Semmi szégyen nincs abban, ha az ember bevallja, hogy álmában nem gondolta volna, hogy a Breaking Bad mellékszereplőjéről készült sorozat ekkora karriert fut majd be, mint tette azt a Better Call Saul. Eleve a spin-off vagy előzménysorozatok a természetüknél fogva egy újabb bőr lehúzását jelentik az esetek többségében, és egyébként is, voltak érdekesebb és jobban kidolgozott karakterek a Breaking Badben, mint Saul Goodman, a szórakoztató, de karikatúraszerűen egydimenziós zugügyvéd. Sokkal érdekesebbnek tűnt Gustavo Fring felemelkedésének története, vagy éppen mindenki kedvenc megoldóembere, Mike Ehrmantraut saját sztorija, és akadt még egyéb izgalmas cselekményszál rajtuk kívül is.
Saul Goodman előlép a háttérből
Vince Gilligan és Peter Gould azonban Saul mellett döntöttek, és végül persze, hogy nekik lett igazuk. A Better Call Saul ma már, a szálakat végleg elvarró hatodik évad ismeretében bátran párba állítható a Breaking Baddel, sőt, nem egy szempontból még felül is múlja az anyasorozatot, bár igazából a legnagyobb erénye talán, hogy teljesen szükségtelen ez az összehasonlítás, a Better Call Saul a saját jogán is megérdemli már a figyelmet jó ideje. Azzal pedig, hogy a sorozat 2015-ös indulása óta alaposan megváltozott a minisorozatok felé tolódó sorozatpiac, már most látható, hogy milyen fájdalmas űrt hagy majd maga után a Saul, mely még a régi iskolát követi, azaz a lassú, megfontolt karakterépítést, a legapróbb részletekig kidolgozott forgatókönyvet, és az átgondolt és alapos cselekményvezetést, amely azt a látszatot kelti, mintha az alkotók már évekkel ezelőtt előre pontosan tudták volna, melyik szereplővel mi történik majd, noha váltig állítják, mindig csak egy évadra előre tudtak tervezni. Így a Better Call Saul fokozatosan, évadról évadra vetkőzte le a spinoff/előzménysorozat jelleget, és ugyan nyilvánvalóan profitált a közkedvelt Breaking Bad-szereplők felbukkanásából, az utolsó évadokra már tényleg sokkal többeket érdekelt, mi történik a BCS főhőseivel, semmint az, hogy felbukkan-e a sorozatban Walter White.
Utóbbi végül megjelent két flashback-jelenetben is, akárcsak Jesse Pinkman: ezeknek a jeleneteknek megvolt a maguk szerepe ugyan, de talán a fan-service még komolyabb súllyal esett a latba, semmivel nem lett volna rosszabb a sorozat, ha ezek kimaradnak. Walt jól ismert sorsa egyébként is egyértelművé tette, hogy maximum visszaemlékezésben kerülhet elő, Jesse-nek azért jutott egy jelen idejű jelenet is. Ugyanakkor Gilligan és Gould láthatóan személyesen is fontosnak tartják, hogy egyben tartsák az univerzumukat: folyamatosak voltak az oda-visszautalások a Breaking Baddel, és még az utolsó részben is előkerült egy régen látott szereplő. Ezek miatt azért továbbra sem árt ismerni a másik sorozatot a Better Call Saul maradéktalan élvezetéhez, ám az is igaz, hogy simán el lehet veszíteni a fonalat így is, hiszen az alkotók tényleg feltétlen figyelmet várnak el a nézőtől: a Better Call Saul nem az a sorozat, amely mellett lehetőség volna a telefonunkat nézegetni vagy bármi más módon megosztani a figyelmünket, tényleg minden egyes jelenetnek és futó párbeszédnek jelentősége lehet. Ez pedig azt is eredményezheti, hogy aki nem egy huzamban darálta végig az egyes évadokat, annak sem ártott felfrissíteni időnként az emlékeit, hiszen igen régen volt már 2015, de azzal is bajban lennénk sokan, ha a második (2016) vagy a harmadik évad (2017) eseményeit kellene feleleveníteni segítség nélkül. Ez persze minden hosszabb, több évadot felölelő sorozatnak sajátja, Gilliganék azonban még a karakterközpontú drámák alkotói közül is kiemelkednek, annyira nem hajlandók hülyének nézni a közönségüket. És a Better Call Saul sikere azt mutatja, hogy tényleg sokakban van még igény az olyan sorozatokra, amik a nézőktől is energiabefektetést várnak.
