Kultúra

Putyin öntelt hólyag, aki gusztustalan vigyorral a képén odajön hozzád, és meg akarja mondani, hogy mit tehetsz, és mit nem

Napló a háború első napjaiból.

Kezdet

Reggel 5:07. A dátum 2022. február 24.

Alig néhány órával vagyunk február 23. után, ami ellentmondásos nap: egyfelől Oroszországban ez a Haza Védelmezőinek Napja (az ukránok többsége zsigeri gyűlölettel viseltetik az orosz hadsereggel szemben), másfelől a legtöbb ukrán férfi ezt a napot a Férfiak Napjaként ünnepli. Ezért is lapul egy félig elfogyasztott sütemény a hűtőmben, és a lakoma homályos emléke egy kissé még mindig megmelengeti a lelkemet. De most, reggel 5:07-kor baljós előérzetre ébredek. Gonosz lélek közeleg.

A szoba sötét és csendes. Az ablakon túli világ is sötét és csendes. Tiszta éjszakánk van, talán hónapok óta az első tiszta éjszaka. A Vénusz alacsonyan csüng a láthatáron, és úgy fest, mint egy hatalmas, fénylő ufó. A holdat nem látni. A közvilágítást lekapcsolták. Nincsenek autók, nincsenek emberek az utcán, és minden szokatlanul üresnek tűnik, valamiért mégis pontosan tudom, hogy mi ébresztett föl. Odabent mélyen teljes bizonyossággal tudom, hogy mi következik.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Csendben, hogy ne ébresszem fel a feleségemet, Lenát, az ablakhoz lépek. A hang felerősödik. Az álmom utolsó percében egy tengerparton álltam, és a hullámtörést hallgattam, és ez a mostani hang is a partra kiöntő hullámok zajára emlékeztet. Érkezik, majd visszahúzódik, lüktet, lélegzik. Teljességgel biztos vagyok benne, hogy ez a háború hangja. A háborúé, amely most vette kezdetét.

A hang semmi egyébhez nem hasonlítható, hiszen a világ élőlényekből áll, olyan élőlényekből, amelyek élni szeretnének és boldogulni. Ez viszont a halál hangja, a szándékos, előre megfontolt gyilkosságé, olyan dolgok hangja, amelyek ölni és pusztítani akarnak, sőt maguk is pusztulni vágynak. Vagyis különbözik minden igazi hangtól, ahogyan a sötétség is különbözik a fénytől. Sosem találkoztam még ilyesmivel korábban, de tudom, hogy a háború lüktetését hallom közeledni.

Egyszerű hangokról van szó: BUMM!, BANG!, majd egy elnyújtott SSSS… Ezek ismétlődnek újra és újra, ezeket torzítja el a távolság, hogy valami mássá álljanak össze, valami egyedivé és arctalanná. És a világ közben még mindig ugyanolyan üres és zavarba ejtően nyugodt.

Abban a városban élek, ahol 1932-ben kettéhasítottak egy lítiumatomot két alfa-részecskére. Erre még az egykori Szovjetunióban került sor, alig pár hónappal azután, hogy J. D. Cockroft és E. T. S. Walton elsőként elvégezte a mutatványt a Cavendish Laboratóriumban. Abban a városban élek, amely számos orvosi, fizikai és közgazdasági Nobel-díjast adott a világnak. A 21. század harmadik évtizedében élek. Arra gondolok, hogy ez nem történhet meg velem.

Aztán valamivel a láthatáron túl megpillantom a robbanások vörös izzását. Most már elhiszem: nagyon is megtörténhet. Bárkivel megtörténhet. Az országgal, Európával, az egész világgal, mindannyiunk története beletorkollhat abba, aminek most válok tanújává.

Óvatosan megbököm a feleségemet.

– Kelj fel – mondom. – Elkezdődött a háború.

Pár órával később meglátogatok egy nőt, aki a közelben lakik. A lakásom a harmadik emeleten van, az övé viszont a tizenkettediken, úgyhogy feltehetően mindent sokkal jobban látott nálam.

– El tudod ezt hinni? – kérdezi újra és újra. – El tudod hinni?

– Igen – mondom. – Miért is ne hinném?

