Intézetis magyar lányok tűntek el a hetvenes években

– Ne már! Tudtam, hogy csak vetített! – mondta meglepetten a vékony, szinte gyerekforma fiú. – Ez a szórakozása, mi, hogy asziggyem, már letélakoltam, aztán meg elkap. Ez ilyen macska-egér izé, mi? Hát tudja, mit? Kinyalhassa a…

– Befejezted? – A férfi erősen megszorította a fiú kulcscsontját, hogy az felszisszent.

– Mér’, hát a yardon bennfoghatott volna, oszt mégis elengedett. Most meg utánam dzsanázik ide, a placcomra, hogy lemeszeljen. Szerintem maga csapágyas egy kicsit.

– Nem viszlek be, csak emlékeztetlek, hogy baromi jó voltam hozzád. Tartozol nekem, amiért nem csukattalak le. De majd megszolgálod. Ha nem akarod, hogy bevarrjalak, szállítasz nekem híreket.

– Nem vagyok vamzer – köpte oda a fiú öntudatosan.

– Nem vamzer leszel, hanem a segítőm – a férfi meglökte a fiút –, na séta!

Zsarnóth Attila nyomozó a kishalakat sokszor visszadobta. Nem elvből vagy szívjóságból, hanem mert inkább megpróbálta besúgóként hasznosítani őket.

Az se volt nagy baj, ha nem álltak kötélnek, és úgy érezték, túljártak a „hülye zsaru” eszén. Zsarnóth pontosan tudta, hogy rövidesen úgyis a sitten kötnek ki. Legfeljebb nyernek pár hónapot.

De ezt a nyüszöge gyereket, a Kiskareszt – aki csak hesszelt egy betörésnél –, majd egy évvel ezelőtt, amikor odabökte neki, hogy „nem vamzer leszel, hanem a segítőm”, más okból engedte futni. Javítós kölyök. Zsarnóth maga is intézetis volt tizenkét éves korától kezdve, még ha a javítósok között kevés időt töltött is. Tudta, mit jelent ilyen közegben „nevelkedni”.

A bűnügyin dolgozott, főleg ifjúságvédelmi ügyekkel foglalkozott. A legtöbb fiatalkorú bűnöző mögött intézeti múlt sötétlett. Amibe Zsarnóth vallatólámpák nélkül is belelátott, ismerte a bennszülöttek gondolkodását, vágyait, álmait. Szemben a kollégákkal ő beszélt „intézetisül”. Nem véletlen, hogy a nagy port felvert zálogos gyilkosságot is ő segített megoldani végül. A módszer felesleges brutalitásából következtetett arra, hogy ezt az aljasságot olyanok követték el, akiket a társak egymás iránti kíméletlen durvasága, a smasszerek perverz kegyetlenkedése változtatott lelki nyomorékká.

Megkínozni egy öregembert, aki már amúgy is a halál sorozótisztje elé készül?

Persze ezek javítósok voltak. Zsarnóth is lehúzott ott majdnem egy évet, mert behúzott egyet történetesen az otthon párttitkárának. Megismerte ennek a pokolnak a bugyrait.

Az otthonban nem volt annyira rossz sora, pedig vacak hely volt az is. De azért nem a pokol ruhatára. Egy-két fiúval talán barátfélék is lettek, bár ezt most már nem tudná határozottan kijelenteni. Gerzsonról talán még mindig ezt hitte, bár alig találkoznak. És akadt ott két olyan nevelő is, aki igyekezett terelgetni a többinél eszesebb, jobb lelkű fiút. Egyikük ajánlotta a rendőri pályát is mint lehetséges hivatást. Más fiatalok ettől az ötlettől dühbe gurultak volna, Zsarnóth azonban nem, főként azért nem, mert a közeget, amelyben felnőtt, átjárta az igazságtalanság és a bűn. Ő pedig irtózott ettől, küzdeni akart ellene. A pályaválasztásába azonban még inkább belejátszhatott a remény – bár tudatosan ezt vélhetőleg nem gondolta végig –, hogy rendőrként talán könnyebben oszlathatja el az apja halála körül gomolygó ködöt.

