Mik a szereplőválogatás megfontolásai? Tulajdonságok alapján ki az ideális, idevaló celeb, ki az, aki kevésbé, ki az, aki semmiképpen?
A castingon az első dolog, amit megfogalmaztunk magunknak, hogy olyan szereplőket szeretnénk, akik nem feltétlenül a klasszikus haknista celebek. Neveket nem fogok mondani, hogy kik estek ki először a listáról, de olyanokra gondolok, akik tényleg csak és kizárólag a pénzért lettek volna itt. Mi olyanokat szerettünk volna, akik kalandot látnak ebben a műsorban, akik a sok kihívás ellenére sem fordulnak magukba, hanem a pozitív oldalát tudják nézni ennek az élménynek, és ennek köszönhetően az egész műsornak jó hangulatot tudnak teremteni. Mert ami bent velük zajlik, az embert próbáló. Az, hogy esik az eső rájuk éjszakánként, és sokszor nappal is, hogy alig esznek, hogy mostanra már nagyon össze van szűkülve a gyomruk, hogy ezt mind ki tudják bírni úgy, hogy közben a játékokban a játékot lássák, ne csak a kajaszerzést, hogy Balázsék szurkálódásait, poénjait jól tudják venni. Ilyen típusú emberekre volt szükségünk. A legfontosabb elv ez volt, hogy olyan embereket találjunk, akik valóban megélik ezt az élményt, és nemcsak megélik, hanem bele is állnak a helyzetbe, és nem a depresszió felé fordulnak. Természetesen ezen kívül minden castingban az a jó, hogy ha különböző karakterek kerülnek össze a végén, de erre olyan nagyon nem térek ki, mert ez alapvető. Mi korosztályilag eléggé lefedjük a spektrumot húsz és hatvan között, és nyilván fontos az is, hogy legyenek olyan erős karakterek, akik érdekesek a nézők számára. És, mivel a Celeb vagyok, ments ki innen! című műsornak a legfontosabb alapja a humor, ezért az alapvetés a casting folyamán az volt, hogy ezzel a céllal a szereplők jól összepasszoljanak.
Ezek a műsorok, bár eleve valamennyire híres embereket szerepeltetnek, azért „csinálják” is a celebeket. Mennyire volt az benne a kiválasztási folyamatban, hogy kiknek fogjátok ezzel a szerepléssel emelni az ismertségét?
Egyáltalán nem. Tévéműsorok „meg tudnak csinálni” embereket, ez nyilvánvalóan így van, és ha valaki jól szerepel egy ilyenben, akkor nagyobb közönség elé jut el. Ez nagy lehetőség lehet sokaknak, de nem a mi lehetőségünk, hanem az övék. Nekünk ez nem is célunk, ez a műsor nem celebgyár. Itt már mindenki valamilyen népszerűségre szert tett, az pedig, hogy ezzel a műsorral ezt hogyan tudja kamatoztatni, az már rajta múlik.
Mekkora merítésből jött össze végül ez a csapat – miután lehúztátok a listáról ezeket a haknistákat?
Hetven emberrel találkoztunk nagyjából, közülük választottuk ki azt a tizennégyet, aki most itt van vagy már csak volt.
Hogy nézett ki az „alkalmassági vizsgálat”?
Egyrészt nyilván van egy komplett fizikai egészségügyi felmérés. És van egy pszichológiai felmérés is. Ez alapvetően azt vizsgálja, hogy azt a pszichés terhelést, amivel egy ilyen műsor jár, ki hogyan bírja, hogy bizonyos csoportdinamikai esetekben ki az, akivel történhet bármi olyan dolog, ami az ő számára „veszélyt” okoz. Tehát például, ha valaki perifériára szorul csoporton belül, és az itteni körülmények ezt még nehezítik, azt az illető hogy viseli. Ezeket vizsgáljuk, és aki nem megy át a pszichológiai teszten, azt nem is hozzuk ki ide.
Volt olyan, aki minden szempontból nagyon jó lett volna, és emiatt nem került be a műsorba?
Idén nem.
Korábban igen?