– Azért, mert lehetetlen – feleli kissé hisztérikusan. – Még akkor se hittem el, amikor láttam felgyulladni a láthatárt. Mindent elborított a tűz és a füst. Még most sem tudom elhinni. Te hogy tudod elhinni?

– Az első pillanattól kezdve világos volt – mondom, de legbelül érzem, hogy még én sem hiszem el, hiszen egyáltalán nem érzek félelmet. Mindennek van valami valószerűtlen minősége körülöttem, mintha csak egy filmben járnék. Az emberek vicceket mesélnek, és mosolyogva hallgatják egymást. Félig-meddig úgy vélik, hogy még nem sikerült teljesen magukhoz térniük a rossz álomból, mivel semmi sem lehet valóságos abból, amit látnak vagy hallanak.

*

Víz

2022. február 24., reggel 5:30.

Nincs víz a vezetékekben, és a központi fűtés sem működik. Bekapcsolom a komputeremet, és rákeresek a legújabb hírekre. Nincsenek hírek. Úgy értem, nincsenek valódi hírek, csak a szokásos mindennapi információs szemét. Közben a tüzérségi támadás olyan heves, hogy képtelenség róla megfeledkezni. Végül 5:50-kor elolvassuk, amit már egyébként is tudtunk. Oroszország háborút indított ellenünk.

– Nincs víz – mondja a feleségem.

Kimegyek, hogy szerezzek néhány palack vizet az egyik automatából. Az automata előtt húszméteres sor áll. Órákba fog telni, amíg vízhez jutok.

A robbanások most még lármásabbak, talán azért, mert odakint vagyok. Jól kivehető durranásokat hallok, mintha hatalmas szappanbuborékok pukkadnának ki az égen az emberek feje fölött, azzal a különbséggel, hogy ezeknek a hangja milliószor erősebb. A sorban állók többsége a mobiljába beszél. Aztán megszakad a kapcsolat, nem tudnak tovább telefonálni, de a híreket és a szöveges üzeneteiket még el tudják olvasni. Néhányan azt mondják, hogy elment az internet.

Az emberek csendben beszélgetnek egymással. Mosolyognak, vicceket mesélnek. A nagy szappanbuborékok továbbra is pukkadoznak az égen, de mintha senki se figyelne rájuk, mintha senkit se érdekelne, hogy mi történik körülöttünk. Mindenki nagy műanyag palackokat hozott magával, jó sokat. Rengeteget. Nagyjából negyvenen állnak előttem a sorban, hogy hozzájussanak a vizükhöz. Közben folyamatosan egyre többen érkeznek. Mindenkinél három-négy jókora méretű palack van. Senkin sem látszik, hogy különösebben aggódna vagy megrémült volna.

Nem tudom kiverni a fejemből a kora reggeli látványt: a tűzbe boruló láthatárt. Egyszer már láttam valami ehhez hasonlót. Nagyon régen, amikor még kisfiú vagy kamasz voltam, láttam felrobbanni egy nagy nyomású gázvezetéket. Az élmény azóta is velem maradt, befészkelte magát a tudatalattimba. A robbanásra nagyjából éjfélkor kerülhetett sor. Óriási zajra riadtam fel, aminek olyan hangja volt, mintha egy vonat zakatolt volna el az ablakunk előtt. A Kurszki régióban voltam egy faluban. Az egész településen sötétség honolt. A legközelebbi utcalámpák tíz kilométerre voltak, de abban a pillanatban mindent élénk, vörös fény ragyogott be, olyasféle fény, mint amit a sötétkamrákban használnak. Hát ilyen egy atomrobbanás, gondoltam. Ez volt az első gondolatom. Nem estem pánikba, hiszen annak már aligha lett volna értelme. A pánik nagyon is hasznos lehet, ha az ember úgy érzi, tehet még valamit, noha közben teljesen tehetetlennek is érzi magát; ez a lehetetlen ellentmondás könnyen bárkit az őrületbe kergethet. Akkor viszont nincs miért pánikolni, ha már egyáltalán semmit sem tehetsz.