Zsarnóth Attila anyja meghalt a szülésnél, apja egyedül nevelte.

Pontosabban a nagyanyjával együtt, mert főként kisgyerek korában rengeteget volt a nagyival, Zsarnóth Imre anyjával. Az apa három műszakban dolgozott, szerencsére a nagyira lehetett számítani. „Csiba mama lekvárt főz.” Az otthonkás angyal. Csak sajnos nem sokáig tartott ez a falvédős boldogság. A nagymama idős volt már, beteges, 1956-ban meg is halt. Az előző évben, 1955-ben tartóztatták le Zsarnóth apját. A nyomdából, ahol dolgozott, útlevelek tűntek el. Őt azzal vádolták, hogy összejátszott a tettesekkel. A nagymama már nem segíthetett, a per előtt távozott el, Zsarnóth Attila így került intézetbe. Roncsolta a lelkét annak tudata, hogy az apja köztörvényes bűnt követett el. 1956-ban aztán Zsarnóth Imre tisztázatlan körülmények között hunyt el, amikor a „csőcselék” megostromolta a börtönt, hogy kiszabadítsa a foglyokat.

Gyerekként Attila, jobb híján, elfogadni látszott a sors döntését, de aztán, ahogy növekedett, egyre erősödött benne a vágy, hogy többet tudjon meg az apjával történtekről.

Az aktákba nem volt módja belenézni, hivatalosan pedig továbbra is csak annyit közöltek vele, hogy apja az ostrom alatt halt meg, a szíve végzett vele, amikor az ellenforradalmárok betörtek a börtönbe.

Mikor kitették az intézetből, még fülében csengett a nevelők ötlete, jelentkezett a rendőrségen, járőrként kezdte, majd nemsokára bejutott a rendőrtiszthelyettes-képző iskolába, később minden szakmai továbbképzésen részt vett, nyomozó lett belőle.

De mielőtt ebbe a kitüntetett pozícióba jutott, igyekezett kitapasztalni mindent, ami a bűnügyekről megtudható volt. Magában úgy fogalmazott: ha egyszer a jó útról letértél, a bűnnek csak alakváltozatai vannak. Meg persze – az ítéletekben is megmutatkozó – súlycsoportkülönbségei. Kezdetben azonban még bűnügyek közelébe sem jutott, szabálysértési vigécnek hívta magát. Megfordult a közlekedésieknél, és – bár ezt a „kurzust” szívesen kihagyta volna – részt vett Kotleba zászlós „tanfolyamán” is. Az különleges képzés volt.

Amikor megállították a szabálytalankodó autósokat, a zászlós kenetteljes modorban figyelmeztette a vezetőt a vétkére, aztán jelentőségteljesen elhallgatott.

Ha az illető kapcsolt, és megkérdezte, nem lehetne-e ezt a főbenjáró bűnt valahogy levezekelni, akkor a zászlós égre meresztett szemmel, mint aki szívességet tesz az autósnak, leereszkedő hangon közölte, mekkora szerencséje a sofőrnek, hogy ilyen páratlanul együttérző lélekkel találkozott. Mire az autós már pengette is ki a száz forintot. Zsarnóth undorodott ettől, hezitált is, hogy otthagyja az egészet, de csodák csodájára Kotlebát pár hét múlva kirúgták. Mégiscsak van igazság, gondolta Zsarnóth. Csak jóval később tudta meg, hogy Kotleba nem azért repült, mert korrupt volt, hanem azért, mert meg akart vágni egy tiloson áthajtó KB-tagot is.

