A német televíziózás legsikeresebb, nemzetközi érdeklődést is kiváltó műsorai között számos bűnügyi sorozat található, melyek közül több is idővel intézménnyé nőtte ki magát, és ez egyikre sem igaz annyira, mint az 1970 óta futó Tetthelyre. A legrégebb óta folyamatosan műsoron lévő német sorozat annak ellenére sikeres, hogy nincsenek állandó szereplői, helyszínei vagy cselekményszálai, sőt, ez is hozzátartozik a vonzerejéhez. Mindez a német közszolgálati média sajátos helyzetében gyökerezik: a Tetthely a regionális alapon felépülő ARD 1. csatornájának műsora, és az alkotók is az ARD-t alkotó regionális médiumokhoz igazították a koncepciót. A sorozat előzménye a másik német közszolgálati tévén, a ZDF-en induló A felügyelő volt, melynek főhőse, Keller felügyelő már többször is felbukkant ebben a cikksorozatban. A felügyelő (Der Kommissar) sikere hozta meg az étvágyat az ARD-nél is arra, hogy nekik is legyen egy saját krimisorozatuk.
Ahány város, annyi nyomozó
Az ötlet az akkor dramaturgként dolgozó Gunther Witte fejében fogant meg, aki egy valódi bűneseteket feldolgozó rádióműsorból (Es Geschah in Berlin, azaz Berlinben történt) vette az ötletet: a Tatort (Tetthely) is egy-egy esetet mutat be epizódonként, ám mindegyik egy-egy városhoz kapcsolódik, és ezért az adott városokhoz tartozó regionális állomás gyártja az adott epizódot. A sorozatban tehát különböző felügyelők oldanak meg bűnügyeket a saját városukban, és kezdettől fogva párhuzamosan fut több állandó felügyelő is: például az első rész főhőse a hamburgi Paul Trimmel volt, akit összesen tizenegy részben láthattak a nézők, a másodikban a saarbrückeni Liersdahl-Schäfermann páros (nekik két epizód jutott), majd a kölni Kressin (hét epizód) és így tovább.
Kezdetben – amikor az alkotók úgy gondolták, két évnél több nincs is ebben a műsorban – még elég laza szabályok vonatkoztak az egységességre, de az epizódok a sorozatoknál megszokott 45-60 perccel szemben minimum 90 percesek voltak, mely lehetővé tette az árnyaltabb jellemábrázolásokat is; továbbá fontos volt az adott városok helyi jellegzetességeinek bemutatása is, sok külső helyszínnel, szemben a nagyrészt stúdiókban forgatott A felügyelővel. A főszereplő felügyelőket eleinte csak a foglalkozásuk miatt mutatták, de idővel egyre gyakrabban megismerhették a nézők a magánéletüket is. Mivel azonban egy regionális adó évente csak egy Tetthely-filmet forgatott, a sorozatkészítők gondoskodtak róla, hogy addig se felejtsék el őket a nézők, ezért rendszeresen felbukkantak vendégként egy-egy másik város sztorijában (például mindjárt a harmadik részben a hamburgi Trimmel besegíti Kölnben Kressin felügyelőnek). Idővel aztán arra is odafigyeltek az alkotók, hogy az eleinte inkább magányos farkas felügyelőknek állandó partnere legyen egy alacsonyabb rangú nyomozó személyében, így két főszereplőt láthattak a nézők (akadt persze olyan is, ahol eleve egy nyomozópáros volt a főszereplő).
A Tetthelybe beszállt előbb az osztrák, majd a svájci televízió is, és összesen nyolcvannál is több főszereplője volt már a sorozatnak, melyben jelenleg is párhuzamosan 22 nyomozó vagy nyomozópáros kalandjait követhetik a nézők, és a sorozat jelenleg az 1206. epizódnál tart. Ez pedig azt is jelenti, hogy igen, a Tetthely rendkívül népszerű a mai napig, és még mindig milliók ülnek le vasárnap esténként 8 óra 15 perckor, a híradó után a tévé elé.