A Better Call Saul középpontjában Saul Goodman, eredeti nevén Jimmy McGill áll, aki piti szélhámosból lesz ügyvéd Albuquerque-ben, ám sosem tud kibújni a bőréből, és a karrierjét folyamatos krízisek nehezítik. Így lesz végül Jimmyből Saul, akinek végzetesen összeér a sorsa a szervezett bűnözéssel, és ezzel párhuzamosan ő maga is egyre mélyebbre merül a mocsárba. Saul eredetileg comic relief karakterként, azaz a drámai feszültséget komikus eszközökkel oldó szereplőként került be a Breaking Badbe, de ott hamar nélkülözhetetlenül népszerűvé vált, köszönhetően Bob Odenkirk nagyszerű alakításának. Ahogyan ez a színészről szóló portrénkból kiderülhetett, maga Odenkirk is azt gondolta, karakterét rövid időn belül elteszik láb alól, de nem így lett, sőt, a végén saját sorozata is lett. Ebben már jóval sokrétűbb feladatot kapott, hiszen Saul/Jimmy karaktere is sokkal mélyebben ki lett dolgozva, mint az első sorozatban, így az addig közepesen ismert komikus színész Odenkirköt felfedezte a filmipar is, és mára ki is nőtte a zugügyvéd skatulyáját.
De miközben kiderült, hogy Bob Odenkirk nagyszerű drámai színész is tud lenni, a Better Call Saul egy sereg további színészt tett világszerte ismertté, akik ráadásul még messzebbről indultak, mint Odenkirk. Hasonlóan ahhoz, ahogy a Breaking Bad csinált világsztárt Bryan Cranstonból és Aaron Paulból, a Better Call Saulnak is megvoltak a maga sikertörténetei. Itt elsősorban Rhea Seehorn nevét kell mondani, aki Kim Wexlerként nemcsak végre egy női főhős volt a BB/BCS univerzumban, de rövid idő alatt csaknem Saullal egyenrangú főszereplővé is vált a sorozatban. Seehornt azelőtt leginkább szitkomok mellékszereplőjeként foglalkoztatták, Kim szerepében azonban egészen fantasztikus drámai színésznőként teljesedhetett ki, rengeteg díjra jelölték, a múlt hónapban pedig szerződtette a hollywoodi UTA ügynökség, és remélhetőleg számos szerepben láthatjuk még.
De a sorozat tette ismertté a Lalo Salamancát játszó Tony Daltont, a Howard Hamlint alakító Patrick Fabiant és a Nacho Vargaként megismert Michael Mandót is, akiket maximum mellékszerepekben vagy kisebb produkciókban láthatott azelőtt a közönség. Míg ma már jó ideje A-listás hollywoodi sztárok is egyre inkább átnyergelnek a sorozatiparra, Vince Gilligan főleg a sokoldalú karakterszínészekben bízott, akiket mellesleg évekre le is köthetett a sorozat kedvéért. Ez persze nem zárja ki, hogy főszerepet kaphatott a veterán komikus/színész, Michael McKean is, aki Chuckot, Jimmy bátyját alakította a korábbi évadokban, illetve az utolsó évadban Marion szerepében feltűnt az amerikai szórakoztatóipar most 89 éves legendája, Carol Burnett is.
Amibe nem lehet belekötni
És akkor még nem beszéltünk az operatőrökről, pedig a Better Call Saul továbbfejlesztette azt az egészen újszerű, a Breaking Badben már megelőlegezett vizuális megjelenést, hogy szokatlan nézőpontokból, váratlan kameraállásokból mutatják a cselekményt. Jellemzően valami egészen máshonnan, gyakran teljesen jelentéktelen pontból indulva jutunk el a lényeghez: mint például az utolsó évad negyedik részének nyitányában egy teljesen ismeretlen házaspár kerékpározik egy jómódú elővárosi utcán, abszolút hétköznapi párbeszédet folytatva, majd megérkeznek az otthonukba, és miközben folytatják a beszélgetést, az átlagosnak tűnő házról fokozatosan kiderül, hogy valójában álcaként szolgál a szomszéd házban lakó drogbáró védelmére. Tényleg a legnagyobbakat idéző pillanat volt, és hasonlóból volt még sok a sorozatban, mely montázsokkal, osztott képernyővel vagy éppen a színekkel való játékkal valósággal megújította a televíziózás képi nyelvét.
De semmilyen vizuális hókuszpókusz nem segített volna a Better Call Saulon, ha nincs az elsőrangú történetvezetés. Gilligan és Gould magabiztosan mozogtak az idősíkok között – ebből ugye néha egyszerre három is volt: a sorozat fő cselekményvonalát jelentő, 2002-2004 közötti idősík; a Breaking Bad időszaka (2008-2010), valamint Saul alias Gene Takavic fekete-fehér omahai száműzetése (2010 vége). Rendkívül alaposan odafigyeltek az olyan részletekre, hogy amikor Gene és egy Frank nevű biztonsági őr amerikaifoci-meccsekről beszélnek, akkor a Nebraska Cornhuskers nevű college futballcsapat tényleges meccseinek időpontjából lehetett választ kapni arra a rajongókat évek óta foglalkoztató kérdésre, mikor is játszódik a Gene Takavic-idősík. Minden alaposan ki van dolgozva, és jóformán nincs olyan fontosabb cselekedet a sorozatban, ami ne következne valamiből, vagy aminek ne lenne következménye később. Még a véletlenek se véletlenek.
