Verona városa tudta ugyan, hogy a házat semmi sem köti a történethez, az elmúlt száz évben mégis sokat költött arra, hogy ezzel csalogassák az embereket.
William Shakespeare legismertebb tragédiája, a Rómeó és Júlia Veronában játszódó történetét mindenki ismeri, köszönhetően annak, hogy a már az író életében rendkívül népszerű darab az elmúlt több mint négyszáz évben ezernyi színpadi feldolgozást élt meg, sőt, nemcsak a színházakban, de az operaházakban, illetve a filmvásznon és tévéképernyőkön is rendszeresen feltűnik.
A két, egymással hosszú ideje harcban álló család fiataljainak halálával végződő, számos irodalmi előképpel rendelkező, eredetinek ezért egyáltalán nem nevezhető történetben Rómeó Júliáék erkélyén vall szerelmet. Így a legendás író által a világ kulturális térképére felhelyezett észak-olasz város az 1930-as évek derekán fogta magát, és úgy döntött:
a helyiek szerint a művet ihlető kalapkészítő család, a del Cappellók XIII. századi gyökerű villáját a tragédiában lévő részleteket alapul véve kell átalakítani,
A meglepően rossz állapotú Via Cappello, azaz Kalapos utcai ház akkor már hosszú évtizedek óta egy márványtáblát hordott a kapuja mellett, belső udvarában pedig Júlia állítólagos síremléke feküdt. Ez azonban távolról sem volt elég, így Antonio Avena (1882-1961) tervei szerint azt teljesen átalakították, sőt, a tragédiában említett erkélyt
egy múzeumi raktárban lapuló XIV. századi márványkoporsó töredékeivel díszítették fel.
A munkák végül 1941-re értek véget, a tömegek kedve azonban ezután még közel három évtizeden át nem jött meg az idegenforgalmi hivatal mellett a hatvanas évek hajnalán még magánlakásokat is rejtő ház meglátogatásához.
A nyerstégla-burkolatú, gótikus kapuzattal a környezete felé néző házhoz érkezők számát végül Franco Zeffirelli 1968-as mozifilmje növelte ugrásszerűen – a forgatáson használt ágy most a falak közt kialakított múzeumban látható. Sőt, sokan pusztán azért érkeztek, hogy az udvarban 1972-ben elhelyezett Júlia-bronzszobor jobb mellét megérintve bevonzzák a szerelmet, vagy épp némi pénzért cserébe beléphessenek a házba, hogy az erkélyen képet készíthessenek magukról.
Már a századfordulón tudták, hogy nincs valóságalapja
A város által 1905-ben megvásárolt, korábban fogadóként, a századfordulón azonban már csak vásárcsarnokként, valamint a postakocsik elé fogott lovak istállójaként használt, rossz állapotú házról sokan már az adásvétel után tudták, hogy semmi köze sincs Rómeó és Júlia történetéhez, sőt, egy helyi újságíró többrészes, a száraz tényeket közlő cikksorozatba is kezdett. Ezt végül nem tudta azonban befejezni, hiszen előbb a városi tanács viselkedett vele gorombán, majd a felületet adó lap előfizetőinek száma csappant meg vészesen.
A valósággal ennek ellenére sokan tisztában voltak – a helyszínt egy évtizeddel a munkák megkezdése előtt, 1926-ban meglátogató Balla Ignác így mutatta be azt a Pesti Naplóban (1926. okt. 30.):
Elfogódó szívvel igyekeztem beosonni az öreg, bolthajtásos kapun, de amint beljebb kerültem az udvarba, […]egyszerre más szemmel kellett néznem Júlia házát […]: a színpadi díszletekről mindig tudtam, hogy hazudnak, — de hogy ennyire meghamisítsák a valóságot! Ez már sok! Iromba, dísztelen magas ház, szinte bérkaszárnya a Júlia háza. És az a bizonyos erkélyjelenet, na, az aligha eshetett meg itt a valóságban már csak azért sem, mert az egész háznak csupán a harmadik, a legfelsőbb emeletén van erkélye! És hogy onnan Júlia lehajolt volna szerelmes Romeojához! Ilyen légtornászi mutatványra még a legügyesebb akrobaták, a »levegő királynői« sem volnának képesek! És aztán hogy itt szerelmi jelenetet játszhatott volna el Romeo és Júlia! Ebben a kis uccácskában! Hiszen itt az ucca egyik oldaláról szinte át lehet nyúlni a másik felére, az egyik ablakból a másikba! Hogy itt, titkos és tiltott szerelmekről suttogtak! Anélkül, hogy a Capuleti család többi tagjai erről tudomást ne vettek volna azon nyomban! Bocsánat, de akkor nemcsak a Capuleti-családnak, hanem az egész háznak, sőt az egész uccának süketnéma-intézetnek kellett lennie!
Az udvar pedig? Én istenem, tipikusan vidéki olasz városok házainak udvara. De minden poézis nélkül. Kis, fecskefészekszerű, ütött-kopott alkotmányok a falakhoz tapadva, amelyeknek rendeltetését jobb nem firtatni. Rozsdás vasrácsok az ablakokon. Valami fészerszerű helyiségben ócska batárok maradványai. Egy bognármester műhelye. Az egyik zugban pedig nyergesmester toldozgatja a hátasparipák mindinkább kihaló fajának díszeit. Körül lőtte feketeruhás öregasszonyok gyülekezete, nyelvük fürgén pereg és a lágy venetoi dialektusban egészen bizonyos, hogy nem Shakespeare-ről beszélnek.
A nem épp rendeltetésszerű használatból eredő kopások miatt 2014-ben lecserélt szobor szomszédságában ajándékboltot és kávézót, a látogatók üzeneteivel, a Levelek Júliának (2010) bemutatója óta tömegesen feltűnő leveleivel, vagy épp használt rágóival teli paneleket – ezeket néhány éve még szimplán a házfalra helyezték –, illetve néhány száz szerelemlakatot is találunk, hogy mindenki biztos lehessen benne:
épp egy, a tömegturizmus által felfújt helyen jár,
ahová sokszor már tavasszal sem lehet sorban állás nélkül bejutni.
Aki mégis megbirkózik a szinte állandó tömeggel, és kifizeti a hat eurós belépőjegyet, azt gyanúsan XX. századi bútorok, valamint évszázadosnak tűnő, de valójában alig harminc éve született freskók várják.
