A hetvenes évek közepén induló Derrick története valójában jóval korábbra nyúlik vissza, és most nem a második világháborúra gondolunk (az inkább a sorozat epilógusához tartozik), hanem az 1950-es évek végére, amikor is Konrad Adenauer kancellár úgy érezte, a közszolgálati német adó, az ARD hírműsorai ellenségesek vele szemben, mert a szociáldemokratákhoz húznak. Ezért érezte sürgető szükségét egy második közszolgálati csatorna elindításának, de megvoltak ennek a szakmai okai is: a regionális alapon felépülő, rádióként induló ARD-hez képest az 1963-ban induló ZDF már egy rendes tévécsatorna volt, nem pedig a regionális közszolgálati médiumok ernyőszervezete.
A nemzet nagyapja rácsodálkozik a hatvanas évekre
A ZDF műsorát egyformán láthatták az NSZK minden egyes szövetségi tartományában, a csatorna pedig kezdettől fogva sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a szórakoztató tartalmakra, mint komolyabb, felelősségteljesebb vetélytársa. Így került kapcsolatba a csatorna egy fiatal producerrel, Helmut Ringelmann-nal, aki már az indulás évében két sorozatot is gyártott a ZDF-nek. Ringelmann színésznek készült, és az egyik legnagyobb német színésznek tartott Martin Held tanítványa volt, ám hamar átkerült a másik oldalra, és a német színház legendás rendezője, Heinz Hilpert asszisztense lett. Állítása szerint ettől a két embertől tanult meg mindent, amit később producerként hasznosítani tudott, a dramaturgiától a forgatókönyveken át a szereposztásig. Ezután a filmszakmában kezdett dolgozni, egyre komolyabb pozíciókban – felvételvezetőként olvasható a neve például Kubrick A dicsőség ösvényei című filmklasszikusában.
A cél azonban az volt, hogy ő maga is producer legyen, és végül a televízióban találta meg erre a lehetőséget. Első két sorozata mindjárt nagy siker volt: az egyik a Die Fünfte Kolonne (Az ötödik hadoszlop) című hidegháborús kémsorozat, a másik pedig az első német krimisorozatnak tartott Das Kriminalmuseum (Bűnügyi múzeum) volt, melyet a magyar televízió is átvett, sőt, a valódi bűnügyeket felelevenítő antológiasorozat koncepció alapján indult később a Megtörtént bűnügyek című magyar sorozat is. Ezekben Ringelmann már ragaszkodott ahhoz, hogy elismert filmszínészekkel dolgozzon, akik addig nem nagyon vállaltak tévés szerepeket. Mindkét sorozat éveken át futott, ám az igazi országos siker még váratott magára, végül ez lett az 1969-ben induló Der Kommissar (A felügyelő), amely már főműsoridős, rendes krimisorozat volt, állandó főszereplőkkel.
A felügyelő már egy állandó forgatókönyvíróval, Herbert Reineckerrel készült, aki a Bűnügyi múzeum néhány részét is írta, és idővel Ringelmann állandó író partnere lett. A felügyelő főszereplője a Maigret-ről mintázott Keller felügyelő (Erik Ode) volt, akinek népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy a sorozat rendszeresen reflektált a korabeli társadalmi változásokra, a példás köztisztviselő mentalitású felügyelő („A nemzet nagyapja”, ahogy egy esztéta titulálta) pedig rendszerint az idősebb német lakosság álláspontját képviselve botránkozott meg a fiatalok viselt dolgain, és az elkövetők is gyakran drogos hippik voltak. Keller felügyelő egyébként már klasszikus Ringelmann/Reinecker-főhős volt: az író-producer páros egész karrierje során az olyan krimiben hitt, melyben a pszichológiára helyeződik a hangsúly az akció helyett, ennek megfelelően A felügyelőben nem nagyon volt autós üldözés, lövöldözés vagy bunyó, a nézők (különösen az idősebb korosztály) azonban így is rajongtak érte, és a siker jele volt az is, hogy erre válaszul indította az ARD a Tetthely sorozatot.
A középszerűség diadala?