Ám volt még valami, ami a vizuális megjelenést és a cselekményvezetést is felülmúlta, ez pedig a már említett karakterábrázolás. Ebben a Better Call Saul tényleg verhetetlen: ahogy a karikatúra zugügyvéd, Saul mögé felskicceltek egy teljes sorsdrámát az alkotók, az önmagában elismerésre méltó, ám ezt az univerzumot is csupa hús-vér szereplővel népesítették be. Persze segített ebben, hogy előkerültek itt is a Breaking Badben már népszerűséget szerző karakterek, mint Mike Ehrmantraut, aki különösen az első pár évadban volt fontos szereplő. Megismerhettük az ő ugyancsak tragikus háttértörténetét, a veterán karakterszínész, Jonathan Banks pedig élete alakítását nyújthatta a korpa közé keveredő egykori rendőrtiszt szerepében. Hasonlóan sikerült visszahozni egy másik feledhetetlen BB-karaktert, Gustavo Fringet (Giancarlo Esposito), akinek láthattuk a birodalma kiépülését, és milliók sajnálhatták meg, amikor egy pillanatra egész emberinek tűnt, ahogy flörtölt egy pincérrel, hogy aztán gyorsan el is meneküljön, mert az ő pozíciójában semmi könnyelműséget nem engedhet meg magának.
Őket már ismertük a Better Call Saul előtt is, viszont feltűnt egy sereg teljesen új, de hasonlóan jól kidolgozott karakter is. Közös nevezőjük, hogy egy kivételével mindannyian belehalnak abba, hogy kapcsolatba kerültek Saullal. Kim Wexler túlzás nélkül a drámasorozatok történetének egyik legjobban sikerült női karaktere, aki határozott és szuperintelligens, viszont folyamatosan vonzza a sötét oldal, és a sorozat mesterien domborítja ki ezt a kettősséget. Az önként vállalt floridai száműzetése pedig az egyik legszomorúbb rész az egész sorozatban, kezdve a divatjamúlt frufrujától az üresfejű udvarlójáig. De nehéz lesz elfelejteni Saul bátyja, a sikeres ügyvéd, Chuck mentális összeomlását, vagy a sorozat közepén érkező antagonista, a pszichopata Lalo Salamanca hideglelős jelenlétét, aki Howard meggyilkolásával a sorozat legerősebb jelenetéért is felelt. És ha már Howard: Saul nemezise, a behízelgő, álszent ügyvéd volt talán a legjobb az összes új karakter közül – még sok hasonló szerepet kívánnánk Patrick Fabiannek.
Semmi sem tökéletes
A Better Call Saul eközben távolról sem tökéletes. Néha úgy tűnt, az alkotók szándékosan terelik a lehető legunalmasabb jogi ügyeket a cselekmény középpontjába, melyek a legtöbbször működtek is. Ki gondolná például, hogy egy saját lakóit meglopó nyugdíjasotthon ügye évadokra elegendő muníciót ad egy ilyen sorozatnak, és Gilliganéknek mégis sikerült érdekessé tenni ezt is. Más kérdés, hogy néha ez a vonal szükségszerűen unalmasnak és vontatottnak tűnhetett a sokkal izgalmasabb, pörgősebb, drogkartelles cselekményszálhoz képest. Ez az egyenetlenség néha már zavaró is volt, de csak kicsit.
A sorozat olykor idétlenül ugrándozott a műfajok között: míg sok szempontból arra törekedtek, hogy minél valószerűbb és hihetőbb legyen a történet, ahhoz képest nem egy jelenet abszurd módon lehetetlen volt. Különösen Jimmy/Saul különféle átverései csúsztak át néha börleszk kategóriába. Ám ehhez már hozzászokhattunk a Breaking Badben is, másrészt a hibáival együtt is egy teljesen öntörvényű, saját világ teremtődött itt, amelyet a maga tökéletlenségében is muszáj volt szeretni. Ilyen hiba volt például, hogy a színészek öregedése néha kizökkentően látványosra sikerült, ami nem is csoda. Odenkirknek például közel hatvanévesen kellett negyvenéves férfit játszania, mások, mint Banks vagy Esposito pedig látványosan idősebbek itt, mint a Breaking Badben voltak, holott az később játszódik elvileg, mint a Saul idővonala. Ez egyébként valószínűleg egymaga meg is válaszolja azt a kérdést, visszatér-e még Gilligan és Gould ehhez az univerzumhoz, legalábbis ugyanezekkel a színészekkel már képtelenség lesz eljátszatni a tíz-húsz évvel ezelőtti történéseket.
És ez nem is baj. Mint ahogy az is teljesen rendben van, hogy a Better Call Saul hat évad után véget ért: lezárt és mesterien felépített történetet kaptunk, amelynek pont a legjobbkor vetettek véget az alkotók. Szerencsésnek érezhettük magunkat, hogy ez így, ebben a formában megvalósulhatott, mi pedig láthattuk, sőt, még Bob Odenkirk is túlélte a tavalyi forgatáson kapott szívrohamát, így semmi sem állhatott a sorozat útjába. A sorozat lezárása is az előzményekből logikusan következett, és az alkotók elkerülték a Maffiózók-féle elmaszatolt befejezés csapdáját is. Tényleg nem nagyon lehet hiányérzetünk, és ezt csak igen ritkán mondhatjuk el egy film vagy egy sorozat végignézése után.