Azon az estén kimentem az utcára, és az egyik távoli mező fölött lebegő nagy, tüzes félgömböt figyeltem. A félgömb mozgott. Olyan volt, akár egy élőlény. Olyan volt, mintha lassan felém gurulna. Aztán olyan érzésem támadt, mintha esőcseppek hullanának a vállamra. Az eső melegnek érződött. Másnap reggel észrevettem, hogy a ház közelében lévő öreg fűzfa levelei megsárgultak és elfonnyadtak. Az olvadt föld forró zuhataga égette meg őket. Reggelre azonban eloltották a tüzet. A magas nyomású gázvezeték egy burgonyaföldön ment keresztül. Az összes burgonya teteje megégett. A növényi krematórium felszínét a földolvadék üvegszerű rétege borította be. Amikor ráléptem, a súlyom átszakította a megüvegesedett földet. Alatta a krumplik ropogósra sültek. A gyerekek még napokig játszottak azzal, hogy kiássák a krumplikat.

Két-három zajos szappanbuborék pukkad ki az égen, eloszlatva az emlékeket. Olyan közelinek érződnek, hogy szinte hihetetlennek tűnik, hogy nem hullnak halálos repeszdarabok a fejünkre. Az emberek továbbra sem estek kétségbe. Előfordul, hogy a rettenetes dolgok olyannyira rettenetesek, hogy nem lehet rájuk adekvát érzelmi választ adni, és senki sem tudja, hogy mi volna az indokolt viselkedés.

Az automatából kifogyott a víz. Muszáj lesz tennem valamit. Néhányan azt mondják, alig pár nap, hogy az ember szomjan haljon.

– Ha igazán rosszra fordul a helyzet – jegyzi meg valaki –, a pocsolyákból kell majd vizet szereznünk. – Ez valamiért tréfásan hangzik. Néhányan elmosolyodnak.

*

Élelem

2022. február 24., reggel 6:30.

A legközelebbi szupermarket nyitva van. Bemegyek. Minden olyan, mintha csak egy átlagos hétköznap lenne. Veszek néhány csomag macskaeledelt, pár guriga vécépapírt, majd elindulok azon a folyosón, ahol a konzerveket tartják. Bedobok a kosaramba tíz konzerv olajos szardíniát. A sor, ahol a palackozott vizet árulják, üres. Egy egyenruhát viselő alkalmazott hoz két ötliteres palackot. Azonnal lecsapok rájuk. Abban bízom, hogy gyorsan fizetek a kasszánál, és hazamegyek.

Csakhogy a kasszára várakozók sora hosszan kígyózik végig a polcsorok között. Olyan hosszan, hogy ha kiegyenesítenék, talán még a holdig is elérne. Némi fáradság árán megtalálom a végét. A sor kiszámíthatatlan zökkenésekkel halad előre: úgy negyedóráig mozdulatlan maradok, aztán nagyjából egy éticsiga sebességével előreszökkenek. A hangszórókból derűs zene szól; tegnap óta senki sem cserélte ki. Különösen furcsa a tegnapi bejelentéseket hallani, úgymint: „Kedves vásárlóink, értesítjük önöket, hogy a Covid–19-cel kapcsolatos megszorítások miatt az üzletünkben egyszerre legfeljebb húsz fő tartózkodhat.” Kit érdekel a Covid–19? Egyáltalán micsoda az a Covid–19?

Lassan továbbaraszolok, és közben figyelem, ahogy a polcokról eltűnik a kínálat. Az emberek először a konzervekre mennek rá. Néhány naiv nagymama átküzdi magát a lassan, de feltartóztathatatlanul hömpölygő emberáradaton, maguk után húzva a gurulós kosarukat, hogy aztán megálljanak a pékáruk előtt, és olyan tágra nyissák a szemüket, mint az első csókra ácsingózó kislányok: „Van még kenyér?”, kérdezik. A válasz természetesen nemleges.

Ahogy elhaladok a nagy ablak előtt, megpillantom a vízkiadó automata előtti sort. Meglepő módon most még nagyobb, mint korábban. Aztán egyszer csak egy szűk farmert viselő, vadító szőkeség suhan el mellettem. Az összes férfi (többségében férfiak várakoznak) megfordul utána. Csakhogy nem a pompás hátsóját mustrálják, hanem a nála lévő ötliteres vizespalackot.

Egy csavargónak kinéző férfi megy el mellettem, és megcélozza az alkoholos italokat.

