Kultúra

Giccses lett-e Matisse, amíg eljutott a szmájlihoz?

Farkas Norbert / 24.hu
Farkas Norbert / 24.hu

Giccses lett-e Matisse, amíg eljutott a szmájlihoz?

Henri Matisse művei először láthatók önálló kiállításon Budapesten. A Szépművészeti Múzeumban arra a kérdésre kereshetjük a választ, kevesebb lett-e Matisse művészete attól, hogy a mai napig népszerű festő maradt. Képeinek időtlen tisztasága, napfényes kelleme vajon a giccs veszélyét rejti? És miért zöldebb egy kiló zöld, mint fél kiló zöld?

Amíg fűtik a Szépművészeti Múzeumot, érdemes megnézni Henri Matisse kiállítását. Már csak azért is, mert ez a francia mester első önálló magyarországi kiállítása, annak ellenére, hogy – amint erre Baán László főigazgató emlékeztet a katalógushoz írt előszavában – a Szépművészeti már 1913-ban vásárolt Matisse-rajzokat.

Ezek a mostani kiállításon is láthatók, de az anyag alapvetően a párizsi Pompidou központ gyűjteményére épül, Aurélie Verdier kurátori munkáját Fehér Dávid aktualizálta a Szépművészeti viszonyai közé. Újabb felvonása ez a múzeum világszerte ismert, klasszikus európai művészeket – legutóbb Hieronymus Bosch-t – Budapestre hozó sorozatának, és az életművek időrendjében mintegy folytatása a kreatívabb koncepciójú (elvégre a festő hatását Malevicsig követő) Cezanne-kiállításnak.

Ahogy Paul Cezanne, Matisse is jobbára kívül esik a 19. század közepétől az 1930-as évekig egymást váltó, párizsi központú képzőművészeti irányzatokon, amelyek sorra megújították az európai festészetet, és életre hívták annak modern korszakát.

Farkas Norbert / 24.hu
Farkas Norbert / 24.hu

Cezanne persze posztimpresszionista volt, míg Matisse a „vadak” csapatához, a fauvizmushoz kapcsolódott. De a budapesti kiállítása éppen azt mutatta meg, hogy Cezanne milyen sok szempontból különutas, illetve áthidaló karakterű zsenije volt a 19. század végi festészetnek. Matisse fauve korszaka pedig csak néhány évig tartott.

Matisse-t mindenki szereti

Van valami időtlen tisztaság, napfényes kellem Matisse képein, ami századfordulós patinát kölcsönöz neki, holott az életmű dereka a 20. századra, sőt a világháború utáni évekre esett. Ami azt illeti, Matisse még az ötvenes években is festett, amikor már egy egészen másik képzőművészeti világ képviselője, Jackson Pollock is sztár volt.

Matisse-ról úgy érezzük, képei mintha mindig is velünk lettek volna. Barátságos, telt színei, vastag kontúrral megragadott, életerős alakjai, maszkszerűvé stilizált arcai otthonossá váltak és díszítő funkciót nyertek.

Matisse-t az fenyegeti, ami Cezanne-nál fel sem merül: hogy a stílusához hozzászokó, arra ráunni látszó utókor szemében giccsé fokozódik le. Ami nem jelenti azt, hogy kevesebben szeretnék. Éppen ellenkezőleg: Matisse-t mindenki szereti, és talán pont ez a baj. Ez teszi védtelenné a művészeti világ gyanakvásával szemben, és minél többször nyomják pólóra vagy vászontáskára gyönyörű színeit, minél többen választják papírkivágásait tapétamintaként, annál jobban fenyegeti a közhellyé, olcsóvá válás veszélye (ugyanez a folyamat vezetett odáig, hogy Klimtet ma már nagyszámú műértő tartja jelentősebb szektavezérnek, mint festőnek).

Farkas Norbert / 24.hu

Több oka is van annak, hogy Matisse-t ilyen sokan érzik közel magukhoz. Az egyik, hogy igazi kaméleon volt, rendkívüli beleérző készséggel más korok és tájak művészetéhez. Korai képein Corot-t és Chardint idézi, a kordivat szerint izgatja az afrikai „primitív” művészet, lemásolja Cezanne korai konstruktivizmusát, az első világháború alatt kubista képet készít (a Budapesten is látható Fehér és rózsaszín fejet), Vörös szobája falára pedig egy sor másik művész képeit festi rá miniatűr kiadásban. Üvegajtó Collioure-ban című képe a hatvanas években lett ismert, az absztrakt festészet kontextusában, és minden további nélkül értelmezni tudták korai absztrakt képként, amit talán maga Matisse is túlzásnak érzett volna.