A sorozat idővel amolyan kötelező kör lett a színészek, rendezők és egyéb német filmesek számára. A rendezők közül a legismertebb név a nemrég elhunyt Wolfgang Petersen, aki A tengeralattjáró című filmjének sikere után hollywoodi karriert futott be, de a hosszú névsorban feltűnnek olyan, további elismert nevek is, mint a hatvanas évek német filmes új hullámával ismertté vált Margarethe von Trotta, a Szerelmes nővérek című filmet is jegyző Dominik Graf, vagy a háború utáni évek német filmgyártásának egyik legfontosabb alakja, Wolfgang Staudte. Sőt, rendezett egy epizódot az amerikai Samuel Fuller is. Ami pedig a színészeket illeti, kevés az olyan német anyanyelvű színész, aki legalább egy Tetthely-részben ne fordult volna meg, és jelenleg is olyan, nemzetközileg is ismert színészek tagjai a csapatnak, mint Heike Makatsch vagy Ulrich Tukur.
Schimanski színre lép
De nem ők a Tetthely igazi sztárjai. Hiába a párhuzamosan futó több főszereplő, mindig megvoltak a sorozat aktuálisan népszerű nyomozói. A hetvenes években ilyen volt a csendesen pipázgató, kieli Finke (Klaus Schwarzkopf), a tacskójával élő müncheni Veigl (Gustl Bayrhammer), és mindenekelőtt az elvált, esseni húsgombócfaló, Heinz Haferkamp (Hansjörg Felmy), de aztán mindegyiket lekörözte a mai napig legkedveltebb Tetthely-felügyelőnek számító Horst Schimanski. A Götz George alakította Schimanski 1981-ben mutatkozott be a nézőknek, akik összesen 29 epizódban láthatták őt a következő évtizedben. Az ő érkezése kisebbfajta paradigmaváltást is jelentett: addig a Tetthely nyomozói jobbára középkorú, sőt, gyakran ötvenes, kistisztviselő külsejű és habitusú férfiak voltak (bár említsük meg, már akkoriban is volt nő köztük), a bajszos, topis, büszkén munkásosztálybeli Schimanski viszont egészen más karaktert testesített meg. Csúnyán beszélt (állandó szavajárása volt a „Scheisse”), verekedett, önfejű volt és nyers modorú, és különösen az első években sokan azzal vádolták, rossz színben tünteti fel a német rendőrséget.
Schimanski azonban félresöpörte az aggályokat, és ebben a helyszínnek is fontos szerepe volt, ő ugyanis a jelentéktelen, Ruhr-vidéki iparvárosban, Duisburgban ténykedett, ez pedig nagyon hálásnak bizonyult. Ahogy azt Szűts István Gergely írta a Filmtetten, nem volt véletlen a névválasztás sem, Schimanski ugyanis a Ruhr-vidékre érkező több százezer lengyel bevándorló egyikének leszármazottja, és ilyeténképpen egy valódi ruhri karakter volt:
Schimanski agglegényként egy átlagos lakótelepi lakásban élt, amelynek ablaka a térséget szimbolizáló gyártelepre, a már említett ThyssenKrupp Művekre nézett. A sorozat epizódjainak többsége, csak hogy tovább nyomassza a nézőket, ködös, esős napokon játszódott, Schimanski gyakran gázolt át pocsolyákon, sáros mellékutcákon, sivár hátsóudvarokon és kutatott kihalt ipartelepen, koszos, sötét pincékben, lépcsőházakban és füstös lokálokban. Talán színes filmnyersanyagra sem lett volna szükség, hiszen leegyszerűsítve a Ruhr-vidéket úgyis a reménytelen szürkeség jellemezte. A szürke háttérhez, különösen az első néhány évadban stílszerűen fémes hangzású rockzenét választottak az alkotók
– írta Szűts István Gergely. A német tévézés egyik legeltaláltabb karakterét imádták a női nézők is, és nem véletlenül lett ő az egy egyetlen Tetthely-szereplő, akinek két epizódjából nemcsak mozifilm lett, de saját sorozat is jutott neki később, az 1997 és 2013 között futó Schimanski, melyben Belgiumban élő, nyugalmazott rendőrként láthatták viszont. Ebben már nem játszott hű társa, Thanner nyomozó, mivel az őt alakító Eberhard Feik időközben meghalt. Azóta Götz George is követte (2016-ban), de Schimanski népszerűségén ez nem változtat, ő marad a Tetthely első számú nyomozója, akinek a piszkos, bézs színű dzsekije ugyanolyan ikonikus, mint Columbo gyűrött ballonkabátja.
