A Nobel-díjas Richard Feynmann és Stephen Hawking egykori kollégájaként talán nem ezt tartja pályája csúcspontjának, a bennem élő kisfiú viszont sosem bocsájtaná meg, ha nem a MacGyverrel indítanánk a beszélgetést
– vallottam színt Leonard Mlodinow-nak, miután átvágtunk az arab könyvekkel megrakott standok között, és egy taxiba bevágódva végre elkezdhettük az interjút. A 69 éves, tudományos áttörésekben is közreműködő elméleti fizikus elnéző mosollyal nyugtázta a rajongói megjegyzést. A beszélgetésünkre azért egy autó hátsó ülésén került sor az Egyesült Arab Emirátusokban, mert Mlodinow nagyon sietett egy dubaji találkozóra, miután megtartotta előadását a világ egyik legnagyobb könyves rendezvényén, a 41. Sardzsai Nemzetközi Könyvvásáron.
Mindenesetre nem túl gyakori életpályamodell, hogy egy befutott tudós maga mögött hagyja a világ legrangosabb kutatóintézeteit, hogy szerencsét próbáljon Hollywoodban. Mlodinow azonban pontosan ezt tette, a doktori fokozat megszerzését követően először a Kaliforniai Műszaki Egyetemen (Caltech), majd a müncheni Max Planck Fizikai Intézetben kapott állást, ám alkotói ambíciói nem hagyták nyugodni: a nyolcvanas évek közepén Los Angelesbe költözött 6000 dollárral és egy forgatókönyvvel a zsebében, hogy a kvantumfizika után a filmiparban is bizonyítson.
A karrierváltás nem indult olyan zökkenőmentesen, a megtakarítása gyorsan el is apadt, ám végül részlegesen teljesült az álma, és a kor olyan sikersorozatain dolgozhatott íróként, mint a Star Trek – Az új nemzedék, illetve a már említett MacGyver. Ez utóbbin Steven Spielberggel és Robin Williamsszel is dolgozott közösen.
Visszatérve a forgatókönyvírói karrierjére: a Star Trek kultuszát talán nem is kell ecsetelni, de a svájci bicskáját mindig magánál hordó szuperügynök, Angus MacGyver is komoly követőbázisra tett szert, és egy komplett generáció számára lett a menőség megtestesítője. Számomra legalábbis biztosan, amikor bő tízéves csúszással a magyar képernyőre is megérkezett a sorozat, így végre mi is megtudhattuk, hogy nincs az a nemzetközi válság, amit egy bicskával, némi ragasztószalaggal, vagy háztartási vegyszerekből kotyvasztott robbanószerrel ne lehetne megoldani. Mlodinow épp egy különösen testhezálló epizódnál kapcsolódott be a kreatív munkába. A harmadik évad Pokoli hét című epizódjában MacGyvert egy egyetemi fizikaverseny zsűrijébe kérik fel, de végül természetesen itt is egy vészhelyzetet kell elhárítania: egy elkeseredett diák ugyanis bezárkózik az iskolai laborba, és azzal fenyegetőzik, hogy felrobbantja az egészet.
Mikor szóba kerülnek a sorozat védjegyévé vált tudományos trükkök, Mlodinow nem tagadja, hogy ezeket jó móka volt kitalálni még akkor is, ha a nézettséget inkább a kalandos, olykor megmosolyogtatóan bárgyú sztori és a szerethető főszereplő hozta. Szerethetőségének egyik titka az volt, hogy mindig vert helyzetből kellett győznie a leleményessége révén. Akciósorozatról lévén szó, korántsem a tudományos pontosság volt a fő cél, bár az alkotók azzal büszkélkedtek, hogy a MacGyver által végrehajtott attrakciók a valóságban is működnének. Mlodinow szerint ez legfeljebb elméletben volt így, a gyakorlatban sok minden nem működne a kísérletek közül, főleg, ha házi körülmények között próbálkoznánk meg velük.
Túlzások ide vagy oda, vajon terelhetett-e MacGyver gyerekeket a természettudományos pálya felé, vagy inkább csak annyit ért el, hogy jobban figyeltek a kémiaórán, hogy délután bombát barkácsolhassanak a garázsban? – szegeztem Mlodinow-nak a kérdést, aki hezitálás nélkül vágta rá:
A kettő egy és ugyanaz. A gyerekkorunkban elvégzett kísérletek a tudományos munka előszobáját jelentik. Remélem, hogy mindaz, amit MacGyver csinált a tudása révén, sok gyerek fantáziáját inspirálta. Bemutatta nekik, hogy a tudomány tud menő is lenni. Persze elképzelhető, hogy ezek a gyerekek felnőttként nem bombákat vagy rakétákat építenek majd, de talán ők fedezik fel a rák ellenszerét, ami, valljuk be, még a rakétáknál is menőbb.