Olyan értelemben volt ilyen ember, hogy mivel elég sok celebes műsor forog, elég sok celebbel van munkakapcsolata az RTL-nek, van, akiről tudjuk, hogy az említett dolgokat nem viselné jól. Őket meg sem próbáljuk. Az baj, hogyha valaki eljut odáig, hogy csak a pszichológus veszi észre, hogy rosszul van lelkileg, mert akkor mi sem voltunk kellőképpen alaposak. Nyilván itt nem arra gondolok, hogy komoly pszichés problémákat kellene kiszűrnünk, az a szakember feladata. Pont azért van rá szükség mert ezek az életkörülmények, ezek a feltételek okozhatnak gondokat. Most, amikor beszélgetünk, második hete tart a műsor, pár nappal előtte utaztak ki a játékosok. Előtte persze hónapokon keresztül játszottak a gondolattal, hogy milyen lesz majd a dzsungelben, de hiába játszik az ember a gondolattal egy ilyen esetben mindig arcon csapja a valóság, hogy azért egy idegen közegbe kerülve, más emberekkel huszonnégy órában összezárva, fáradtan, éhesen, beszűkült gyomorral létezni heteken keresztül nagyon megterhelő. Pláne úgy, hogy amint említettük is, nagyon vegyes a társaság – nincs olyan metszete az életüknek, ami közös lenne, ahol ez a csapat a való életben önszerveződve összejöhetett volna. A játék során folyamatosak a fizikai feladatok és a pszichés feladatok, amitől kimerülnek és sokkal érzékenyebbek, hiszen az otthon biztonsága, a családnak a biztatása nem adott. Még ingereket se kapnak, nem látják a kommenteket, nincs valaki, aki azt mondja nekik, hogy hú, jók voltatok, ez egyfajta bizonytalanság, és amikor ez fáradtsággal vegyülve összpontosul, akkor bármilyen apró dolog, ami a külvilágból érkezik, az olyan szinten felértékelődik, hogy aki nem volt még ilyen helyzetben, az nem is értheti meg.
Hogyha valaki nagyon kezd elgyengülni, vagy csak egy kis biztatásra van szüksége, arra van bármilyen lehetősége a játékszabályok mentén?
Alapvetően van. Úgy néz ki, hogy a játékokon kívül két ember készít interjúkat velük, az egyik én vagyok, a másik pedig az a kolléga, akinek kimondottan a műsorban látható interjúk elkészítése a feladata. Ezen kívül van egy pszichológus, aki az interjúkat figyeli a vezérlőből, és hogyha bármi olyat vesz észre, ami problémás, jelzi nekünk. Úgyhogy lehetőség van rá, hogy ha kell, lelket öntsünk beléjük, de szerencsére idén még senki nem jutott el abba a fázisba, hogy bármilyen szempontból is lelki segítségre szorult volna. Ha megnézzük, akkor bent eléggé támogatják egymást. Vannak konfliktusok, amik széthúzáshoz vezetnek, sőt, szerintem már ki is alakult két klikk, aminek alapvetően élettapasztalati okai vannak, de ettől függetlenül segítik egymást. És az ilyen típusú kiborulásoknak, elgyengüléseknek a megoldását első körben bent keresik, és nem tőlünk várnak biztató szavakat.
A szabályok mennyi mozgásteret hagynak a szereplőkkel való kontaktusra?
Egy felvételvezető van, aki a játékokra delegálja és kíséri őket. Ő nem beszélget, hanem egyszerűen csak betartatja a szabályokat, irányít. Ezen kívül vannak szerkesztők, akik rövid megszólalásokat készítenek velük a játékokon, ahol a game producer, aki még beszélhet velük, és akiket már említettem, a pszichológus, a mélyebb interjúkat készítő kolléga és jómagam. Ez a szűk csoport válthat szót a szereplőkkel. A stábnak szigorúan meg van tiltva, hogy bármilyen kérést teljesítsenek, nem adhatnak nekik ételt – bár idén még amúgy nem is hallottam olyat, hogy bepróbálkoztak volna, de előző évadokban már volt rá példa. Nagyon szigorúan tartani kell a kereteket, hogy érezzék, mindenkire ugyanazok a szabályok és elvárások vonatkoznak.
Más, kicsit műsorkészítési, de azért a belső dinamikáikkal is összefüggő kérdés: az egyszerű tábori hétköznapjaikba mennyire avatkozik be a szerkesztőség, hogy „ugyan, Klárika, beszélgessél már most Petivel egy kicsit arról, hogy”, azaz átnyúl-e időnként a produkció a scripted reality terepébe?
Nem. Egyáltalán nem. Mert onnantól kezdve, hogyha egyszer megengedsz egy ilyet magadnak egy összezárt realityben, és amúgy az én személyes véleményem szerint bármilyen realityben, akkor bármi, ami történik utána, arra azt lehet mondani, hogy na, mondták neki, hogy ezt csinálja, és attól kezdve elvész a műsor valóságossága. Ezt nézőként is lehet érezni, még ha nem is mindig ezt látom a számokból, de ettől függetlenül egy ilyen húzás kinyír mindent. Meg kibúvó is lehet. Például, ha én játékosként összeveszek valakivel, és utána azt mondom, hogy a szerkesztők mondták, hogy vesszünk össze, akkor már más az egésznek a fekvése, és legközelebb, amikor esetleg tényleg összeveszek az illetővel, akkor megint ezt tudom mondani, és emögé tudok bújni. Ebbe nem szabad belemenni, mert egy olyan spirálba keveredik bele a műsorkészítő, amiből utána nincsen kiút.