A Tetthely persze Schimanski távozását is túlélte, jöttek további népszerű felügyelők, mint a müncheni Batic-Leitmayr páros, vagy a hamburgi Stoever-Brockmöller kettős, nem beszélve a hannoveri Lindholm nyomozóról, a sorozat legnépszerűbb női karakteréről (Maria Furtwängler). Az elmúlt évtizedek során nyilván a Tetthely is átalakult: a tempója kicsit felgyorsult, a bűnügyek típusa is megváltozott, folyamatosan rezonálnia kellett a társadalmi-politikai változásokra, viszont a főcím és Klaus Doldinger főcímzenéje a mai napig ugyanaz, mint 1970-ben volt. Apropó, zene: rengeteg sláger hallható a Tetthelyben, melyek nem egyszer a sorozatnak köszönhetően váltak ismertté, erre a klasszikus példa Dieter Bohlen Midnight Ladyje, Chris Norman előadásában.
A Tetthely a Vasfüggöny túloldalán
Mi sem mutatja jobban a Tetthely jelentőségét, hogy az NDK-ban villámgyorsan le is másolták: 1971-ben indították el a Polizeiruf 110 (A rendőrség száma 110) című sorozatot, mely hasonlóan regionális elven működött, bár itt is volt egy központi szereplő, Fuchs százados (Peter Borgelt) személyében. Különbségek persze voltak, így a keletnémet sorozatban kevesebb volt a gyilkosság, és inkább gyakoribb, tényleges problémákra próbálták felhívni a figyelmet, alig burkoltan nevelő célzattal. Ennek köszönhetően a Polizeiruf 110 azon kevés tévéműsor közé tartozott az NDK-ban, mely nem propagandaként működött, hanem tényleg fontos szerepe volt, még óvatos társadalomkritikát is megfogalmazott, ezért nem véletlenül élte túl a pártállam bukását és az újjáegyesülést is. Összeért a Tetthely és a Polizeiruf világa is, hiszen egy részben végre találkozhatott Fuchs, illetve Schimanski és Thanner, majd az ARD megvette és folytatta a sorozatot, mely a mai napig megy, jobbára keletnémet helyszíneken, de a Tetthely népszerűségére azért nem sok veszélyt jelent.
Nem meglepő, hogy a magyar nézők is előbb láthatták az utóbbi sorozatot, mint a Tetthelyt: már 1972-ben műsorra tűzött epizódokat az MTV, de ezek utána is igen rendszertelenül érkeztek, és nem is lett soha nagyobb kultusza itthon A rendőrség száma 110-nek. A Tetthely szokás szerint rendhagyó módon érkezett hozzánk: eleinte önálló tévéfilmként mutattak be epizódokat (a másfél órás játékidejükkel erre alkalmasak is voltak), majd 1978 februárjától kezdték rendszertelen időpontokban sugározni, Tetthely sorozatként. Mivel ez szinte teljesen egybeesett egy másik nyugatnémet krimisorozat, a Derrick hazai premierjével, ezt a két sorozatot gyakran egy kalap alá is vették a hazai kritikusok, noha igen sok különbség volt köztük. És erre némely magyar szakíró is rájött, mint például az első sorozatrészként sugárzott Tetthely-epizód, a Cserbenhagyásos gázolás láttán tette Zappe László a Népszabadságban, aki „szolid családi drámához” hasonlította a látottakat:
Ha nem tudom, hogy szombat este van, és nem olvasom a műsorban A tetthely alatt, hogy »NSZK bűnügyi filmsorozat«, az első félórában holmi neorealista társadalmi körképnek gondoltam volna
– írta kritikájában, melyben kifejezetten üdvözölte ezt az irányt. És bár a „kispolgári” Finke felügyelővel voltak problémái, végül arra jutott: „Ne felejtsük el azonban e műfaj egyik alaptörvényét, azt, hogy benne, még ha a társadalmi dráma kellékeit fel is használja, nem társadalmi küzdelem folyik, hanem elvont jó és rossz harcol egymással. S még mindig jobb, ha a jót egy humanista kispolgár képviseli, mintha egy lövöldöző-verekedő atléta, aki nem sokban különbözik azoktól a bűnözőktől, akiket üldöz.”