Zsarnóth helyszínelőként jelen volt a Brenner-gyilkosságnál is, megtisztelve érezte magát, hogy amikor szerényen jelezte, észrevételt tenne, őt, a zöld újoncot is meghallgatták. Ő figyelt fel a halott fura testhelyzetére, ebből következtettek aztán arra, hogy a tettes balkezes lehetett. Biztosított nagyszabású állami rendezvényeket is, ezt nagyon komolyan vették a belügyben, pedig Zsarnóth sejtette, az állami vezetőket azért nem egy november 7-i ünnepség alkalmával fogja „megtizedelni az imperializmus vérszomjas bosszúvágya”. Viszont legalább hamar híre ment, melyik vezető az, aki tényleg tiszteli a dolgozó népet, vagyis a körülötte szolgálatos rendőröket. Zsarnóth tehát több területen is tapasztalatokra tett szert, és egyike lett a kevés fiatal, ígéretes szakembernek. Nem bővelkedett bennük a rendőrség.

Abban az időben a rendőrökkel kapcsolatban leginkább olyasfajta viccek járták, hogy „rendőr bácsi, tessék gyorsan jönni! Apukám felakasztotta magát! Engeeem?”

Zsarnóth Attila reményteljes karrier előtt állt, már harmincéves korára komoly tekintélyt vívott ki magának.

Kezdetektől fogva főként fiatalkorúakkal foglalkozott. Feltett szándéka volt, hogy – amennyire tud – segít egykori sorstársainak. Tartotta a kapcsolatot régi otthona nevelőivel, néha visszajárt az intézetbe. És amennyire energiával bírta, nyomon követte az ottaniak sorsát, az utána következő generációkét is. A foci ötlete is így jött. Zsarnóth imádott kispályázni, pont az idő alatt szervezték meg a bajnokságot az intézetek között, amíg ő is bent volt. Mindenki üdvözölte a kezdeményezést. Ezt az ötletet fejlesztették aztán tovább úgy, hogy az intézetisek válogatottja – Zsarnóth természetesen tagja lett a csapatnak – benevezhetett a középiskolás bajnokságba. Ezt már nem mindenki támogatta, mert a „lelencesek” nagyon jók voltak. Amikor zsaru lett, ő szervezte meg azt is, hogy a rendőrkapitányság csapata rendszeresen megmérkőzzön a volt intézetisekkel. Az már nagypályás derbi volt. Mindig a vagányok nyertek. Nagyon.

Zsarnóth igyekezett információkat beszerezni annyi otthon életéről, amennyiről csak tudott.

„Veszett fiatalok védőszentje”, néha így is hívták, mert hamar elterjedt róla, hogy kisebb balhékért nem záratja be az intézetis kölyköket.

Zsarnóth most is megérezte, hogy valaki követi („spéci zsaruantenna”, szokta mondani). Két sarok múlva Kiskaresz átjött a túloldalról, és az ő ritmusához igazította a lépteit. Egy ígéretes bűnözőkarrier elé néző illető nem cseveghet zsaruval a rendőrség előtt. Az kikezdené a vagánybecsületét. Így aztán Kiskaresz csak megleste Zsarnóthot (hesszelésben profi volt), hogy mikor jön ki az épületből, utánaosont, és két sarok múlva szólította meg. Lám, gondolta Zsarnóth, kamatozik a nagyvonalúsága, hogy vagy egy éve futni hagyta ezt a kezdő simlist, akiből majd inkább besurranó tolvaj lesz, semmint súlyos nehézfiú.

– Nem vagyok vamzer, mondtam, ne is álmodjon róla! – kezdte a srác, alulról, sunyin pislantva a főhadnagyra. Még a vagányabbak közül sem sokan állták Zsarnóth hideg tekintetét. Szürkéskék szemet viselt a barna hajához, ahogy mondta magáról némi öngúnnyal. Az átlagnál magasabb termetű férfi volt, alakján látszott, hogy sok futballmeccs van már mögötte. A homlokán alig észrevehető heg díszelgett, az intézeti idők emléke.

– Nem is kell, hogy az legyél – intette le Kiskareszt a nyomozó.

– Maga komázza ezeket az intézetis csóringereket.

– Nem. Nem komázom, csak emberi lényeknek tekintem őket.

– Felőlem – vonta meg a vállát Kiskaresz. – Szóval az van, hogy van ez a gádzsi, ez a Jutka. Vagyis hogy csak volt…

– Barátnőd? – kérdezte Zsarnóth kajánul.

