Harmincöt évet kellett várni egy rendes Predator-filmre. Három olyan film készült el ugyanis az 1987-es elsőt követően, amelyek jó indulattal sem értek fel John McTiernan kultikussá avanzsált sci-fi-akciófilmjéhez. Noha a Ragadozó Los Angelesben próbált újat hozni a filmsorozat életébe az idegen vadász nagyvárosba költöztetésével, alapvetően mégis bukásnak minősült a mozipénztáraknál. Az azóta elkészült filmeket pedig jobb messziről elkerülni, mert a Terminátor– és az Alien-sorozat mellett talán csak a Predator-filmekkel bánt mostohábban a hollywoodi közeg a 2000-es évektől kezdődően.
Sajnálatunkra Antal Nimród 2010-es Predator-mozija szintén bukás volt, holott a magyar származású rendező és a Fox filmstúdió eredetileg trilógiában gondolkodott. Két évvel azelőtt, hogy 2018-ban elkészült volna a simán csak Predator címre keresztelt Shane Black-film, a Cloverfield Lane 10 című filmmel rendezőként debütáló Dan Trachtenberg felkereste a stúdiót, hogy van egy remek ötlete a rasztahajú vadász felélesztésére. Trachtenberg az 1700-as évekbe akarta elkalauzolni a nézőket, ahol a Predator szembetalálja magát egy indiánnal. A Fox azonban Black ötletére szavazott – láttuk, mi sült ki belőle. Meg merjük kockáztatni: abban a filmben nem volt néző, aki ne a Predatorért szorított volna, talán nem véletlenül került kukába minden esetleges folytatással kapcsolatos ötlet.
Szerencsénkre Trachtenberg indiános víziója nem tűnt el a süllyesztőben, csupán streamingre vándorolt. Az amerikai őslakosok és a ragadozó lény összefűzésének ötlete egészen az alapfilmig nyúlik vissza: abban Sonny Landham alakította Schwarzenegger zsoldoscsapatának indián tagját, aki egy szál késsel a kezében, félmeztelenül száll szembe a lénnyel. Trachtenberg tiniként találkozott a jelenettel és nem szabadult a képtől felnőtt koráig sem (noha az összecsapás képkockát sem kapott abban a filmben), és eltökélt célja lett, hogy a filmsorozatot az alapokig visszavezesse.
Azt szerettem volna megmutatni, hogy mily találékony az emberi lény: képes legyőzni az erősebb, maximálisan felfegyverzett ellenséget, ha elég leleményes
– nyilatkozta a rendező.
Az 1700-as évek elején járunk: főhősünk, Naru egy fiatal komancs lány, akinek legfőbb problémája, hogy a neki elrendelt törzsi szereppel (gyűjtögessen, ne vadásszon) nem tud megbékélni. Bátyja, Taabe ellenben kiváló vadász, a komancs törzs jövőbeli nagy vezetője. Kettejük viszonya nem felhőtlen, de a Predator megérkezésével mégis egymásra lesznek utalva. Merthogy a lény kiszabadul a prérire, hogy előbb kígyókat és medvét öljön, majd hogy rárontson az indiánokra és prémvadászokra. Trachtenberg lineárisan vezeti a történetet, így egy percig sincs kétségünk afelől, hogy a film végén megismétlődik majd a Schwarzenegger-féle harcjelenet is, csak ezúttal a komancs lány néz farkasszemet a rusnyasággal.
A rendezőt dicséri, hogy nem vállalta túl magát, a Préda tisztességesen levezényelt akciófilm, aminek van eleje, közepe és vége. Nem akar a lények eredettörténetéről túl sokat mesélni, és nem esik szó benne fajkeveredésről, génmanipulációról sem, mint Black filmjében. Némely jelenetbe talán bele lehetne kötni a korlátokba ütköző CGI miatt, de ha egy nagy múltra visszatekintő film már csak streamingplatformokra készülhet el, ott sejthető, határozottan meg voltak húzva a financiális határok (de még így is szebb benne minden, mint A szürke emberben, amire 200 milliót tapsoltak el).
A Prédával különösebb probléma nincs, mert szépen reflektál az első két filmre (amikről még tudomást vesz), az akciójelenetek a helyükön vannak, Amber Midthunter pedig kiválóan játssza el a főhőst, aki inkább az eszével, mintsem az erejével próbál túljárni a Predatoron.