Pár év után azonban már kezdtek megmutatkozni A felügyelő korlátai, Ringelmann és Reinecker pedig újabb és nagyobb dobásra készült. Az eredeti koncepció az volt, hogy bemutassák a gyilkosok pszichéjét, és hogy miért és hogyan jutottak el a gyilkolásig. Ez lett végül a Derrick, melynek eredeti koncepciójára nyilvánvaló hatást gyakorolt a Columbo: a korai részek is arra a receptre épültek, hogy a néző már a felügyelő előtt tudta, ki a tettes, ám ez nem volt túl sikeres. Az alkotók menet közben váltottak tehát, nem engedték a nézőknek, hogy többet tudjanak Derricknél, noha azért az ő színre lépése előtt már megismerhették az áldozatokat és a fontosabb körülményeket, viszont megadták a nézőknek a közös nyomozás élményét. Egyébiránt sok hasonlóság volt A felügyelő és a Derrick között: mindkettő Münchenben és környékén játszódik, és noha Stephan Derricknek eleinte fegyverhez is kellett nyúlnia párszor, ő is inkább a pszichológia frontján csapott össze a tettessel, aki rendszerint a keresztkérdései hatására összeomlott és beismerte a bűnét.
Volt aztán egy szereplő is, akit egy az egyben A felügyelőből vettek át: ő volt Harry Klein (Fritz Wepper), Derrick partnere, de nem róla szólt a történet, hanem a főszerepet játszó Horst Tappertről. A sorozat indulásakor, 1974-ben 51 éves Tappert korábban feltűnt már több Ringelmann-produkcióban is, a főszerepre pedig tökéletes választás volt a blazírt, de határozott modorával és a kifejezéstelen arcával. Derrick és Harry rendszerint csak az epizódok közepén jelentek meg a színen, és nagyon kevés utalás volt a bűnügyeken kívüli életükre (az agglegény Derrick kétszer udvarolgatott ugyan egy-egy nőnek, de egyik kapcsolat sem lett komoly). A sorozat tempója rendkívül lassú volt, a nézőket mégis lenyűgözte a müncheni villanegyedben diskuráló Derrick: miután 1976-ban véget ért A felügyelő, a sorozat átkerült vasárnapról péntek estére, és onnantól már tényleg nem volt vetélytársa az országban.
Sőt, külföldön sem: bár A felügyelőt is sikerrel mutatták be több országban, a Derrick igazi világsiker lett. Nemcsak egész Európát hódította meg, hanem még angol nyelvterületen is bemutatták: számos híres rajongója volt, köztük II. János Pál pápa, míg Hans-Dietrich Genscher, Kohl külügyminisztere azt mondta, a Derrick többet tett Németország jó hírnevéért, mint sok politikus. Száznál is több országba jutott el a sorozat, mely természetesen a legnagyobb német tévés siker lett, világszerte Derrick Fan Clubok alakultak, még olyan országokban is, ahol addig történelmi okokból nem igazán rajongtak a németekért, mint Olaszország vagy Hollandia. Ekkorra már senki sem kérdőjelezte meg Ringelmann módszereit: a producer minden epizódot mozifilmes igényességgel igyekezett forgatni, továbbra is jó színházi és filmszínészeket foglalkoztatott (például Klaus-Maria Brandauer, Maria Schell és Horst Buchholz is feltűnt például a sorozatban, sőt, Ringelmann mestere, Martin Held is), és azt mondta magáról, hobbija a forgatókönyvolvasás is. A táskás szemű, ballonkabátos felügyelőből pedig világsztár lett, ami nem csoda, hiszen szinte minden bűnesetet megoldott, mindössze két ügy fogott ki rajta a 281-ből. A sorozat végét sem az okozta, hogy csökkent volna a nézőszám: a Derrick ugyanolyan népszerű volt 1998-ban is, amikor Horst Tappert úgy döntött, hogy visszavonul.
