A Pán Péter különleges helyet foglal el a Disney-rajzfilmek között. Ez az egyetlen, amelyikről szindrómát neveztek el. És bár lennének ötleteink a Macskarisztokraták-szindrómára (emberek, akik csak a macskájukkal képesek normális társas viszonyt kialakítani) és Az oroszlánkirály-szindrómára is (emberek, akikhez beszélni kezd a saját apjuk, ha felnéznek a csillagos égre), mégis értjük, hogy a konyhapszichológia miért J. M. Barrie híres karakteréről nevezett el egy lelkiállapotot.
A felnőni képtelen felnőtteket jelölő kifejezés arról a kortalan fiúról kapta a nevét, aki kis csapatával egy mesebeli vidéken, Sohaországban tölti bukolikus mindennapjait, és vívja véget nem érő harcát örök ellenfelével, Hook kapitánnyal. Pán Péter nemcsak azért kortalan, mert különböző művekben másképp ábrázolják – Barrie eredetijében, amely regényrészletből nőtte ki magát színdarabbá és regénnyé, hétévesforma fiú, míg később inkább kiskamasznak mutatkozik –, hanem azért is, mert nem tudni, mikor kötött ki Sohaországban, ahol megrekedt a gyerekkorban és -testben.
Nem csoda, hogy egy ilyen megfoghatatlan, nevéből adódóan mitikus hátterű figura folyamatosan foglalkoztatja az olvasók és nézők képzeletét. Barrie művei az Edward-kori brit gyerekirodalom legfontosabb hivatkozási alapjává emelkedtek, és a korábbi Alice Csodaországban vagy a későbbi Narnia krónikái mellett azon angol ifjúsági klasszikusok közé tartoznak, amelyek nem csak, és talán főleg nem gyerekeknek szólnak.
Jamest addigra már úgy hívják, Hook kapitány, és a lehorgonyzás halvány reménye nélkül kénytelen örök időkön át kalózkodni a boldogtalanság tengerén.
A Pán Péter-történet sötét mélységeit persze a legtöbb feldolgozás nem nyitja meg. Az első hollywoodi filmváltozat egy híján száz éve készült. Leginkább a trükkjelenetei miatt méltatták – A siker édes illata és a Másolatok későbbi legendás operatőre, James Wong Howe fényképezte –, és állítólag az ihlette Walt Disney-t saját adaptációjának elkészítésére. Az ő Pán Pétere a Disney stúdió ötvenes évekbeli sikerszériájának meghatározó darabja, ugyanannak a rendezőtriásznak a munkája, mint a Hamupipőke, az Alice Csodaországban és a Susi és Tekergő, de gyengébb is azoknál. A Péterért rajongó indián lány, Tigris Liliom alakját cseppnyi rasszizmussal ábrázoló rajzfilm ma meglehetősen porosnak tűnik, és címszereplője is az egyik legkevésbé szerethető Disney-hős (igaz, Hook kapitány és a krokodil kettőse továbbra is nagyon vicces).
David Lowery rendező tehát egy olyan Disney-mese felfrissítésére kapott megbízást, amely inkább patinásnak, mint klasszikusnak mondható. Az új Pán Péter és Wendy a következő – a Pinokkió utáni, de még a május végén érkező A kis hableány előtti – darabja a stúdió élő szereplős remake-jeinek, vagyis a mai hollywoodi film leghervasztóbb filmciklusába illeszkedik.
Előfordul, hogy egy-egy rendező egyéni vonással igyekszik gazdagítani ezeket a bérmunkákat, de az sem szokott jól elsülni. A Guy Ritchie-féle Aladdin legalábbis nem lett kevésbé idegesítő attól (sőt), hogy bollywoodi stílusú zenés betéteket kapott, Robert Zemeckis tavalyi Pinokkiója pedig újra elevenné tette a kínzó kérdést, hogy a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump tehetséges rendezője miért pazarolja még mindig az időt a valósághű CGI-animációval folytatott, meddő és hátborzongató kísérletezésre.
Lowery tehát rossz társaságba keveredett, Pán Péter és Wendyje azonban talán az eddigi legjobban sikerült darabja ennek a dicstelen sorozatnak.
Lowery és régi alkotótársa, Toby Halbrooks társ-forgatókönyvíró megközelítésében Pán Péterék világa a magány borongós, tömlöcszínekkel megfestett szigete. Amikor Wendy Darling és két öccse egy családi veszekedés után Londonból Sohaországba mesélik át magukat, csak lecserélik az egyik börtönt a másikra.
Wendy a felnőttkor és a felelősségvállalás elől menekül – szigorú szülei másnap bentlakásos iskolába küldenék –, Sohaországban pedig a klasszikus Pán Péter-értelmezések szerint azt tanulja meg, miként minden fantasy gyerekhőse, hogy a felnőtté válás, bár traumatikus, mégis elkerülhetetlen. Találkozik ugyanis Péterrel és Hook kapitánnyal, akik szembesítik vele, hogy a felnőni képtelen fiatalok sorsa az örök kitaszítottság.
Péterrel együtt mindketten szomorú figurák, akik nem azt tanítják meg Wendynek, hogy érdemes felnőni – a felnőttkor mint vonzó perspektíva teljességgel hiányzik a történetből –, hanem azt, hogy a túlságosan régóta dédelgetett sérelmek felemésztik az embert.
A felelősségvállalás hasonlóképpen rettegéssel töltötte el a főhőst Lowery előző filmjében, az Arthur-mondakör egyik fejezetét átértelmező A zöld lovagban is. A forrófejű Galahad lovag ott egy dekadens, szétmálló udvari világból menekül. Abban bízik, hogy sikerül férfiasan helytállnia, de csak önnön kisszerűségével szembesül. Wendy jobban jár – mégiscsak egy Disney-rajzfilm adaptációját nézzük –, de a lány történetét lezáró, kötelező happy end mégsem jelenti azt, hogy minden szereplő sikeresen kiszabadulna a saját börtönéből.
A rajzfilm generációkat összebékítő befejezésével szemben Lowery változatában Péter ki is mondja, hogy képtelen visszatérni a való világba. Szomorú beismerése különleges jelentést nyerhet azoknak a fiatal nézőknek a számára, akiknek nemzedéki alapélménye, hogy a világ, amelybe belenőttek, bizonytalanabb és veszélyesebb hely, mint a szüleiké.
Pán Péter és Wendy (Peter Pan and Wendy), 2023, 109 perc, Disney+. 24.hu: 6/10.