Százmilliárd csillag és idegsejt
Mlodinow-t ugyan gyerekkorában még nem inspirálhatta MacGyver, ettől függetlenül már ő is igyekezett robbanószerkezetet építeni szülei chicagói garázsában, egyszer csúnya égési sérüléseket is szerzett emiatt. De nemcsak a kísérletek izgatták: a mai napig fel tudja idézni, mennyire lázba hozta, amikor először hallott Einstein relativitáselméletéről. Gyerekfejjel kitartóan próbálta elképzelni, milyen lehet a görbült tér és idő, a természettudományok iránti szenvedélye pedig azóta sem múlt el. Viszont ezzel párhuzamosan fejlődött elbeszélői indíttatása is, amit bizonyít, hogy első novelláját még alsó tagozatban írta. Írói vénáját nemcsak Hollywoodban kamatoztatta később, de tudományos ismeretterjesztő könyvek egész sorában is, amelyek nagy részét számos nyelvre, köztük magyarra is lefordították. Ezekben nemcsak a fizika és a matematika alapkérdéseit magyarázza el érthetően és szellemesen a laikus olvasóknak, de azt is, hogy gondolkodásunkat miként befolyásolják
- a véletlenek (Részeg bolyongás),
- az elménk mélyrétegei (A tudattalan),
- a váratlan, komfortzónából kizökkentő helyzetek (Elastic: Flexible Thinking in a Time of Change),
- illetve a sokszor lesajnált érzelmeink (Emotional: How Feelings Shape Our Thinking).
Szakmai érdeklődése tehát széles spektrumon mozog, a világegyetem keletkezésétől az emberi viselkedés legapróbb részleteiig ível. A vele készült sardzsai panelbeszélgetésen felmerült, hogy vajon melyiket tartja ezek közül nagyobb kihívásnak.
Az emberi lények sokkal komplikáltabbak, mint az univerzum. Einstein relativitáselmélete – amelyből levezethető a gravitáció, az univerzum születése, a bolygók mozgása és a fekete lyukak létezése – egyetlen matematikai sorral leírható. Az emberi működésre hiába keresnél ilyen egyenletet. Körülbelül százmilliárd csillag van a Tejút-rendszerben, és nagyjából ugyanennyi idegsejt található az agyunkban. A lényegi különbség, hogy a csillagok nincsenek igazán összekötve, míg az agyunkban lévő idegsejtek mindegyike kommunikál több ezer másik idegsejttel
– mondta Mlodinow, aki szerint ebből egyenesen következik, hogy sokkal nehezebb leírni és megérteni az emberi komplexitást, mint a kozmosz törvényeit. Arra a taxiban feltett kérdésemre viszont, hogy akkor talán nem is tartja már rejtélyesnek az univerzumot, egyértelmű nemmel válaszolt. A világegyetem szerinte nagyon is titokzatos, és ennek a titokzatosságnak éppenséggel része a megdöbbentő egyszerűség is. „Miként lehet egy egysoros egyenlet olyan erős, hogy leírja az egészet? Ez a kozmosz igazi rejtélye.”
Hat szó percenként
Az efféle nagy rejtélyek nyomába eredtek Stephen Hawkinggal is, akivel két – pontosabban másfél – könyvet írtak közösen. Hawking az ezredforduló utáni években kereste meg jóval fiatalabb, amerikai fizikus kollégáját, mert tetszettek neki addig megjelent ismeretterjesztő művei: a matematikai gondolkodás fejlődését feltáró Euklidész ablaka, illetve a Feynmann szivárványa című memoár, amelyet Mlodinow a Nobel-díjas fizikussal, Richard Feynmannal való kapcsolatáról írt. Mint sok fiatal fizikusnak, Mlodinow-nak is Feynman volt az egyik példaképe. Így a Caltechbe (California Institute of Technology) kerülve először nagyon megilletődött, hogy irodája ugyanarról a folyosóról nyílik, mint a példaképének, aki miatt részben ezt a pályát választotta. Később aztán hosszas beszélgetésekbe bocsátkozott az ikonikus kollégával, aki azokban az években már súlyos beteg volt. Ezekből a beszélgetésekből nőtt ki a már említett, 2003-ban megjelent memoár, ami annyira megtetszett a másik ikonikus, ám szintén súlyos betegséggel küzdő fizikusnak.