Sokan próbálták megfejteni Derrick sikere titkát, így a már említett Umberto Eco is, akinek gyakran idézik azt a mondatát, melyben „a középszerűség diadalaként” jellemzi a sorozatot. Ezt általában heves bírálatként szokás értékelni, pedig nem: Eco is bevallottan rendszeresen nézte a Derricket, és esszéjében úgy ragadta meg a Columbo és Derrick közötti alapvető különbséget, miszerint Columbo a gazdag és befolyásos kaliforniaiak közösségének engedelmes, látszólag gyámoltalan szolgája, míg az elegánsan öltözött és kifogástalanul viselkedő Derrick mindig felsőbbrendűnek tűnik még azoknál a gazdag embereknél is, akiket leleplez. Helmut Ringelmann pedig úgy vélte, hogy a Derrick sikere annak köszönhető, hogy „az emberi kapcsolatokat irányító alapvető érzelmekre – szeretet, gyűlölet, félelem – apellál”.
Nem erénycsősz, de nem is selyemfiú
Ahogy azt a Tetthelyről szóló cikkünkben már említettük, azt a sorozatot és a Derricket ugyanabban az évben, 1978-ban kezdték leadni Magyarországon, ezért a kritikák is gyakran egy kalap alá vették a két nyugatnémet krimisorozatot. Voltak, akik egyformán elmarasztalták mindkettőt, de a többség gyorsan megkedvelte Derricket. Széky János is megpróbálta megfejteni Derrick titkát az Élet és Irodalomban, amikor az már évek óta nagy sikerrel futott itthon, és Ecóhoz nagyon hasonló következtetésekre jutott: „Mégis, miért van e dermesztően középszerű sorozatnak bérelt helye a nemzet képernyőin? Egyetlen okból: mert igazi profimunka” – írja Széky, aki részletesen kielemzi az aktuális epizód legelejét, és végül erre jut:
Tökéletesen mindegy, hogyan hívják a felügyelőt, milyen az ábrázata, az életkora, a modora. Mindegy, hogy a krimi ötletes-e vagy ötlettelen. Még az se biztos, hogy a tévéfilmnek feltétlenül kriminek kell lennie. A szakmai tudásnak – függetlenül a művészi értéktől – egyetlen fő ismérve van: az alkotók tudják, hogy nagyobb szükségük van a nézőre, mint a nézőnek őrájuk. Épp ezért nem megkövetelik, hanem minden lehetséges eszközzel ébren tartják a közönség figyelmét. S ezt csak úgy érhetik el, ha már az első két percben keményen megdolgoznak érte.
De addigra Derrick nélkül már el se lehetett képzelni az MTV műsorát. Az Esti Hírlap Maigret legsikerültebb utódjának nevezte a német főfelügyelőt, a sorozatot pedig visszatérésnek a jó öreg, hagyományos krimihez: „Kétségtelen, hogy a televíziós detektívek közül ma Derrick az egyik legrokonszenvesebb. Nem nyegle, nem katonás, nem erénycsősz, de nem is selyemfiú — jól öltözött úriember” – fogalmazott a cikk.
A Derrick méltatása néha nem nélkülözte a politizáló felhangokat sem:
Derrick láthatóan utálja őket, az egész társadalmi berendezkedést. Dolgozik is, hogy megvédje mindannyiukat a bűnözőktől. Mert még nem jött rá, hogy valamennyien vétkesek valamiben
– vágott oda egyet például a kapitalizmusnak a Szabad Föld.
A nyomozó magyar hangja, Szabó Ottó is elmondta a Hétfői Híreknek, miért szereti Derricket:
Azzal nőtt a szívemhez, hogy nem verekszik, ritkán lő és ésszel, logikával oldja meg feladatait. Én magam soha nem voltam verekedős, vagány gyerek, s talán ezért lett szimpatikus számomra ez a felügyelő.
Még a populáris sorozatokkal szemben általában rendkívül kritikus Lőcsei Gabriella is megenyhült, pedig eleinte Derrickről sem volt jó véleménnyel, ám jó pár év után már pozitív példaként emlegette:
Minél többet lát belőlük az ember, annál izgalmasabbak. Miért? Tán azért, mert a Derrick-sorozatot is, a Tetthelyt is mindig élettel, s nem fűrészporral tömik meg szerzőik.