– Á, csak havercsaj. De csipáztam. Lécelt a szállóból, és hédereztünk együtt. Aztán felszívódott.

Zsarnóth így szerzett tudomást arról, hogy ez a Jutka nevű tizenhét éves lány megszökött a javítóból, egy hétig hasonszőrűekkel lógott, de már jó ideje nem látták.

Eddig nem kapták el, az intézetbe nem vitték vissza, senki nem hallott róla semmit. Illetve keringtek mindenféle mendemondák, mint mindig, ha valaki fiatalnak nyoma veszett. Arról, hogy csavarog valahol vidéken, lopott személyivel dekkol egy kisebb városban, vagy hogy lefalcolt Nyugatra. Ez utóbbi persze inkább csak vágyálom volt, hiszen egy szökött intézetis lány honnan szerzett volna útlevelet, és pláne valutát, amit a „rendes” honpolgár is csak háromévenként igényelhetett. Igaz, ekkor, a közelgő müncheni olimpia évében a korábbi időkhöz képest már enyhült a légkör, lazultak a kötelékek (ezt morbid tréfaként sütötték el páran), de Nyugatra jutni továbbra is nehézkes volt. A lét térképén nem jegyzett intézetekben tengődő fiataloknak meg szinte lehetetlen. A végképp eltűnt lányok esetében tartotta magát az a verzió, hogy vagy valami sötét bűncselekmény áldozatai lettek, vagy átszöktek a határon, kockáztatva ezzel az életüket. Az előző évben ugyan felszedték az aknákat az utolsó aknamezőszakaszon is, de golyót még kaphatott, aki a zöldhatáron át akart a szabadság ölelő karjaiba futni. Bár az utasítás úgy szólt, hogy „A fegyverhasználat során kerülni kell az élet kioltását. A lövést lehetőleg lábra kell irányítani.” De mi van, ha a határőr nem éppen céllövő bajnok?

Ez a Jutka nevű lány volt rövid időn belül az ötödik, ha Zsarnóth a Katit is számította.

Bár ebben még nem volt biztos, lehetnek akár többen is. Ráadásul ketten ugyanabban az otthonban nevelkedtek. Dámpusztán. Zsarnóthról mindenki tudta, hogy szívén viseli a gyivisek sorsát, függetlenül attól, hogy netán valamelyikükből akta lesz-e a hivatali asztalán. Ezért jelezte neki a ráczdobrosi otthon vezetője is, hogy az egyik lány, akit az ő intézetéből „löktek ki az élet nevű küzdőtérre” alig több mint másfél éve, eltűnt. A Kati. Pedig benne nagyon hittek. Majdnem mindenki úgy vélte, ő képes lesz, úgymond, beilleszkedni a társadalomba, nem kallódik el. Állása volt, jó híreket kaptak felőle, szinte példaként emlegették, mondta az intézet vezetője csalódottan. Mint aki becsapottnak érzi magát, mert olyasvalakibe fektette a bizalmát, aki nem szolgált rá. Aztán ez a Jutka is, akiről a Kiskaresz beszélt. Az eltűntek persze többnyire előkerültek, bujkálnak itt-ott, kisebb-nagyobb lopásokból, balhékból tartják fenn magukat, aztán előbb-utóbb fennakadnak a rend hálóján, vagy feladják a hiábavaló küzdelmet. Ha meg végül nem kerülnek elő, akkor sem igen keresi őket senki. A rendőrség látszatnyomozást folytat, illetve többnyire még azt sem, aztán az előírt nyomozati idő leteltével döglött akta lesz az ügyből. Zsarnóth viszont minden erejével azon volt, hogy kiderítse, mi lett az eltűnt fiatalokkal.

Ezek a most hiányzó lányok már jó pár hónapja eltűntek, kevesebb esélye volt annak, hogy előkerülnek.

Első hallásra abban sem lehetett furcsaságot felfedezni, hogy ketten ugyanabból az intézetből valók, logikus, segítik egymást a szökésben. De most valahogy bekapcsolt Zsarnóth „zsaruradarja”, azt jelezte neki, talán van összefüggés az esetek között.

