélben invitálta a környéken élő tanulókat arra, hogy adják be a felvételit, és ez rendkívül jó eredményeket hozott, miközben nem egy túl költséges megoldás.
Pontosan, de ez egyben arra is rámutat, hogy milyen értékesek a jó adatok. Ezt próbálom Magyarországon is hangsúlyozni. Miért volt ez a program olyan sikeres? Mert az egyetem képes volt beazonosítani azokat az a szegényebb sorból származó gyerekeket, akiknek jó vizsgaeredményeik voltak, és pontosan őket célozták meg. Ha véletlenszerűen küldték volna ki a meghívókat, akkor rengeteg olyan fiatal is jelentkezett volna, akinek esélye sincs bejutni. A big data korában tehát nagyon fontos a célzott intézkedés. A cégek tudják ezt, nagyon precízen célzott reklámokkal próbálnak rávenni minket, hogy vegyük meg az üdítőjüket. Jó lenne, ha a társadalmi intézkedések terén is tudnánk hasznosítani ezeket a leckéket.
Nehéz kérdés, hogy mikortól számítjuk a big data korszakát, mert már a 19. századi bürokrácia is radikálisan felduzzasztotta a rólunk tárolt adatmennyiséget. De a 21. század digitális forradalma még ehhez képest is szintlépést hozott, amitől sokan azt remélik, a társadalomtudományokat is közelítheti a természettudományos bizonyosságokhoz. Ön is így gondolja?
Meggyőződésem, hogy a big data nagy lépést jelenthet ebbe az irányba, de ez a változás nem következik automatikusan a nagy mennyiségű adathalmazokból. Nekünk kell felépítenünk a módszereket, amikkel elemezzük és értelmezzük az összefüggéseket. Az egyik nagy kihívás például az, hogy bármennyi adatod van, a társadalomtudományokban rendkívül nehéz ok-okozatiságot megállapítani. Egy dolog, ha meg akarom tudni, milyen reklámot kell mutatnom neked a rólad szerzett adatok alapján, és egy másik a tudományos bizonyítás. Az embereknek általában az előbbi jut eszébe a big data hallatán, de minket a mélyebb cselekvési minták megértése érdekel: mitől függ, hogy melyik egyetemre jelentkezel, melyik környékre költözöl, milyen munkát találsz magadnak? Azt próbáljuk feltárni, hogy egy adott kormányzati intézkedés vagy program milyen hatással jár ezekre a fontos döntéseinkre. Ám a társadalomtudományban nincs lehetőség kísérletek lefuttatására, ellentétben a természettudományokkal, ahol egyik embernek beadjuk a Covid-vakcinát, a másiknak nem, és megnézzük, mi történik velük. A big data tehát nem oldja meg szükségszerűen az oksági összefüggés problémáját, de mégiscsak közelebb vihet ahhoz, hogy efféle társadalmi kísérleteket modellezzünk. Tegyük fel, hogy van egy fiatal, aki a felvételi ponthatáron átcsúszva épp bejut egy egyetemre, míg a másik nem, mert hajszál híján alatta marad. Kutatóként ez lényegében egy kísérleti alaphelyzet, hogy megnézzük, miként alakul kettejük sorsa egymáshoz képest. Ha elég ilyen adat áll rendelkezésünkre, összevethetjük a mintázatokat, és akár az okokat is feltárhatjuk. A big data segítségével előállíthatóak tehát kísérleti körülmények, de ez nagyfokú kreativitást igényel.
Valamint azt is, hogy a kutatók a megfelelő kérdéseket tegyék fel.
Szerintem ez a munka legfontosabb része: megtalálni a megfelelő kérdéseket.
De lehetnek ezek a kérdések valóban ideológiamentesek? Mert ön is beszélt arról, hogy a politikai megközelítések helyett objektív tudományosságra törekszik. De nem alapból ideologikus, amikor az adatokat valamilyen szempont alapján elemezni kezdjük?
Ez jó meglátás. Bármennyire is próbálok objektív lenni, van egy saját nézőpontom, amit a tapasztalataim is befolyásoltak.
Az utóbbi tíz évemet ennek a kérdésnek szenteltem: hogyan növelhetjük az esélyegyenlőséget, és segíthetjük minél több gyerek boldogulását az életben? És az ösztönöm azt súgja, hogy ennek univerzális a vonzereje.
Amerikában biztosan, de ha jól sejtem, Magyarországon is. Kevés ember van, akik azt vallaná, hogy ez nem elérendő cél. Az esélyegyenlőség elve viszont mást jelent, mint az elért eredmények egyenlősége. A vagyoni egyenlőtlenséget sokan önmagában égető problémának tartják, amit kezelni kell, mások viszont úgy vélik, hogyha felépítettél egy sikeres üzletet, amivel rengeteg pénzt keresel, az a rengeteg pénz téged illet. Erről sokat lehet vitázni, az az elv viszont, hogy minden gyereknek legyen esélye a boldogulásra, elég általános támogatásnak örvend. Ilyen értelemben nem tűnik túl átpolitizáltnak, a felvetése mégis jogos. Én csak egy kutató vagyok a sok közül, meghatározott háttérrel, próbálok együttműködni sok más emberrel, változatos nézőpontokkal. A társadalomtudományokban szerintem ezért is nagyon fontos, hogy sokszínű csapatok– nők, férfiak, alacsony és magas jövedelmű családokból származó emberek, feketék, fehérek – kutassák az esélyegyenlőség kérdését, mert mindenkinek megvan a saját perspektívája, ezért hozzájárulhat a helyes válaszok megtalálásához.
