Kitárult a lift ajtaja, és egy fehér köpenyes, feltűzött hajú nő fogadta őket. Biccentett nekik, majd végigvezette őket egy fényes padlózatú, piszkos falú folyosón, amelyen itt-ott hordágyak álltak. Többségük üres volt, ám némelyiken, a vékony lepedő alatt emberi test körvonalai rajzolódtak ki.
Ezt a helyet szemmel láthatólag nem arra szánták, hogy a kívülállók csak úgy besétáljanak. Nekik is mondták, hogy inkább az egyik helsingöri temetkezési irodában nézzék meg Theo holttestét, ahol elegánsabb körülmények között tehetik ezt meg. Ám a test odaszállítása és rendbetétele azt jelentette volna, hogy még egy napot várniuk kell, hogy láthassák őt, és erre most Fabian képtelen lett volna.
Látnia kellett Theodort, mégpedig azonnal. Hogy egyszer s mindenkorra kiverhesse a fejéből azt, hogy talán csak valami félreértés történt, és végre meggyászolja a fiát.
Már kedden át akart utazni Helsingörbe. Minden konkrét terv nélkül, gondolta, csak megjelenik a börtönben, felmutatja a rendőrigazolványát, és addig nem tágít, míg nem láthatja őt. Sonja és Matilda kedvéért azonban visszafogta magát. Az ő szerepe az volt a családban, hogy biztosítsa a nyugalmat és a stabilitást, és nap mint nap azt próbálta elmagyarázni nekik, mennyire más szabályok uralkodnak Dániában, és miért nem tehetnek mást, mint hogy várnak, míg a dánok hivatalosan nem adnak engedélyt.
Valahol belül azonban düh feszítette, és képtelen volt megérteni, mi tart ennyi ideig. Sonjának nem is szólt arról, hogy megkörnyékezte Komorovskit, aki pedig a dánok nyakára járt, ám azok csak annyit mondtak, hogy egy csomó extra papírmunkával jár az ügy, mivel ő nem dán állampolgár, ami elég gyenge magyarázkodásnak tűnt.
A nő megállt egy ajtó előtt, lehúzta a belépőkártyáját a leolvasón, azután beírta a négyjegyű kódot, és bevezette őket egy helyiségbe, ahol néhány égő gyertya, egy vázában virágcsokor és a falakra ragasztószalagokkal rögzített lepedők próbálták enyhíteni a tényt, hogy egy halottasházban vannak.
Fabian orra előtt Komorovski kezet fogott egy fehér köpenyes férfival, valamint egy kövér szemüvegessel, akinek zakóján könyökvédő folt díszelgett. Fabian hallotta a beszélgetésüket, de érteni nem értette. Amúgy sem számított.
Ám most, amikor ott volt, nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy talán nem is Theodor fekszik a lepel alatt. Hogy talán van még remény, ha mégoly csekély is. Hátha a fia svéd személyi számát összecserélték egy dán állampolgáréval. Vagy csak egy rémálomban van, amelynek vége szakad, mihelyt összeszedi magát, és felemeli azt a lepedőt.
Theodor pont úgy nézett ki, mint mindig, amikor aludt. A szeme csukva volt, és arcán a legapróbb izom is ellazult, amitől teljesen békésnek tűnt. Fabian legszívesebben felébresztette volna, egy óvatos csókot nyomva a fiú homlokára. Mindig is erre vágyott, amióta csak apa lett. Mit számított, hogy hasfájós baba volt, és minden ébren töltött idejük valóságos kínszenvedéssé vált!
Még most is fel akarta ébreszteni, és mintha agyának mélyéről tört volna elő az önkéntelen mozdulat, lehajolt Theodorhoz, aki most is, mint kiskorában, álmában mintha megszabadult volna minden fájdalomtól.
Könnyei azonban nem voltak. Bármennyire is próbálta előcsalni őket, mintha belészorult volna a bánat, és képtelen lett volna szabadon kiáradni. Sonja és Matilda viszont zokogott. Látta a könnycseppeket megcsillanni az arcukon, és valahonnan a távolból hallotta is őket. Az ő bánatuk kicsordult, szétáradt.