Pár nap múlva lement a Leprába, a törzsvendégek borral megejtett keresztelője során kapta ezt a nevet a hivatalosan 17. számú vendéglátóipari egységnek hívott krimó. Főleg volt intézetisek támasztották a vaslábú pultokat, egy-egy sötétebb délután jó pár évtizedet ki lehetett volna osztani köztük. Korábban Zsarnóth is megfordult itt sokat, mostanában már csak ritkán. „Mióta fennhordod a fejed, nem hord ide a lábad”, mondták neki, de inkább csak ugratásból. Zsarnóth lekezelt néhány régi ismerőssel, kérdezgette őket a Jutka nevű lányról, de nem sokat tudott meg. A történetfoszlányok alapján fel tudta volna rajzolni a menekülési térképet, bejelölve rajta a „bujkálási helyeket”, de egy pont után nem tudott senki semmit a lányról.

Egyedül Bigyó állt elő valami használhatóval. Mármint a saját megítélése szerint használhatóval. Ő úgy hallotta valakitől – hogy ki az a valaki, azt illő jutalom fejében volna hajlandó elárulni –, hogy ezeket a lányokat etetik ám valami sumadumával, bizony. Hogy pontosan mi az a duma, azt ő nem tudja, de az etetés az fix. Bigyó szerint ez az információ aranyat ért, és „vitán kívül előrelendíti a nyomozás eredményességét”, két potyafelesre meg is hívatta magát Zsarnóthtal.

Persze az ilyen lányokat mindig etetik valamivel, de hogy erre most Bigyó külön is felhívta a figyelmet, az talán jelent valamit, gondolta Zsarnóth.

Ezen a motívumon aztán otthon mélyebben eltöprengett. Bár ő úgy mondta volna: a lakásán, nem nevezte otthonnak azt a leválasztott társbérletek egyikeként kialakított, udvarra néző szoba-konyhát, amit a hetedik kerületben utalt ki neki a tanács, tekintettel fontos munkájára, amivel a népköztársaságot szolgálja.

Áldhatta a sorsot meg a szocialista rendőrséget, hogy alig harmincévesen önálló lakásba mehetett haza, amiről a hasonkorúak álmodni is csak akkor mertek, ha előtte alapoztak kicsit Hubertusszal. Tudatában volt a szerencséjének, értékelte is nagyon a saját életteret, ahol végre egyedül lehet, de furcsa módon talán éppen a magány tette, hogy otthonának mégsem nevezte ezt a harminc négyzetmétert, a körfolyosó végi kulcsos vécével. Néha azon kapta magát, hogy az egykor utált nagyhálót az intézetben inkább érezte annak. De hát hiszen a neve is az volt: otthon, gúnyolódott magában Zsarnóth.

Talán egy barátnő tehetné valóban otthonossá a helyet, gondolta nemegyszer. De igazán komoly, elmélyült kapcsolata sohasem volt. Feltehetőleg azért, mert az otthonban nem nagyon volt alkalma megtanulni, hogyan kell a nőkhöz közeledni. Meg aztán azok a lányok, akik velük lézengtek, magukat sem tekintették nőnek, hanem inkább a fiúk használati tárgyainak, akiken a hímek kedvüket tölthetik, ha úgy akarják. És sokszor akarták. Zsarnóth ettől ösztönösen idegenkedett, de udvarolni nem tudott. Mikor már rendőrként dolgozott, volt intézetis lányok, akik – beteljesítve a nekik rendelt sorsot – prostituáltak lettek, néha ajánlották, hogy kifejezik hálájukat, amiért szólt nekik, ha razzia volt várható, de ezt elhárította. Pontosan tudta, hogy vannak kollégák, akik nem szégyellik gyakorta igénybe venni az „ingyen fuvart”. Ő olykor még térítőbeszédet is intézett a lányokhoz – bár ezt maga is inkább tréfának gondolta –, hogy változtassák meg az életüket, keressenek rendes munkát, és „legyenek hasznos tagjai a társadalomnak”.

