Abszurd időket élünk, tele kiszámíthatatlan, veszélyes, felháborító és nevetséges eseményekkel. Az idők abszurditására márpedig a művészet abszurditásával kell felelni. Erre a felismerésre juthatott David O. Russell, aki hét évvel legutóbbi filmje után állt elő az Amszterdammal, ezzel a zavarba ejtő, politikai krimibe oltott történelmi bohózattal. Segítségére van Hollywood összes filmsztárja, valamint Taylor Swift, ami – ha másról nem is –, arról biztosan meggyőzhet bennünket, hogy a súlyos dollármilliókat kasszírozó, világhírű filmszínészek is szeretnek komikusan felvont szemöldökkel, kacsázó járással, affektálva sápítozni a kamera előtt, mint a néhai Bajor Imre a Pasik sorozatban (vagy máshol). Ne aggódjunk, megvan a magyarázata, hogy miért viselkednek így, és Donald Trumphoz is köze van.
Első pillantásra viszont Trumpnak híre-hamva sincs. 1933-ban járunk, a gazdasági világválság utolsó évében, amikorra már mindenki lerongyolódott azon a csatornaszagú New York-i környéken, ahol Burt Berendsen praktizál. Burt kétes hírű belgyógyász, aki elsősorban a hozzá hasonló háborús veteránoknak segít fájdalomcsillapítót meg hátmerevítőt szerezni. Fokozatos lecsúszását felgyorsítani látszik, amikor barátjával, a Harold nevű zugügyvéddel együtt ártatlanul gyilkossági ügybe keveredik. Az áldozat egy dúsgazdag család örökösnője, aki gyanús körülmények között elhunyt apja – Burt és Harold volt parancsnoka – boncolásával bízza meg az orvost, mielőtt valaki őt magát is autó alá lökné.
Burt és Harold menekülnek a rendőrség elől, közben a pénzarisztokrácia köreibe vezető összeesküvés nyomaira bukkannak. Nyugalmat csak az emlékeikben lelnek, a világháború után ugyanis mindkettejük sebeit ugyanaz az amerikai ápolónő varrta össze, akivel aztán eltöltöttek néhány villámgyorsan tovaröppenő, boldog évet Amszterdamban, a pusztító csaták után, de még a máshogyan pusztító hétköznapok előtt. Amszterdam tehát mitikussá színezett hely, Bert, Harold és Valerie számára a felhőtlen és felelőtlen boldogság színtere.
A színészi játék stílusa nem a hollywoodi filmektől általában megszokott, lélektanilag hiteles karakterek ábrázolása felé mutat, hanem a kabaré irányába. Különösen bizarr hatást eredményez ez az alkotói döntés a főszereplő, Christian Bale esetében, akinek a színészet kis túlzással élet-halál kérdése, közmondásos komolyságát pedig ezúttal a bohózat szolgálatába állítja. Ne aggódjunk, Bale – akit Russell egyik korábbi filmje, A harcos juttatott megérdemelt Oscar-díjhoz – ezúttal is vibrál a vásznon, akár esnie-kelnie, akár énekelnie vagy üvegszemét meresztgetnie kell.
Ám nem mindenki találja meg a helyét ebben a kosztümös burleszkben. John David Washington figurája, az ügyvéd finomabb és szelídebb a többieknél, de nem kap annyi időt, hogy ez a különbség igazán gazdagítsa a tablót, inkább disszonánssá teszi. Rami Malek és Anya Taylor-Joy hátborzongató házaspárjának ugyancsak percek jutnak, emiatt még a karikatúra szintjén is feltűnő, hogy alakjaikat marionett bábuként rángatja Russell túlzsúfolt forgatókönyve. Az író-rendező korábban is hajlamos volt történetei túlbonyolítására, és a kabarétréfák sem álltak tőle távol – e kettő korábban a Multik haza! romantikus szatírájában találkozott Russell pályáján. Ezzel szoros összefüggésben az a filmje bukott a legsúlyosabban, és könnyen előfordulhat, hogy az Amszterdam hasonló sorsra jut.
Kár lenne érte.
Más kérdés, hogy Russell, aki a Sivatagi cápákkal a kétezres évek egyik legfeketébben csillogó szatíráját készítette el, most szándékosan félretette az iróniát és a cinizmust. Filmje emiatt szentimentálisabb és fárasztóbb, mint a gyakran hasonló, karikatúraszerű közelítésmóddal dolgozó Coen testvérek munkái, amelyekből soha nem hiányzik az irónia. Russell nagyon komolyan veszi a komolytalanságot, és ennek a nekiveselkedésnek meg Emmanuel Lubezki groteszk testeket teremtő képeinek számlájára is írható, hogy az Amszterdam a bő kétórás játékidő második felére meglehetősen idegesítővé válik.
A rendező rajongói ugyanakkor igazságtalanok, ha kudarcként könyvelik el az Amszterdamot. Ugyanolyan neurotikus figurák adnak egymásnak itt randevút, mint a Napos oldalban, és a Flirting with Disaster (rémületes magyar címén: Gyagyás család) után megint kiderül, mennyire nehéz is megtalálni a helyünket a saját családunkban, hát még egy újban. Régebbi témáinak felelevenítésével párhuzamosan Russell félretette két legutóbbi filmje, az Amerikai botrány és a Joy magabiztosabb és kiszámíthatóbb profizmusát. Kockáztatott, még az is lehet, hogy vesztére. De hova máshova vágynának vissza az idősödő filmrendezők, ha nem ifjúkori filmjeik szabad és zabolátlan Amszterdamjába?
Amszterdam (Amsterdam), 2022, 134 perc. 24.hu: 6/10.