Barack Obama nagy rajongója az ön munkásságának, Joe Biden pedig kikérte a tanácsát gazdasági kérdésekben a 2020-as kampány során, tehát demokrata oldalon látszik a felvevőkészség. Közben heves vitákat váltottak ki a BLM-tüntetések, az iskolai tananyag rabszolgaságról szóló részei, és a jobboldalon sokan vitatják, hogy a rassz tényleg akkora szerepet játszik-e az esélyegyenlőségben. A republikánus pártban is van nyitottság a munkájára?
Mint mondtam, a célt mindkét párt univerzálisan osztja: olyan társadalmat akarunk építeni, ahol a fekete és fehér gyerekek ugyanolyan lehetőségekkel indulnak. A vita inkább azon a ponton alakul ki, amikor megvizsgáljuk, hogy vajon miért teljesítenek rosszabbul a fekete gyerekek, vagy akár a hátrányos helyzetből induló fehér gyerekek. A megosztó kérdés, hogy tud-e vajon ezen a kormányzat bármit változtatni, vagy ez inkább egyéni felelősség, és egyszerűen rossz döntéseket hoznak emberek. Durván fogalmazva: az ő hibájuk, nem a mienk, ha szegények maradtak. Szerintem ez túl leegyszerűsítő szembeállítás, de rengeteg tényező befolyásolja ezeket a folyamatokat. Politikusokkal való beszélgetéseim során azt látom, hogy különféle emberek különféle megoldásokat tartanak szimpatikusnak, a nézeteiknek megfelelően.
A demokrata oldalon például nagyobb hangsúlyt helyeznek a szegregáció csökkentésére, vagy az iskolákba való befektetésre. A republikánusokat viszont jobban megmozgatja az olyasmi, hogyan erősíthetnénk a közösségi kötelékeket, és mi a családok szerepe ebben az egészben. Ezt szintén az esélyegyenlőség fontos vetületének tartom. Tehát mindenkinek megvan a maga nézőpontja, a probléma pedig kellőképp sokrétegű, így a megoldásnak is összetettnek kell lennie.
Boldogan egyeztetek a jobboldalon a közösségépítési kérdésekről, a baloldalon pedig a kormányzati befektetésekről. Ha mindkét oldalon érünk el eredményeket, annál több az esély a javulásra.
De ténylegesen meg is valósulnak ezek a beszélgetések a jobboldalon?
Abszolút. Épp úgy érhető el a legnagyobb hatás, ha kétpárti támogatást élvez egy intézkedés. A kongresszus például nagyszabású törvényeket fogadott el a lakástámogatási rendszerről végzett kutatásunk hatására. Egy republikánus és demokrata szenátor nyújtotta be közösen az indítványt.
Említette, hogy az élményei is meghatároznak egy kutatót. Ön kilencéves koráig Indiában nevelkedett. Milyen hatással bírt az ott töltött gyerekkor a munkásságára?
Mint bármelyik bevándorlónak, aki egy sokkal szegényebb országból érkezik az Egyesült Államokba, nekem is azonnal feltűnt a hatalmas kontraszt. Az ember elkezd gondolkodni, vajon mitől lehet, hogy ennyire eltérnek egymástól a lehetőségek a két országban. Egy generációt visszalépve még élesebben rajzolódik ki a kontraszt: a szüleim alacsony jövedelmű családokban nőttek fel dél-indiai falvakban. Mindketten továbbtanulhattak, apám Amerikában szerzett PhD-t statisztikából és közgazdaságtanból, anyám pedig orvos lett. Ez rendkívül szokatlan dolog volt az ő közösségükben, a legtöbben egyáltalán nem jutottak ilyen szintű oktatáshoz. Ha megnézzük ennek eredményeit a következő nemzedéknél, drámai különbségek látszanak: teljesen más lehetőségek nyíltak az unokatestvéreim előtt, mint előttem. A kiváló iskolák, a Harvard, a professzori pálya elképzelhetetlen azokkal a lehetőségekkel, amivel az Indiában maradt rokonaim rendelkeztek. Ezek az élmények tehát korán felkeltették az érdeklődést bennem az esélyeinket behatároló tényezők iránt, és hogy miként tudunk ezen változtatni.
Visszajár Indiába?
Mivel a szűkebb családom Amerikában él, nem tudok túl gyakran, de időről-időre igyekszem. Vannak tanítványaim, akik a miénkhez hasonló kutatásokat folytatnak Indiában és más országokban.
