HBO
Kultúra

„Anya csókot nyomott apára, pedig apa egy pap” – A döntés című dokut a pápának is látnia kellene

Érdemben előremozdítaná a római katolikus egyházban máig jelen lévő, és az egyház vonzerejét jelentősen csökkentő papi cölibátusról szóló vitát, ha A döntés című új magyar dokut megnézné néhány magas rangú egyházi döntéshozó. Pedig maga a film nem vesz tevékeny részt ebben a vitában: csupán egy szerepei között vívódó ember megkapó és tanulságos története.

– Apaaa!
– Cssss, csendesebben!

Ritkán hangzik el ilyesmi apa és gyereke között. De nem ebben a családban, amelyben viszonylag gyakori ez a szülői intés. A gyerek nem kiabál, nem az a gond, csak nem kellene nyilvános helyen apának szólítania Robit, aki egyébként tényleg az apja. Robi ugyanis katolikus pap, és így az egyházi szabályok szerint nem lehetne nemhogy három, még egy gyereke sem. Magának a családnak a léte is titok, fontos lenne hát, hogy bárhol, ahol ismerőssel találkozhatnak – ami egy ilyen kicsi országban gyakorlatilag bárhol megtörténhet –, a gyerekek nem szólongatnák az apjukat fennhangon. Róluk szól A döntés című, díjnyertes magyar dokumentumfilm.

Persze egy ilyen kettős élet feltételez némi távolságot – nem lehet titokban tartani egy nagycsaládot, ha ott élnek a paplakban. Így a családfő és a család többi tagja biztonságos távolságban élnek egymástól, nemhogy nem egy településen, hanem tekintélyes hosszúságú autóútnyira. Robi atya a hét nagy részét messze a családjától tölti a faluban, ahol papként szolgál – míg három gyereküket a párja neveli. A hétvégi apaság az egész családot megviseli, különösen a legkisebb gyerek, az egyetlen fiú kötődése sérül, de közben az apa is szenved – hol itt, hol ott, de mindenképpen hazudnia kell, és a több éven át működtetett kettős élet súlya a film kezdetére válik túl nehézzé.

HBO

Ugrin Julianna és Vízkelety Márton filmje azt a folyamatot követi, amelyben Robi atyában hosszas rágódás után megszületik a döntés: ideje változtatni. Hiába a család és a közösség, ezt a döntést egyedül kell meghoznia, párja ugyanis soha nem kérte, hogy hagyja ott a papi hivatását a családért, most sem kér ilyet – hiszen épp a hitének ereje az egyik oka annak, hogy beleszeretett a férfiba, és fél, hogy valami fontos tűz alszik ki Robiban, ha elhagyja az egyházat. Robinak viszont nem könnyű döntés ez, amit egy vállrándítással el lehet intézni – nem a túlhajtott, kiégett irodai dolgozók egyértelmű választása a lélekgyilkos meló és a család között.

Itt nem egyértelmű, hogy melyik serpenyőben van a jobb, boldogabb élet, valódi, súlyos dilemmáról van szó – amit egyébként az angol cím – Holy Dilemma, Szent dilemma – sokkal jobban kifejez, mint a magyar, amely ráadásul könnyen összekeverhető Edith Eva Eger nagy sikerű holokauszt- és újrakezdéskötetével. Robi atya ugyanis igazi elhívást érez a papi szolgálat iránt, jól is csinálja, őszinte lelkesedésből, láthatólag elemében van a szűk értelemben feladatai végzése közben, és akkor is, amikor beleteszi a munkájába azt a kis pluszt, amitől ő lett a faluközösségének egyik legfontosabb mozgatórugója. Robi atyát nemcsak a gyülekezete szereti, az egész település ad a szavára, kedvelik, sok gyereknek a példaképe, a pótszülője, számos felnőtt és idős ember is hozzáfordul lelki iránymutatásért.