Hawking épp ahhoz keresett partnert, hogy közérthetőbbé tegye 1988-ban megjelent tudományos sikerkönyvét, a több mint harmincmillió példányban elkelt Az idő rövid történetét. Mlodinow szerint azért volt szükség az újraírásra, mert hiába vitték a könyvet világszerte, mint a cukrot, nincs ennél félreértettebb és többször félbehagyott bestseller a könyvkiadás történetében. Az átszerkesztett változat Az idő még rövidebb története címen jelent meg 2005-ben, bár ez kissé félrevezető, mivel a könyv nem sokkal lett rövidebb, egyszerűbb viszont igen.
Pár év elteltével Mlodinow-nak újabb ötlete támadt. Elkezdte ugyanis zavarni, hogy Az idő még rövidebb története még Hawking 70-es, 80-as években tett felfedezéseit tartalmazza, miközben az azóta eltelt évtizedekben is rengeteg izgalmas eredményt ért el. Így egyik kaliforniai találkozásukkor felvetette neki, hogy miért nem írnak egy másik könyvet a frissebb kutatási eredményeiről. Őt is meglepte, hogy Hawking gondolkodás nélkül igennel felelt.
Hawking 2018-as halála után Mlodinow újabb memoárban idézte fel, milyen volt munkakapcsolata és barátsága a tolószékbe kényszerült, fokozatosan leépülő zsenivel. Az Emirátusokban is beszélt arról, hogy a hihetetlen ellenálló képesség volt a legfontosabb, amit megtanult a legendás kollégájától. Mikor megismerkedtek, Hawking a hüvelykujját még tudta mozgatni, mindössze hat szót tudott kommunikálni percenként egy gép segítségével. Később ez a tempó jelentősen lassult, percenként egy szóra csökkent, aztán új technológiát kellett kitalálni, és már csak arcmozdulatok révén volt képes betűket közölni.
Folyamatos fájdalmai voltak. A légzéstől kezdve az evésen át az alvásig minden, számunkra egyszerű tevékenység iszonyatosan bonyolult és nehéz volt számára. Ennek ellenére nagyon derűs és jó humorú volt, az elméje pedig teljességgel megfékezhetetlen. A vele való munka más perspektívába helyezte a saját nehézségeimet is. A szüleimnél figyeltem meg hasonlót, akik túlélték a holokausztot. Az ilyenen átesett emberek jobban megbecsülik az apró dolgokat és ellenállóbbak lesznek
– mondta Mlodinow hozzátéve: a kommunikáció elképesztő nehézsége egyáltalán nem jelentette azt, hogy Hawking ne lett volna öntudatos és végletekig elszánt perfekcionista. „Minden egyes szót átrágott. És hiába tudott percenkét mindössze hat szót közölni, sosem hátrált meg a vitákban. Végül általában én adtam be a derekam előbb.”
Érzelmek iskolája
Az érzelmek nemcsak a Hawkingról szóló visszaemlékezés közben kaptak szerepet, hanem Mlodinow legújabb műve miatt is. Ahogy korábban említettük, az Emotional című ismeretterjesztő könyv a legújabb pszichológiai és idegtudományi kutatások alapján mutatja be, hogy az érzelmeink sokkal fontosabb részét képezik a gondolkodásunknak, mint azt szeretjük bevallani.
Mlodinow szerint teljes tévedés, ha úgy véljük, hogy az érzelmeink kontraproduktívak, ezért döntéseink során kizárólag a racionális gondolkodásunkra kell szorítkoznunk.
Mlodinow szerint az agyunk olyan, mint egy okostelefon, amelyik folyamatosan adatokat, információkat dolgoz fel. Akkor is így tesz, amikor épp nem figyeljük a képernyőt: ellenőrzi az emaileket, frissítéseket tölt le, és számos egyéb tevékenységet végez. Viszont mikor az aksi merülni kezd, a mobilunk energiatakarékos üzemmódba lép, és onnantól inkább nem nézi meg, kaptál-e emailt, mert másra tartalékolja az energiát. Az agyunk is így működik: ha megváltozik a helyzet, máshogy kezd funkcionálni. Másképp dolgozza fel az információkat, ha félünk, illetve ha szomorúak, dühösek vagy boldogok vagyunk. Az érzelem tehát az agyunk funkcionális beállítása, egy keret, amely befolyásolja az információfeldolgozás módját, a gondolkodásunkat, így azt is, hogy milyen döntéseket hozunk.