Fabian odalépett hozzájuk, és átölelte őket. Olyan szorosan, ahogy csak tudta, részint vigasztalásul, másrészt hátha át tudja venni az érzéseiket. De nem sikerült. Fejben már másutt járt. Rendőr volt, meg kellett tudnia, mi történt.
– Hogyan halt meg? – kérdezte, elengedve Sonját és Matildát.
– Fabian, hiszen tudja. Telefonon már elmondtam – felelte Komorovski.
– Igen, de tőle akarom hallani! – lépett oda az orvoshoz. – Elvégre maga vizsgálta meg, nem?
– Igen. A nevem Frank Bendt Nielsen, én vagyok az igazságügyi orvosszakértő a kórházban – válaszolta dánul a férfi.
– Én pedig szeretnék feltenni egy nagyon egyszerű kérdést: hogyan halt meg Theodor?
– Fabian, tényleg muszáj ezt? – kérdezte Sonja.
– Igen – felelte ő. – Sajnos. – Majd ismét az orvoshoz fordult.
– A fiuk felakasztotta magát.
– Hol? Hová?
– Apa, hagyd abba!
– Matilda, hagyd, hogy intézkedjek! Azt kérdeztem, hol akasztotta fel magát a fiam?
– A cellájában – felelte a kövér férfi, és kezet nyújtott. – Flemming Friis vagyok, a helsingöri börtön igazgatója. Fogadják őszinte részvétemet. Ami történt, minden szempontból szörnyű tragédia. Nemcsak az önöké, hanem a miénk is, akik itt dolgozunk.
– Szóval a cellájában. És pontosan hogyan?
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy hogyan csinálta. Feltételezem, hogy nem hagynak elöl kötelet vagy bármi mást, amivel…
– De, Fabian, most már tényleg fejezd be! – vágott a szavába Sonja.
– Nagyon sajnálom, drágám, de tudnom kell, mi történt. Hogy lehet, hogy egy fiatalember, akit úgy őriznek, mintha már elítélt gyilkos lenne, felakasztja magát a saját cellájában?
– Fabian, természetesen minden kérdésre választ kapunk – lépett oda hozzá Komorovski. – De nem ez a megfelelő időpont erre. Most csak azért vagyunk itt, hogy…
– Jadwiga, nagyon jól tudom, miért vagyunk itt!
– Elnézést – igazította meg a szemüvegét Flemming Friis, és tett egy lépést Fabian felé. – Megértem, hogy szeretné tudni, mi történt. Hiszen rendőr, és természetesen meg is fog tudni mindent. Csak épp az a probléma, hogy egyelőre nem vagyunk készen a vizsgálatokkal.
– Több mint három napot kellett várnunk arra, hogy eljöhessünk, és láthassuk őt, ami a jelen helyzetben egy örökkévalóságnak tűnik, és maguk még mindig nem tudják, mi történt!
– Annyit biztosan tudunk, hogy hosszú csíkokra tépte fel az ágyneműjét, és kötelet font belőle.
– De kérem! – csóválta a fejét Sonja. – Muszáj ezt végighallgatnunk?
– Drágám, menjetek csak ki, és várjatok meg ott, ha szeretnétek! Talán jobb lenne. Amint itt végzek, jövök. – Fabian visszafordult Flemming Friishez. – Folytassa!
– A két végét összekötötte, felemelte az ágyat, és a falnak támasztotta, azután…
– Na várjon egy kicsit! Felemelte az ágyat? De hát hogy tudta? Nincs a falhoz rögzítve, mint más börtönökben?
– De igen, és elvileg nem lett volna lehetséges. De valahonnan szerzett egy csavarkulcsot. Egy olyan állítható fajtát.
– Mármint svédkulcsot – magyarázta Komorovski.
– Pontosan, és hogy hogyan, azt még nem sikerült kiderítenünk – vont vállat Friis.
– És mit csinált azután?
– Hozzákötötte a lepedőt az egyik felső ágylábhoz, és a nyakára tette. Végül ülő pozícióba helyezkedett, így találtunk rá.
Mégis mit gondolt? Hogy valaki rejteget valamit? Azt tudták, hogy Theodor már régóta nem érezte jól magát. De hogy annyira elkeseredett volna, hogy elmenjen a végsőkig, az sokként ért mindenkit a börtönben.