– Hé, nézzétek! – mondja. – A vodkát senki nem viszi el!

Néhányan azért persze vittek belőle. Három, négy, öt üveggel vesznek magukhoz, vagy éppen annyival, amennyit egyáltalán még elbírnak. Megosztom a szomorú hírt a hobóval, mire bólint, majd magához vesz három, négy, öt üveggel, vagy éppen annyival, amennyit egyáltalán elbír, és eltűnik. Úgy két órával később, amikor sikerül megközelítenem a kasszát, ismét felbukkan. Már részeg, és mindenféle trágárságot kiabál, személyesen Putyinnak címezve. Csodálom a találékonyságát. Az obszcenitások költője veszett el benne. A dolog szépséghibája, hogy oroszul ordibál, és lehetetlen volna lefordítani, ahogyan egy tenger felett dúló viharra vagy egy lavinára sem volnának megfelelő szavaink. A várakozók többsége egyetértően bólint. A felmérések szerint az ukránok nyolcvan százaléka gyűlöli Putyint, de közülük alighanem csak kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy ezt ilyen ékesszólóan tudnák mások tudomására hozni. Vagy legalábbis egy üveg vodka nélkül kevés esélyük volna rá.

Megjelenik a feleségem is a boltban, és közli, hogy visszakapcsolták a vizet a házunkban. A csapvíz nagyjából ihatatlan, de még mindig jobb, mintha a pocsolyákból akarnánk begyűjteni az innivalónkat. Megtudom, hogy működik az internet. Körbenéz a szupermarketben, és vesz néhány apróságot.

Holnapra a polcok teljesen kiürülnek. Néhány ismerősöm később elmondta, hogy a háború első két napján egy falatot sem ettek. Egyszerűen eszükbe sem jutott, hogy enniük kellene.

*

Pecsenyihi-tó

2022. február 24., a háború első napja.

Délután van. A város bombázása hangosabbá vált. Az emberek leragasztották az ablakaikat, hogyha esetleg betörnek a bombáktól, a szilánkok ne zúduljanak be a lakásba. Mindenhol behúzták a függönyöket. Sokan lementek a pincékbe, ahol már kialakították az első alkalmi óvóhelyeket. Mi nem megyünk le. Minket helyhez kötnek a macskáink.

Ha azt hiszed, könnyű feladat elkapni öt fürge cicát, akik mindenáron el akarnak rejtőzni előled a lakás különböző zugaiba, ha azt hiszed, mi sem egyszerűbb, mint berámolni őket egy hátizsákba néhány további nélkülözhetetlen holmival együtt (víz, ruha, élelem), és levinni őket a pincébe, ami már egyébként is zsúfolásig tele van emberekkel, akkor tévedsz. Egész biztosan tévedsz. A macskák ugyanis nyávognak és harcolnak. Mégiscsak macskákról van szó, akiknek joguk van nyávogni és harcolni, ha valaki megsérti a szabadságukat és a méltóságukat. Az óvóhelyen lévő embereknek, akik nem akarnak a szűkös menedéken nyávogó és harcoló macskákkal osztozni, szintúgy joguk van tiltakozni. Úgyhogy mi a szobák közti keskeny szakaszokon ücsörgünk, lehetőség szerint egyenlő távolságra az ablakoktól, és azon tanakodunk, hogy lemenjünk-e egyáltalán vagy sem. Van egy laptopunk, és az internet is működik. Megtudjuk, hogy a felrobbantották a Pecsenyihi-tó gátját.

A Pecsenyihi-tó, más néven Pecsenyihi-víztározó – olykor még Pecsenyihi-tengerként is emlegetik – látja el Harkivot friss ivóvízzel. A tó persze túl kicsi ahhoz, hogy tényleg tengernek lehessen nevezni; mindössze hetvenöt kilométer hosszúságú. Ezzel együtt nagy kár, hogy megsemmisült a víztározó gátja.

Jól emlékszem arra a gátra. Három évvel ezelőtt a feleségemmel arrafelé kirándultunk, és röviden megálltunk a hídon, hogy gyönyörködjünk a vízesésben. Néhány idióta, akik a gát őrzésével voltak megbízva, megállítottak, és kérdőre vontak bennünket.

– Diverzánsok vagytok? – kérdezték fintorogva.