Ennél egy fokkal már kevésbé volt lelkes Hegyi Gyula, aki a Derrickkel együtt írt két évvel később a Tetthelyről a Magyar Hírlapban:
Mind a Derrickben, mind az alacsony termetű, szürke Finke felügyelő köré szervezett Tetthelyben érződik, hogy a sorozatok készítői a bűnüldözés valószerű folyamatának feltárása mellett — ha nyilvánvaló korlátok között is — igyekeznek némi társadalmi hátteret adni a bűnről, s arról a közegről, melyben a bűnözés gátlástalanul tenyészhet, kifejlődhet
– írta, de hozzátette, többször is vontatottnak érezte e sorozatokat. Igaz, ugyanő egy későbbi cikkében a Filmvilágban egyenesen Fassbinder hatását vélte felfedezni a Tetthelyen: „A társadalom perifériáján élők iránti rokonszenv, a gyárosok, bankárok, általában a gazdagok iránti eredendő gyanakvás, a nagyvárosok sivár, bűnt sugalló helyszíneinek (ama bizonyos tetthelyeknek) pontos ábrázolása aligha születhetett volna meg bizonyos filmes előzmények nélkül” – írta, hogy aztán később meg is kapja érte a magáét Báron Györgytől, aki erre reagálva alaposan leszedte a keresztvizet az összes tévés krimiről.
Örökké Tetthely
A Tetthely ennek ellenére velünk maradt, folyamatosan jöttek az újabb epizódok, noha a magyar nézők csak egy töredékét láthatták a teljes mennyiségnek. Egymásnak szögesen ellentmondó megállapítások is helyet kaphattak a magyar sajtóban: míg az Interpress Magazin 1985-ben így írta le a sorozatot: „Egyre ötlettelenebb, egyre banálisabb forgatókönyvek, de — mintegy ezt ellensúlyozandó — gyakran hajmeresztően zavaros sztorik. A német krimirajongóknak mindinkább elmegy a kedvük attól, hogy a tévé előtt ülve részt vegyenek a gyilkos üldözésében” – állította a német újságból átvett cikk, addig egy évvel később a Világ Ifjúsága arról számolt be, a Tetthely sorozat manapság éli virágkorát (köszönhetően természetesen Schimanskinak). Már a rendszerváltás után aztán a Kurír névtelen szerzője az alábbiakban vont mérleget a Tetthelyről:
Az ARD tévétársaság vezérkara számtalan »gaztettet« követett el a Tetthely című sorozatban: összekuszálódott cselekmény, hihetetlen forgatókönyvek és halálos unalom írható rovásukra. Egyetlen dologban nem követtek el hibát, ugyanis mindig rátaláltak a megfelelő főzsarura, aki a saját és a nézők »elvárásainak« is pontosan megfelelt.
Azóta persze már Kurír sincs, sőt Derrick vagy Keller felügyelő is rég meghaltak már, de a Tetthely él és virul (egyetlen másik fikciós tévésorozat sem fut ilyen régóta megállás nélkül sehol), sőt, kerek harminc évvel megelőzte a CSI: A helyszínelőket, melynek ugye idővel egyszerre lett Las Vegas-i, New York-i és miami kiadása is. A Tetthelynek mellett nemzetközi tábora is lett az évek során, így például idehaza a Derrick Club Hungary Facebook csoport gondozza az örökséget, olyannyira, hogy nekik köszönhetően feliratozva látható a YouTube-on a legelső epizód, a Taxi Lipcsébe, mely sajátos élmény: a pocakos, kedélyes Trimmel felügyelővel, és az NDK-NSZK közti kontraszt hatásos szemléltetésével, és a lassú tempójával és kidolgozottságával tényleg legalább annyira tűnik korabeli művészfilmnek, mint tévés kriminek. Ettől még ne feledkezzünk meg róla, hogy a – több részben Gryllus Dorkát is foglalkoztató – Tetthelynek köze sincs a ma oly népszerű true crime műfajhoz:
A Tetthely fikció, és az is marad, nem pedig a Brémai Rádió dokumentumfilmje. Nem több és nem kevesebb, mint néha jó, néha nagyon jó szórakozás
– összegzett a sorozat 50. évfordulóján a Spiegel.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