– Van még kérdésük? – kérdezte Friis.
Fabian a fejét rázta. Igaz, tele volt kérdésekkel, de nem tudott volna egyet választani közülük, ezért megfogta Sonja és Matilda kezét, és a kijárat felé indult.
– Ha mégis lenne bármi, a boncolás után többet tudunk majd. Ez már csak így van. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha kivárjuk.
– Hát persze – fogott kezet Komorovski Friisszel. – Majd értesítsenek!
Talán Flemming Friis remegő keze, talán az orvossal váltott, ideges pillantása tette, de az is lehet, hogy az alig észrevehetően elvékonyodó hangja.
– Rendben, de most megbeszélésünk lesz.
Bármelyik is volt, Fabian valamennyi belső riasztója azt jelezte, álljon meg, és forduljon vissza.
– De, drágám, mi az? – ijedt meg a háta mögött Sonja. – Induljunk!
Fabian azonban már nem is figyelt rá.
– Bocsánat, de még nem boncolták fel? Hiszen több mint három nap telt el a halála óta.
– De igen, de csak kórboncolás történt. Hogy biztosak legyünk a dolgunkban, szükség van egy igazságügyi…
– Na jó! – vágott a szavába Fabian. – De azt hiszem, jobb, ha azt már Svédországban végzik el. Úgyhogy az a javaslatom, hogy hazavisszük magunkkal.
– Sajnos azt nem lehet – rázta a fejét Friis, és ismét megigazította a szemüvegét. – Itt kell megvizsgálnunk…
– Nem, épp elég időt töltött már itt! – lépett vissza a helyiségbe Fabian. – És most nemcsak az utóbbi napokról beszélek, hanem az elmúlt hónapról. Egész idő alatt egyetlen konkrét érvet sem tudtak felhozni amellett, miért kellett elnapolni a tárgyalást. Nem igaz, Jadwiga? Ugye így volt? – fordult Komorovskihoz, aki bólintott.
– De igen. Csakhogy ez az ügyészen múlik. Nem pedig…
– Már megbocsásson a szóhasználatért, de szarok rá, hogy kin múlik. Most már elegem van! Hallják? Elegem van!
Fabian megindult a hordágy felé. Hallotta Matilda sírását és azt is, hogy Sonja vigasztalni kezdi. És bár már úgyis túl késő volt, nem maradt más választása.
– Figyeljen már ide! – szólt rá Friis, és ment utána. – A baleset itt történt Dániában…
– Nem, maga figyeljen! – fordult oda hozzá Fabian. – A fiam önként jött ide tanúskodni. Azért, hogy segítsen maguknak elítéltetni a tetteseket. Maguk meg úgy köszönték meg neki, hogy lecsukták, és úgy kezelték, mintha ő is egy lenne az elkövetők közül. Most már itt az ideje, hogy hazajöjjön velünk!
– Értem, amit mond, de ez egész egyszerűen nem lehetséges. Itt kell tartanunk, amíg nem végeztünk…
– Azt mond, amit akar, nem érdekel! Nem hagyom őt itt még egyszer! Világos? – Majd Fabian megfogta a hordágyat, és a lábával felengedte a féket.
– Fabian, hallgasson rám! – lépett oda hozzá Komorovski. – Megérti, ugye, hogy nem akadályozhatjuk meg őket a vizsgálat lefolytatásában?
– Nem bízom bennük. Itt valami nem stimmel, és én ki fogom deríteni, hogy micsoda!
– Gyere, Matilda! – ölelte át Sonja a zokogó lányát. – Menjünk!
És együtt eltűntek a folyosón.
– Fabian, kérem! – tette a vállára a kezét Komorovski. – Próbáljon meg lenyugodni! Ez nem vezet semmi jóra. Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én.
De Fabian csak a fejét rázta. Semmi oka nem volt lenyugodni. A reakcióikból és a bizonytalan pillantásaikból látta. Ők is ugyanolyan jól tudták, mint Fabian, hogy minden szabálytól és törvénytől függetlenül az igazság az ő oldalán áll.
Stefan Ahnhem: A verem
Fordította: Erdődy Andrea
Animus, 2022