Más művészi stílusokhoz persze csak rendkívüli mesterségbeli tudással lehet ilyen színvonalon idomulni, és soha nem is vonta kétségbe senki Matisse tehetségét. A profizmus ugyanakkor a saját hang hiányát is leplezheti, az igényesség és a jó ízlés a szenvedély ellenében tud hatni.

Farkas Norbert / 24.hu

Ha nem elégszünk meg annyival, hogy kiválóan bújt bele más stílusokba és szép dísztárgyakat festett, akkor továbbra is választ kell találnunk arra a kérdésre, miben állt Matisse saját művészete.

Egy kiló zöld zöldebb, mint fél kiló zöld

Ennek megfejtéséhez a Szépművészeti kiállításán először nem is a festmények, hanem Matisse szobrai visznek közelebb. Három-három fejtanulmány mutatja meg, hogy a realisztikus ábrázolásból kiinduló művész tudatosan kereste az expresszionista stilizáció lehetőségeit, és nemcsak lüktetően eleven, erotikus izzású szobrain, hanem a festményein is igyekezett archetípusokra cserélni az egyéni vonásokat. Maszkszerű arcokat és mélységüket vesztő tereket festett. Utóbbiakban a színhasználat teremt térélményt, és a szín jelöli magát a tárgyat. Matisse Cezanne bonmot-ját fogalmazta át, mikor úgy nyilatkozott, „egy kiló zöld zöldebb, mint fél kiló zöld”, de magáévá tette ezt az eszmét.

Farkas Norbert / 24.hu

Emblematikussá vált színkezelésével ugyanakkor ki is üresítette témáit, amelyek nem témaként, hanem felületként maradtak érdekesek. Ez a stratégia nemcsak színes dísztárgyakat, hanem remekműveket is eredményezett, például Akvárium aranyhalakkal című festményét, amelyen a lakásban álló szobanövény ágacskája mintegy összenő a folyópartra vezető, messzi lépcső ívével, bűvös tértapasztalatot létrehozva.

Nem véletlen, hogy Matisse művészete igazán az első világháború után, Nizzában teljesedett ki, ahol az állandó napfény és a tenger intim közelsége mintegy tükrözte a művész transzparens, tiszta színfoltjainak élményvilágát.

A nizzai Matisse Múzeumban idén nyáron David Hockney Matisse ihlette képeit állították ki. A világsztár angol festő annyiban Matisse örökösének tekinthető, hogy hozzá hasonlóan számos stílust és trendet képes a legnagyobb természetességgel a sajátjaként megmutatni, és ugyancsak összeköti őket a képeiket átható, elidegeníthetetlen derű. Ám az, hogy Hockney ennyire könnyen kapcsolatot talál Matisse-szal, megint csak arra utal, hogy Matisse stílusa talán túlságosan „köznyelvi” lett. Papírkivágásainak látványvilágát a jövő művészetének remélte, és annyiban igaza is lett, hogy azok könnyen másolható, sorozatban gyártható – például könyvborítókra nyomott – változatait pillanatok alatt magába olvasztották a vizuális tömegkultúra intézményei.

Farkas Norbert / 24.hu
Farkas Norbert / 24.hu

A Szépművészetiben látható Matisse egyik legutolsó festménye, az 1952-es Arc sárga háttér előtt is, amellyel a kísérő leírás szerint a művész a „végletekig redukált arc univerzális jelét” kereste. Meg is találta, amennyiben az „arc sárga háttér előtt” nem más, mint a szmájli.

Alighanem akkor vagyunk méltányosak Matisse-szal, ha nem a festményeiben lappangó giccsveszélyt hangsúlyozzuk, hanem annak látjuk őt, aminek a Szépművészeti Múzeum kiállítása mutatja: mai vizuális kultúránk prófétájának.

Az Henri Matisse – A gondolatok színe című kiállítás október 16-ig látogatható a Szépművészeti Múzeumban.

Olvasói sztorik