Persze az erős érzelmek olykor torz helyzetértékeléshez is vezetnek, de sokszor épp a helyes döntés felé terelik az embert. A lényeg Mlodinow szerint, hogy ne elnyomni, hanem tudatosítani próbáljuk az érzéseinket. Ezt igazolja szerinte az a szociálpszichológiai kísérlet is, amelynek során több tucat tőzsdei kereskedőnél vizsgálták, mennyire reflektálnak a saját érzéseikre. Kiderült, hogy azok voltak a legsikeresebbek, akik szorosabb kapcsolatot ápoltak az érzelmeikkel, nem pedig elnyomni próbálták azokat.
„Ne hagyd, hogy az érzéseid megzavarják a gondolkodásod!” – Mlodinow szerint nagyon félrevisz az efféle közvélekedés. Az érzéseink feladata ugyanis az, hogy irányítsák a racionális gondolkodásunkat, nem az, hogy megzavarják.
A tudatos reflektálás akár a tragikus hibák lehetőségét is kiszűrheti. Egy másik kísérletben például amerikai bírókat vizsgáltak, hogyan járnak el az eléjük kerülő, feltételes szabadlábra helyezési kérelmekkel. Azt találták, hogy a döntések egyre szigorúbbak, ahogy a bírók fáradtabbá és éhesebbé válnak. Szerencsétlen foglyoknak tehát, akik évekig vártak a lehetőségre, azon múlhat a sorsuk, mikor kerülnek sorra, és épp éhes vagy fáradt-e a bíró az adott pillanatban. A tudósok megmutatták az adatokat az érintett bíróknak, akik persze tiltakoztak, de a mintázat egyértelmű volt. Hasonló volt az eredmény abban a kísérletben is, ahol orvosokat vizsgáltak, milyen arányban írnak fel szükségtelenül antibiotikumot a pácienseknek. Az derült ki, hogy a munkaidő végének közeledtével egyre nagyobb százalékban írnak fel antibiotikumot vírusos megbetegedésekre is, amire köztudottan semmit nem ér. Ez is arra utal, hogy a testi közérzetünk nagymértékben befolyásolja a racionálisnak tartott döntéseinket.
Abban nyilván nincs meglepetés, hogy az érzelmek a politikában nagy szerepet játszanak, de még itt is akadhatnak meglepő összefüggések. Például az, hogy sokszor első blikkre, a külső alapján hozunk ítéletet a politikusokról, nem pedig észérvek vagy politikai programok alapján. Mlodinow-t például lenyűgözte az az amerikai tanulmány, amelyben helyi választások indulóinak portréját mutatták meg olyan embereknek, akik az ország távoli pontjain éltek, így semmit nem tudtak a jelöltekről, akkor látták először az arcukat. Azt kérdezték tőlük, melyikre szavaznának, majd a válaszaikat összevetették a valós választási eredménnyel. Végül hetven százalékban azok a jelöltek nyertek, akiket az emberek egyetlen fotó alapján, ránézésre kiválasztottak, ami egyértelműen jelzi, hogy a kompetenciát sokszor öntudatlanul, a jelöltek kinézete alapján ítéljük meg.
Ha kompetensnek nézel ki, hetven százalékban győzni fogsz
– összegezte a tanulságot Mlodinow, aki szerint ennek is evolúciós alapjai vannak. Az arckifejezések ugyanis rendkívül fontos információt hordoznak, különösen a vadonban, ahol a túlélés is múlhat azon, hogy ránézésre meg tudjam ítélni: vajon a másik úgy néz ki, mint aki veszélyhelyzetben hátba döf, elfut, vagy úgy, mint akire számíthatok a vadászat során.
Természetesen a tudomány sem kivétel, az érzéseink Mlodinow szerint a sikeres felfedezéseknél is rengeteget számítanak. A fizika és a matematika ugyanis nem pusztán egy elénk táruló képlet hűvös, kalkulatív megoldásáról szól. A legtöbbször a kutatási cél megfogalmazása már eleve intuitív döntés:
Milyen kérdést akarok vizsgálni? Hogyan tudom ezt a kérdést megközelíteni? Hogyan tudom úgy megközelíteni, hogy megoldható is legyen, mert ahogy eredetileg szerettem volna, úgy valószínűleg nem fog menni? Ezek a kérdések sokkal mélyebben összefüggenek az érzéseinkkel és a megérzéseinkkel, mint a puszta matematikával.