Mire a vagányabbja azt válaszolta, hogy „zsarukám, én akkor vagyok a leghasznosabb tagja a társadalomnak, ha rendesen leszopom a palik farkát”, mások meg ájtatos képpel esküdöztek, hogy ők éppen most akartak megjavulni, bizonyisten, az egyik lábuk már rajta is van a szentté válás ösvényén, csak most még kurválkodnak kicsit.

A legtöbb esetben inkább a nők választották Zsarnóthot, az ő „közreműködése” annyi volt a viszony létrejöttében, hogy néha nem tért ki az ajánlat elől. Inkább futó kalandok voltak ezek, még kapcsolatnak sem igen mondta volna őket Zsarnóth. Talán ez a mostani azért más, mint a korábbiak, de ez sem szerelem. Szerelmes egyszer volt, régebben – de még az első lépést sem volt mersze megtenni, kishitűségből.

Már egy ideje „együtt vannak”, Zsuzsa mondta így, ezt Zsarnóth túlzásnak tartotta, mert hát mit is jelent az az együtt? Olykor elmentek moziba, néha ott ragadt a lány albérletében, vagy Zsuzsa aludt nála, de Zsarnóth ebben a viszonyban sem találta önmagát. Amikor megismerkedtek, Zsuzsa a kapitányságon dolgozott gépíróként, de szerencsére már egy ideje máshol van állása, Zsarnóth kényelmetlennek érezte volna a házon belüli viszonyt. Nem a hülye „házinyúl” példálózás miatt, hanem mert valahogy ösztönösen mindig úgy gondolta, hogy egy munkatársban ő még az ágyban is csak kollégát látna.

Kezdett belenyugodni, hogy neki ez jut, szenvedély és izgalmak nélküli viszony. Majd kárpótolja a munkája. Eddig is az állt az első helyen. Csak éppen egyre sűrűbben jutott eszébe, hogy mi lett volna, ha van elég mersze annak idején legalább bevallani az érzéseit. Amikor szerelmes lett. Mi történhetett volna? Legfeljebb elutasítják. Legfeljebb, na hiszen! Hát éppen ettől tartott a legjobban.

Ismerte magát annyira, hogy végtelen megaláztatásnak érezné, ha nem kapna esélyt. Biztosan úgy fogná fel, hogy ő nem ér annyit, mint mások. Férfiként. Ezért sem kockáztatta meg az elutasítást.

Azt nem! Inkább kínlódott belül. Jó, a mi-lett-volna megválaszolhatatlan kérdés, felesleges vele foglalkozni. Zsarnóth viszont egyre gyakrabban tette fel magának.

Zsarnóth utálta, ahogy visszhangzik körülötte az üresség, ezért alig töltötte otthon az estéket. Sokszor vállalt ügyeletet a kapitányságon, még más osztályokon is besegített, ha nem speciális munkáról volt szó. Az útlevélosztály vezetőjével például együtt járt iskolára, neki sok szívességet tett. Kedvelték is érte nagyon. Amúgy is népszerű volt a kollégák körében éles esze, bajtársias szelleme miatt. Egy rajtaütésnél a bűnügyisek alaposan elméretezték a létszámot, az erősítés késett, a nehézfiúk nem fogták menekülőre, megérezték a revans ízét, verekedés támadt, kések is előkerültek, mielőtt a rendőrök elő tudták volna kapni a szolgálati fegyvereket, Zsarnóth egy szúrást a karjával felfogva mentette meg egyik kollégája életét.

Némely főnökei nem voltak persze túl lelkesek a fiatal kolléga népszerűségét látva, riválist szimatoltak benne. Rossz orral. Mert Zsarnóthban volt ugyan ambíció, de az szigorúan a munkát illette, a pozíció hidegen hagyta, nem akart vezető lenni.

Ha nem volt szolgálatban, sokszor ment moziba esténként, néha Zsuzsával, mindenevő volt, érdekes módon a zsarufilmeket kedvelte legkevésbé. „Ámulatba ejt, hogy a filmek szerint milyen izgalmas a munkám. Na, csak ugrana be a helyemre egyszer ez a Piszkos Harry!” És persze mindenekelőtt ott volt a foci. Egy általános iskola tornatermében rúgták a labdát esténként, ahányszor csak tudták. Zsarnóth megszállottnak számított, a rendőrökkel is játszott, két társasággal is, de az intézetiekhez is visszajárt erősíteni az öregfiúk csapatát.

