Ne legyenek illúzióink: a filmek, amelyeken nevelkedünk, igenis nagyon mélyen hatnak ránk. Nem olyan direkten, ahogy azok hiszik, akik szerint, ha egy filmben van egy meleg karakter, akkor a néző, pláne ha gyerek vagy tini, instant meleggé változik tőle maga is, hiszen akkor – generációtól függően – mind erősen hasonlítanánk Mazsolára és Tádéra, a teletabikra, a Holdtündérre, esetleg Son Gokura. Az összefüggés nem ennyire egyenes, azonnali és egyszerű, hisz a személyiség, mire mozgóképnézésre képessé válik, már jóval kevésbé hiperérzékenyen és kevésbé mélyre vési be a környezetének szabályszerűségeit, mint amennyire hároméves kor előtt volt – de ettől még létezik.
Az, hogy milyen testeket, viselkedésformákat, életutakat és párkapcsolatokat látunk úgy tálalva, mint nem csupán normális, de egyenesen követendő példa, sőt, ideális – hisz a romantika mértékét az érték fokmérőjeként szerepeltetik ezek a sztorik –, évek során fokozatosan mégis csak hatással van a gondolkodásmódunkra. Éspedig leginkább korlátozó hatással:
Így nők hordáit éri újabb és újabb mikrocsalódás, amiért az életük többnyire nem hasonlít egy romkomra – persze a férfiakat is sok hasonló meglepetés éri, csak éppen őket főként a pornó miatt –, és hisznek laposnak mindent, ami nem olyan felfokozott szélsőségek között csapong, mint ahogy azt Hollywood felfestette. Nem beszélve arról, hogy arra mennyire sokáig nem adott egyáltalán semmilyen választ az álomgyár, hogy a boldogító igen és a mézeshetek után hogyan is néznek ki egy kapcsolat mindennapjai, vagy milyen további kihívások adódhatnak az után, hogy a „szeret vagy nem szeret” kérdésre pozitív válasz született. Persze az európai filmművészetre már egy ideje lényegesen jobban számíthatunk ezen a fronton, erre a trendre illeszkedik Rebecca Zlotowski kedves, okos, szép és nagyon francia – értsd: a meztelenséggel és az erotikával nagyon egészséges kapcsolatban lévő – filmje, a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált Mások gyerekei, amely most nálunk is moziba került.
Romkomba oltott karakterdráma ez, melyben a „kom” igazából csak a mindennapok finom humorában jelenik meg, nem a térdcsapkodós bukdácsolásban. A történet egy érett harmincasnak tűnő középiskolai tanárnő, Rachel körül forog, akinek szép, kerek, árnyékkal és fénnyel egyaránt foltozott élete van. Apjával és húgával közeli, szeretetteljes viszonyuk van, ellenpontozandó, hogy édesanyja rég nem él. Rachelt rajtuk kívül megtartja a zsidó közösség, amelyhez tartoznak, valamint a munkája, amit örömmel, kreatívan és hivatástudattal végez, diákjai szeretik az óráját, egy-egy nehezebb sorsú fiatalnak külön-külön is egyengeti a sorsát, vannak barátai, kedves kollégái, még hobbija is: gitározni tanul. A gitárórákon ismerkedik meg a megnyerő Alival, akivel a történet kezdetén már lázas sms-flörtben vannak, a kapcsolat aztán hamar tovább lép, randik, együtt töltött éjszakák, romkomfalvától eltérően itt nem kérdés, hogy megvan-e a kölcsönösség: egyértelmű, hogy ők ketten szeretik egymást.
Így nemsokára elkövetkezik az is, hogy Rachel jelzi, szeretné megismerni Ali korábbi kapcsolatából született kislányát, a négy és féléves Leilát. A menetrendszerű kezdeti fenntartások és gyerekgonoszkodások után ők ketten igazán megszeretik egymást, és bár Leila anyjával jó a viszony, Rachel is afféle pótanya lesz annak minden örömével és aggodalmával együtt. Közben ugyanakkor egyre erősebben munkál benne az a vágy is, hogy ő maga is anyává váljon, ebben viszont akadályozza rohamosan csökkenő termékenysége. Lehet-e biológiai értelemben is anya, vagy be kell érnie azzal, hogy mások gyerekei életének legyen anyaszerű szereplője – Leilának, diákjainak, kicsit a húgának?
A Mások gyerekei nem ül a hagyományos dramaturgia hullámán, saját, szelíd ritmusát követi, nem rágja szájba az idő múlását, mégis érezzük, és nem jelzik villogó cégérek az érzelmeket sem, mégis nyilvánvalók. A kamera – George Lechaptois operatőr irányításával – szinte szerelmesen követi az ezerarcú Rachelt, mondjuk értjük is, olyan természetes, a teljes személyiség vonzerejéből fakadó báj árad belőle – Virginie Efira alakításában –, hogy bármeddig örömmel néznénk, kevésbé különc, integráltabb, felnőttebb Amélie ő, a francia filmirodalom csilliomodik beleszerethető nőalakja.
Alakításnak is nagyon szép, persze, de azért alighanem annak is köze van ahhoz, hogy a nőkép, a női élmény ábrázolása a megszokottnál jóval közelebb áll a realitáshoz, hogy Rachel karakterét női forgatókönyvíró írta meg és női rendező vitte filmre – ez esetben e kettő egy és ugyanazon személy – kellő emberismerettel és érzékenységgel. Így esik meg az, hogy kapunk egy nőalakot, akinek az életében van ez a szerelem, ami nagyon nagy és nagyon fontos, és tétje van, és fáj, amikor csalódni kell benne – és a film is ennek a szerelemnek a történetét meséli el –, de még így sem ez az egyetlen eleme Rachel életének, hanem egy területe a sok közül a szerelem kezdeti izgalma alatt, a megvalósult kapcsolat során és annak elgyászolásában is.
Tény, hogy a forgatókönyv némiképp nyugtalanító, kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőt azzal, hogy a történet folytatásának oly nagy hányadát bízza a képzeletre – alighanem ez magyarázza a kritikai vélemények és a közönségértékelések közötti hézagot –, de ezzel együtt az a háromszázhatvan fokos szemlélet, amiben a film fogalmaz, egészen kivételes. Modern is, progresszív is, feminista is, de még a legrosszabb indulattal sem fogható rá sem a nőiség tagadása, sem a férfigyűlölet, sem más, a feminizmusra oly gyakran rásütött bélyegek sem, miközben a női élet olyan dilemmáiról beszél, amikről alig mesél a popkultúra.
És amíg a klasszikus, ’90-es és 2000-es évekbeli romkomok végső soron arról beszéltek, hogy a nő életének célja, középpontja, végcélja A Nagy Szerelem megtalálása, megszerzése és megtartása, ami nélkül az élet boldogtalan és kudarcos, sőt, még a karrier is bukdácsol, addig a Mások gyerekeiben látott, kevésbé tinédzser-hormontolulásos, kevésbé szélsőséges szemlélet lényegesen közelebb áll az élet ralitásaihoz. Ha ez az irány, amerre a romkom-zsáner tovább halad, az eléggé rendben van.
A Mások gyerekei május 4-től nézhető a magyar mozikban. 24.hu: 8/10