– Dehogy vagyunk – feleltük.

– Akkor tűnés innen. Ha még egyszer itt találunk titeket, negyvennyolc órára mehettek a fogdába – közölték, majd elengedtek. Igazán tuskó biztonsági őrök voltak, de az is lehet, hogy csak halálosan unatkoztak. Már harminc éve nem láttak igazi diverzánsokat, úgyhogy bárkit megállítottak, aki éppen át akart kelni azon a hídon, hogy megkérdezzék, az illető véletlen nem rosszban sántikál-e. Meglehetősen értelmetlen eljárás volt.

Elbúcsúztunk tőlük, majd visszatértünk a tó nyugati oldalán húzódó fekete erdőbe. Azért hívják így, mert olyan sűrű, hogy alig hatol be a fák közé a napfény. Nincs fény, nincsenek homokos vízpartok, és nincsenek napfürdőző látogatók. Annyira egyedül voltunk ezen a pompás helyen, mintha csak az utolsó túlélők volnánk a bolygón. Betipegtünk a sekély vízbe. Tényleg nagyon sekély volt, már vagy száz métert is megtettünk a parttól, amikor a lábunk beleragadt az iszapba. Ekkor rettenetes zaj ütötte meg a fülünket hátulról.

Egy vadászgép volt, talán egy MiG vagy egy Szu. A Pecsenyihi-tó két csöndes, fákkal borított domboldal között fekszik, és a vadászgép annyira alacsonyan zúgott el, hogy szinte súrolta a fák csúcsait. Felénk tartott, mintha lecsapni készülne, és amikor már majdnem elért minket, mintegy kérkedően felemelkedett a magasba, ahol aztán az összes elképzelhető és elképzelhetetlen légi figurát bemutatta. A pilóta gyakorlatozott, de egyúttal játszott is velünk. Ott és akkor megértettem, hogy egyetlen ellenségünknek sincs esélye legyőzni Ukrajnát.

Nem azért, mert ilyen vadászgépeink vannak, hanem azért, mert ilyen népünk.

*

A nép

Az ukránok igazán különleges nép. Ezt nem azért mondom, mert különösebben hazafias volnék. Az ilyen időkben még a kövek is hazafiassá válnak. Legszívesebben még az ég is rászakadna a megszállókra. Még a felhők is mérges gázt lövellnének ki magukból, hogy megfojtsák az ellenséget. Nem vagyok nagyobb hazafi, mint a kövek, az ég vagy a felhők, és nem vagyok kevésbé hazafi sem. Az ukránok azért különlegesek, mert talán ők a leginkább bizakodó és a szabadságuk mellett leginkább elkötelezett nép a földön.

Vegyük például a szomszédomat. Elmúlt hatvanéves, és már nincs tökéletes egészségi állapotban. Egyszer egy hülyegyerek durván ellökte a lépcsőn. A szomszédom hazament, nem is emlékszem pontosan, talán azért, hogy egy kalapácsot vegyen magához. Meg akarta ölni az illetőt. Nem volt könnyű lebeszélni róla.

– Ha megteszed, életed végéig börtönben fogsz rohadni – mondtam.

– És? – kérdezte. – Nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel. – És valóban nem úgy tűnt, mint akit érdekelne.

Valaki talán azt mondaná rá, hogy a szomszédom antiszociális alkat, talán pszichopata, vagy egyszerűen csak egy igazán kellemetlen fickó. Mi sem állhat messzebb az igazságtól. A szomszédom történetesen festő, aki az egész életét olyan képek létrehozásának szentelte, amelyeket még csak meg sem próbált eladni. Néha odaad egy-egy képet valamelyik ismerősének ajándékba. Kicsit olyan, mint Van Gogh, azzal a különbséggel, hogy egyelőre nem nyisszantotta le a fülét, de valószínűleg azt is megtenné, ha úgy vélné, hogy ezzel magasabb szintre emelheti a művészetét.