Hörcsög volt a pályán. Képzett, technikás zsugás, aki gyűlölt veszíteni. Osztotta a társait, ha nem szakadtak meg, vagy bénáztak, és ölre ment az ellenféllel megtorlatlan szabálytalanság esetén, pláne, ha úgy érezte, hogy csalnak. Nem adta fel a meccset még súlyos hátrányban sem, és nem ismerte a vereséget. Vagy legalábbis nem akarta ismerni. Ilyen volt a munkájában is.

Aznap este a határőrök ellen játszottak, nagyon akart nyerni.

– Nem tenisz ez, bame’, itt nem a háló fölé kell! – ordította le saját csapattársát, amikor az kihagyott egy orbitálisan nagy helyzetet.

Kikaptak. Szorosan, de veszítettek.

– Legközelebb hozok pár mankós fatert az idősotthonból, velük többre mennék – dühöngött Zsarnóth. A cipőjét az öltöző sarkába vágta.

– Nyugodj már le, nem élet-halál kérdés – intette le az egyik kollégája.

– Mi az, hogy nem? De az, a pályán meg kell halni. Ha ezt nem tudjátok, mást se tudtok. Akkor ne csodálkozzatok, ha meglépnek előletek a simlisek! – kiabálta indulatosan, de közben azért érezte már, hogy ezt egy kicsit túlspilázta.

Amikor végre megnyugodott, tudott nevetni a saját heveskedésén, de hát ő már, tette hozzá ilyenkor, nem fog megváltozni.

A buldogtermészetével egyszerűen nem tud elengedni dolgokat. Most is egyfolytában azon jár az esze, hová tűnhetnek az intézetis csajok, mondta a többieknek. Senki nem tud róluk semmit. A föld csak nem nyelte el őket! Kérdezte is a kollégákat: nem volt-e valami gyilkossági ügyük, bár arról nyilván ő is hallott volna. Régebben találtak elásva egy lányt egy kiserdőben, kutyasétáltatás közben fedezte fel valaki, de az tényleg nem most volt.

Foci után a közeli kricsmiben lazított a társaság. Zsarnóth alig ivott alkoholt, legalábbis munkatársai körében nem, és nem is dohányzott. Ugratták is a többiek, milyen jó neki, hogy nincs káros szenvedélye. „Hogyne volna. Zsaru vagyok. Nem elég az?”

A kollégák legtöbbször természetesen azt gondolták: poénkodik a fiatalember, majd megedzi a szolgálat. De Zsarnóth nem a vicc kedvéért szerette hangsúlyozni, hogy ő nyomozónak tekinti magát. Két éve március 15-én kivezényelték a Petőfi-szoborhoz. A téglák, az informátorok meg az úgynevezett társadalmi segítők jelezték, hogy valami készül, néhány fiatal nem tud a bőrében maradni, és terveznek valami ellenbalhéfélét az állami ünnepségsorozat, a forradalmi ifjúsági napok „bornírt unalmával és álszent hazugságával” szemben.

Mondjuk, elég röhejesen is hangzott, amikor a hivatalos ünnepség ügyeletes szónoka, valamelyik elvtárs a KB-ból Komócsin meg Biszku elvtársakban vélte felfedezni Petőfi örököseit. Hát nem lett volna csoda, ha az ilyen dumákért az ifjúság fel akarja borítani az emelvényt.

Az elvtársak a nyugtalanító hírek miatt fokozott erőkkel készültek az ünnepségre, nehogy valamiféle nacionalista elhajlásra, a demokratikus államrend elleni izgatásra kerüljön sor. Éberség, elvtársak, az imperialista felforgatás szelleme nem nyugszik!

Túl közel volt még 1956.

Mátyás Győző: Szökevények

Helikon, 2022