És átültethetőek az eredmények? Mert az indiai társadalom sok tekintetben nagyon más, mint az amerikai vagy az európai.
Általánosságban vannak átfedések: a kapcsolati háló, a közösség és az oktatás ott is rettentő fontos faktorok. De a társadalmat megosztó határvonalak sokszor valóban teljesen máshol húzódnak. Indiában ott a kasztrendszer, illetve a hindu-muszlim ellentét. Sokszor maguk az intézmények is máshogy működnek, az egyetemeket néhol inkább az állam tartja el, míg máshol több a magániskola. A részletek és helyi jellegzetességek márpedig nagyon fontosak. Én abban bízom, hogy az eredményeink ösztönözhetik a kutatókat arra, hogy máshol, például Magyarországon is elvégezzék ezt a munkát. Ne vegyék át szolgai módon az általunk levont tanulságokat. Budapesti tartózkodásom alatt is beszéltem már diákokkal erről, és mondtam nekik, hogy az adatok Magyarországon is rendelkezésre állnak ehhez. A társadalmi mobilitást tehát itt is meg lehetne területileg vizsgálni, lebontva az egyes társadalmi csoportokra. Ez nem különösebben drága, mivel az adatok és módszerek már megvannak, csak meg kellene szervezni és nekiállni.
A big data tehát rengeteget segíthet a kutatóknak, de sokan aggódnak a kevésbé jóindulatú felhasználók miatt, mint a már említett magáncégek vagy akár a kormányok és titkosszolgálataik. Ön osztja ezt az aggodalmat?
Az adat önmagában nem rossz és nem jó, attól függ, hogyan használjuk fel. Mi például egyáltalán nem alkalmazzuk egyének lekövetésére, csak széles társadalmi mintázatok megértésére. Sok technikai és egyéb óvintézkedést teszünk, hogy a privátszférát megőrizzük.
Szerintem megfelelő szabályozásra van szükség, hogy az adatok és a mesterséges intelligencia is olyan módon legyen használva, ami előmozdítja a társadalmat, nem pedig árt neki.
A jól célzott információnak óriási haszna lehet, akár még reklám formájában is. Ha felvételi előtt álló diák vagyok, és egy algoritmus megmutatja, melyik a leginkább nekem való egyetem, az hatalmas érték lehet számomra. Szerintem sokszor úgy látják az emberek, hogy a big data betolakodó vagy manipulatív, de nem muszáj így lennie. Az adatok pozitívak is lehetnek, ha megfelelő óvintézkedések mellett használjuk őket.
Említette a mesterséges intelligenciát, amiről sokan találgatják, milyen társadalmi változásokat hoz majd, felforgatja-e például a munkaerőpiacot. Közgazdászként lehet erről bármi érdemit mondani, hiszen még nincsenek nagyon adatok arról, ami előttünk áll?
Még valóban nagyon korai, de azért vannak történelmi analógiák. Sokan hangsúlyozzák, hogy a mesterséges intelligencia teljesen új és példa nélküli fejlemény, amiben van némi igazság, de visszanézhetünk, mit írtak emberek a gépesítés elterjedése idején. Ugyanúgy teljesen példa nélkülinek gondolták, hogy jönnek ezek a gépek, amik elveszik a munkánkat, és majd nem hagynak nekünk munkát. Itt vagyunk száz évvel később, és ezek a jóslatok nem váltak be. Nem mondom, hogy most is biztosan így lesz, de szerintem az ember elég innovatív lény. Ha helyesen sikerül szabályoznunk ezt a területet, akkor bizakodó vagyok, hogy jó célokra is használhatjuk.
Az esélyegyenlőséget általában morális alapon nézzük, pedig a gazdasági haszna sem elhanyagolható. Mekkora gazdasági pluszt jelentene, ha igazságosabb lenne a társadalom?
Erre a jelenségre „elveszett Einsteinek”-ként szoktunk hivatkozni. Rengeteg gyerek van, aki megfelelő oktatással és inspiráló emberekkel találkozva nagyszerű vállalkozóvá, feltalálóvá válna. Ha a szabadalmaztatási eljárások adatait és az adóbevallásokat felhasználva szépen kirajzolódik, hogy hol hányan válnak feltalálóvá Amerikában, és azt találtuk, hogy vannak környékek, ahol ugyanúgy megvannak az ígéretesen induló gyerekek, mégsem jutnak el tudományos, feltalálói vagy vállalkozói karrierig. Márpedig ezeknek a találmányoknak – mint az iPhone, egy új gyógyszer stb. – elképesztő előnyei lehetnek a teljes társadalom számára.
Becslésünk szerint, ha megtalálnák és nem hagynánk elkallódni azokat a bizonyos elveszett Einsteineket, akkor négyszeresére ugrana a feltalálók száma Amerikában a jelenlegihez képest. Ez rengeteg elpazarolt tehetség, ami jól rámutat, hogy mindez tényleg nemcsak az igazságosságról szól. Aki a gazdaságot akarja erősíteni, az is érdekelt lehet az esélyegyenlőség témájában.