Bár a vallási közösségek erejét sehol, így a fővárosban sem szabad lebecsülni – emlékezzünk a pár éve szintén csodálatos dokumentumfilmet kapott nyolcadik kerületi evangélikus lelkésznőre, Bolba Mártára –, innen a fővárosból nézve mégis nehéz elképzelni, milyen fontos tud lenni falun a pap személye. A döntés legfontosabb tanulságai valójában nem is a cölibátus kérdéseiről vagy a katolikus egyház lassan elkerülhetetlenné váló reformjáról szólnak, hanem arról, hogy a falvakban mennyire sok múlik azon, hogy van-e legalább egy ember, aki teljes testtel és meggyőződésből a közösségért dolgozik. Hogy van-e, aki délutáni foglalkozásokat szervez a gyerekeknek, az időseknek, aki ránéz az elesettekre, aki időnként valami rendezvényre össze tudja csődíteni a falu népét, aki nyáron táboroztatja a gyerekeket, télen meg karácsonyi műsort tanít be nekik, és nem hagyja, hogy elkallódjanak. Minden túlzás nélkül gyerekgenerációk élete, boldogulása múlhat ezen, hiszen a szülők jellemzően sokáig dolgoznak, hogy a megélhetést előteremtsék, és ha egy kistelepülés nem tud programot, délutáni találkozási helyet kínálni a kis- és nagykamaszoknak, akkor ezek a gyerekek találnak elfoglaltságot maguknak, és borítékolható, hogy az nem feltétlenül lesz megnyugtató, biztonságos vagy legális.

HBO

Igazából mindegy is, mi ennek az embernek a foglalkozása a faluban, lehet egyházi vagy világi személy, lehet egy intézmény is – az én szülőfalumban például manapság az idősotthon szervezi a falu közösségi programjait, azelőtt a tánctanár és a könyvtáros tette ezt. Persze, sok a nyitott kapu a helyzettel való visszaélésre, a pozícióhalmozásra, de ezek a kockázatok azoknál is adottak, akik valójában nem tesznek semmit a közösségért. Égbekiáltóan, pótolhatatlanul fontosak ezek a kulcsfigurák, és Robi atya ilyen kulcsfigurája volt a falunak – ha pedig ezt nem értenénk meg hamarabb, akkor az utolsó miséje utáni megrendítő búcsújelenetben mindenképpen megértjük.

Mert hát nyilván sejthető, hogy ebből a csapdahelyzetből valódi kiút csak egy irányba van: a család felé. Nem sokáig kétséges a nézőnek, mi lesz Robi atya döntése, hiszen a film nagyon alaposan megmutatja, milyen szeretetteljes, erős kötelék van ebben az eltitkolt családban, Robi és Anett mesél a kezdetekről, de ha nem tennék, akkor is éreznénk, hogy nem akármiért vállalták ezt a furcsa képletet, amiben már majd’ tíz éve élnek. A film azonban szerencsére nem áll meg ott, hogy oké, megszületik a döntés, kész, örülünk – hanem látjuk azt is, hogy a vívódás nem szűnt meg ezután sem, csak átkerült a túloldalra.

HBO

Fontos húzás ez, őszinte és emberi, mert – bár jelen kurzusban szentségtörés ezt kimondani – a Maslow-piramis legtetejét, az önmegvalósítás, a személyes fejlődés, a kreatív, kielégítő és hasznos munka a jelentéssel bíró mindennapok igényét a legritkább esetben elégíti ki egyedül a család. Ovis-iskolás, azaz napközben nem otthon lévő gyerekek esetében pláne. A nőket sem, a férfiakat sem. Akkor sem, ha a családban együtt töltött idő sok és minőségi. Kell az alkotás, emberlélek nem működik hosszan nélküle – a kettő egymást táplálja, ahogy azt a főhős egy jelenetben meg is fogalmazza: sokat elért ugyan a papi munkájában, de még sokszor ennyit elért volna, ha a családja vele lehetett volna.

Bár a film témájával óhatatlanul az egyházi reformok szükségességéről, a katolikus papi cölibátus életidegenségéről nyit vitát, ez csak érintőlegesen jelenik meg. A sorok között persze könnyű olvasni: nem olyan ritka valójában az a helyzet, amiben Robiék vannak, mint azt elsőre hinnénk – és nem egyedi az a döntés sem, amit ő emiatt meghoz. Hogy ezzel az egyébként is küszködő katolikus egyház mit kezd, az viszont kimarad a filmből. Érdekes lett volna pedig erről néhány hozzáértőt meghallgatni – de a film megőrizve a fókuszát maradt inkább portré. Az üzenetet azért így is megérthetik, akiknek szól – már ha ők, az egyházi döntéshozók, elsősorban pedig maga a pápa, néznek efféle dokumentumfilmeket.

A döntés a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon futott, mi több, meg is nyerte a magyar filmek közönségdíját, november 24. óta pedig a HBO Max műsorán nézhető.

Ajánlott videó