Amikor tavasszal felmelegszik a levegő, szakállat növeszt, magához veszi a kis felfújható csónakot, amit évekkel ezelőtt tőlem kapott, majd három-négy hónapra hátrahagyja a várost, és elmegy horgászni. Felállítja a sátrát egy tó partján, festeget a szabadban és horgászik. Elég sok jó halat fog, amelyeket simán el tudna adni a tó körül kikapcsolódni vágyóknak, de ő inkább ingyen szétosztogat mindent. Néha még a képeiből is ad a halak mellé. Ha az emberek megkérik rá, hogy fesse meg a portréjukat, akkor valami mást fest helyette. Ha megkérik, hogy fessen nekik valami mást, akkor megfesti a portréjukat. Olyan szabad, mint a madár. Az emberek a szakálla és a napbarnított bőre miatt Muszlimnak hívják.

Egy napon meglátogattam a tó partján felállított kis táborában.

– Szeretnéd, hogy fessek neked egy tájképet? – kérdezte.

– Igen – mondtam, mire hozzá is látott a nagy műhöz. Először nem tudtam eldönteni, hogy mit látok a képen. Festés közben végig a szikrázóan kék víztükröt, a zöld bokrokat és a magasban izzó napot nézte, ehhez képest csak fekete és szürke festéket, illetve talán még egy kevés vöröset használt. Aztán rájöttem, hogy valójában egy téli erdőt fest, ahol az egyik elfagyott faágon egy vörösbegy gubbaszt.

Az ilyen embereket senki sem tudja legyőzni.

Egy napon egy csapat vadbarom odament a sátrához, és közölték vele, hogy tűnjön el, mert – állításuk szerint – ez a terület az övék. Erre kézbe vett egy fejszét, és azt felelte:

– Rendben, esetleg próbáljatok meg rávenni a távozásra.

Ahogy a szemébe néztek, az agresszív tahók rájöttek, hogy nem tudják megfélemlíteni, úgyhogy inkább ők maguk távoztak.

Pontosan ezért gyűlöli az ukránok nyolcvan százaléka Putyint. Nem azért gyűlölik és táplálnak vele szemben engesztelhetetlen megvetést, mert gyilkos. Egyszerű matematikai tény, hogy uralkodásának huszonvalahány éve alatt Putyin egyetlen ellensége és politikai ellenfele sem halt természetes halált. Ez ilyen egyszerű, bárki meggyőződhet róla, hogy így van. De nem ezért gyűlölik, és nem is azért, mert elrabolta Ukrajna bizonyos területeit, hanem azért, mert egy ugyanilyen, öntelt hólyag, aki gusztustalan vigyorral a képén odajön hozzád, és meg akarja mondani, hogy mit tehetsz, és mit nem. Az ukránok nem tűrik az ilyesmit. Ha valaki meg akarja fosztani őket attól a joguktól, hogy téli erdei tájképeket fessenek nyáron egy tó partján, akkor ott pillanatokon belül előkerül egy fejsze. Az sem érdekli őket, ha ezért verést kapnak, ha börtönbe kerülnek, vagy ha megölik őket. Az ukránok készek rá, hogy bármi áron harcoljanak a szabadságukért. Putyin gondolkodása túlságosan beszűkült ahhoz, hogy ezt valaha is megértse. Ennek megértéséhez ugyanis egy kicsit olyannak kell lenni, mint amilyen Van Gogh volt.

És mi a helyzet a további húsz százalékkal, azokkal, akiknek nincs ellenükre, hogy Putyin a szomszédban ólálkodik? Egy részüket megmérgezte az orosz tévé, amely éppolyan halálos, mintha valaki kipufogógázt szívna magába levegő helyett. A másik részük maga is orosz, és neheztel az ukrán kormányra, amiért az nem teszi lehetővé a számukra, hogy kiélhessék a nyelvük és a kultúrájuk iránt táplált szeretetüket. Kétségtelen, hogy az ukrán kormány sem hibátlan, de milliószor jobb, mint bármiféle Putyin.

Február 24-én az ukrán tengerészgyalogos Vitalij Szkakun megtette azt, aminél többet senki emberfia nem tehetett volna a szabadságért és az eszméiért: saját magával együtt felrobbantotta a Henyicseszk-hidat, hogy feltartóztassa az oroszok előrenyomulását.

Sose kérdezd, kiért szól a harang: pontosan az ilyen emberekért szól.

Szergej Geraszimov: Harkivi napló

Fordította: Bartók Imre

Helikon, 2022

Ajánlott videó