Kockázatos vállalás indiánokról filmet készíteni 2022-ben, épp emiatt vállalkoznak erre egyre kevesebbszer a nagy filmstúdiók. A vadnyugatnak már híre-hamva sincs, a westernfilmek egykori népszerűségüket tán sosem nyerik vissza. Bár még mindig készülnek nagyszerű filmek a préri fakó világáról (A kutya karmai közt), de az amerikai őslakosokról már csak elvétve szokás beszélni mozgóképen (pedig mennyire kiválóan tette ezt meg Taylor Sheridan a Wind River – Gyilkos nyomon című filmjével).
Trachtenberg viszont akar és tud is róluk beszélni, persze veszélyes terepre ő sem merészkedik: nem esik szó a fehérek indiánokkal vívott háborújának jogos vagy jogtalan mivoltáról; az indiánábrázolás többnyire valós, de azért nem túl realisztikus; a nemi szerepek törzsi kultúrába ágyazódásáról sem kíván nagy részletességgel beszélni. Tegyük a szívünkre a kezünket: ez a film nem is arra való.
Naru nem a férfiak közé kíván tartozni, a medveölésben sem azt élvezi, hogy végre nem bogyókat gyűjtöget – egyszerűen bizonyítani szeretné, egy vadász attól jó vadász, hogy tervez, gondolkodik és megvalósít. Ehhez nincs szükség emberfeletti erőre. A Prédában éppen azok a legostobább részek, amikor erejük teljében lévő indiánok és prémvadászok nekirontanak a szörnynek, akit viszont így képtelenség elpusztítani. Azt is tegyük hozzá: egyúttal ezek a leglátványosabb periódusai is a filmnek.
A Préda streamingre kikerülését követően maradéktalanul, szinte minden kritikában felrótták Trachtenbergnek, hogy túlságosan erős feminista felhangja van alkotásának, amit a férfi szereplők Naru felé elejtett mondatai csak felerősítenek: „Nem maradunk sokáig, nem kell főzni!” – veti oda az egyikük főhősünknek, mikor arról beszélgetnek, velük maradjon-e a lány a vadászat alatt.
Túlzó hangok azok, amelyek propagandát vizionálnak a film mögött. Kétségtelen, van egy jól érzékelhető, modern üzenete a filmnek, de nemváltó remake-et nem csinál a sorozatból: a főhős persze szakítani akar a törzs konzervatív hagyományaival, ám sohasem neme miatt győzedelmeskedik az útján. Trachtenberg annál érzékenyebben nyúl az indián kultúrához, egyúttal hoz létre egy archetipikus, feminista lázadástörténetet, kissé elvéve a fókuszt az idegen vadászról.
A mű gyengébb pontjai is ebben keresendők, mert a ragadozóról megint nem tudunk meg újdonságot, holott a szinopszis szerint ez volt az egyik első látogatása a Földre, ez több izgalmat is rejtegethetett volna magában. Nem esik szó a motivációról (Miért jön? Miért öl állatokat? Mit tart kiegyenlített harcnak?) – végig csak azt érezzük, hogy arra fut ki a történet, mikor vágják már nyakon egy jó nagy tomahawkkal.
Persze nagy eséllyel tudatos rendezői döntés húzódik meg emögött: tippelünk, de Trachtenberg talán úgy érezte, mindent elmeséltek már a lényről négy film alatt, így felesleges volna unalomig ismételt toposzokat halmozni a Prédában. A rendező sem ma kezdte az ipart, tisztában volt azzal, hogy az 1987-es filmet nem lehet reprodukálni, hiszen a férfiasságkultusz már a múlté, ismerjük a ragadozó eszköztárát, nincs új a nap alatt. Ezért zavaró, hogy a karakter hátterének gazdagítása fel sem merül a játékidő során.
Az új Predator-film – még ha vállalásokban alul is marad – kellemes időtöltés lehet azoknak is, akik nem rajongói a franchise-nak. Trachtenberg a Prédával hozzátesz az első két filmhez: üdítő változást hoz a cselekmény helyszínét, idejét illetően, és ezúttal a főhős sem szórja sziú nyelven a fárasztó egysorosokat, de még a bicepszéről sem mutat közeliket Jeff Cutter operatőr. Helyette ügyesen ágyaznak bele egy fokkal mélyebb mondanivalót a Predator vadász-délutánjába.
Arra nem fogadnánk nagy tétben, hogy Trachtenberg megkapja majd a lehetőséget egy folytatásra, de a Préda messze a legjobb dolog, ami 1987 óta történt a filmsorozattal. Csak remélni tudjuk, hogy a Terminátor-franchise-ra is valami hasonló feltámadás vár – és mint látjuk, az se baj, ha ez majd streamingen történik meg.
Préda (Prey), 2022, Disney+, 99 perc. 24.hu: 7/10