A Derrick azonban a legnagyobb dicséretet egy kollégától kapta, miután a Képes Újság megszólaltatta Dr. Pásztor Györgyöt, a Belügyminisztérium Propaganda Osztálya vezetőjét, aki szerint a Derrick a legjobb volt a műfajban: „Reálisan ismerteti a rendőri felderítő munka gondjait, rendkívül kimunkált taktikával találkozunk, improvizációs készséggel. A nézőt mindvégig beavatják a cselekménybe, szinte részese a nyomozásnak” – mondta Pásztor György, és itt még nem ért véget a méltatás:
Maga Derrick figurája nagyon szimpatikus, s ezzel a figurával jó színészi alakítás is találkozik. Derrick intelligens, jó pedagógus, a vezetés egy pillanatra sem csúszik ki a kezéből, összehasonlítva Columbo és Kojak »kollégáival« én kétségkívül Derrick mellett döntenék. Az előbbi a túlzásba viszi a félszegséget, az utóbbi túl szertelen, Derrick megformálása viszont mértéktartó és hiteles.
Az elhallgatott halálfej
Ringelmann nem pihent meg a Derrick diadalmenete ellenére sem: 1977-ben új sorozata indult a ZDF-en, és ez is Münchenben játszódott, itt is egy nyugodt, csendes detektív oldotta meg a bűnügyeket, ám ez inkább A felügyelőhöz állt közelebb, mint a Derrickhez, hiszen egy idősebb főszereplővel futott. Ő volt Az Öreg, azaz Köster főfelügyelő, akit Siegfried Lowitz alakított (őt előtte már láthattuk gyilkosként a Derrickben), majd közel egy évtized után átadta a helyét utódjának, sőt, azóta újabb főszereplők jöttek, de Az Öreg (melyet nálunk is vetítettek egy időben) maradt a mai napig.
Bár Reinecker Az Öregből kimaradt, a producer-író páros számos további krimisorozatot jegyzett, sőt, még a kilencvenes években is volt egy nagy dobásuk, amikor a nyugdíjazott Derricket egy vadonatúj sorozat váltotta. Ez volt a Siska, mely aztán a hattyúdaluknak is bizonyult: Reinecker 2007-ben, 92 éves korában halt meg, Ringelmann négy évvel később követte, ő 84 éves volt. A producert a nekrológok úgy méltatták, mint akinek a detektívtörténetei nem tartogattak formai meglepetéseket, és mégis mindig meglepőek voltak. Egyikük sem érte meg a Derrick utólagos meghurcolását: 2013-ban bizonyítékok láttak napvilágot Horst Tappert második világháborús szerepéről. Ekkor már ő sem élt (még 2008-ban halt meg), és sosem beszélt arról, hogy a Waffen SS-ben (pontosabban a 3. Totenkopf, azaz Halálfejes SS-páncéloshadosztályban) harcolt a keleti hadszíntéren. Tappertnek jó oka volt rá, hogy a háború után titkolta a háborús bűnök tömkelegét elkövető egység nyomait a múltjában, így viszont sosem derülhet ki, besorozták-e vagy magát kérte az SS tagjai közé.
Mindez a mai napig rendkívül kényes téma Németországban: nem is feltétlenül a Waffen-SS, hanem az, hogy a színész évtizedeken át hallgatott az egészről. Még pikánsabbá tette az ügyet, hogy Herbert Reinecker is szolgált a Waffen-SS propagandarészlegén, sőt, korábban kiadványban népszerűsítette a Hitlerjugendet, és egyéb módon is részt vett a náci ideológia terjesztésében. Nem véletlenül bujkált a háború után évekig, mielőtt aztán kezdetét vette volna a példátlanul sikeres tévés karrierje.
A ZDF akkor úgy döntött, nem sugározza többé a Derrick ismétléseit, és vele együtt a belga és francia tévében is levették a sorozatot a műsorról. Igaz, a ZDF tagadja, hogy tiltásról lenne szó, sőt, az idén elkezdték DVD-n is kiadni évadonként a sorozatot.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
