Anyám sírjára nem került pan de muerto. Sírköve sem volt. Szomszédok azonosították az idős hölgyet, a señora extranjerát (nekik is csak egy tetoválás alapján sikerült), aki törve beszélte a spanyolt, és sokáig kerülte a templomokat. Másnap, a délutáni busszal érkeztem meg. Az összedőlt épületet már kordon vette körül, a közelébe se mehettem. Negyednapra eldózerolták, semmi nem maradt anyám után, még egy fénykép sem, csak az azonosításról szóló jegyzőkönyv (halottvizsgálati bizonyítvány a két szerencsésebb szomszédasszony aláírásával) és a lakásunk kulcsa itt a nyakamban. Mindig szilveszterkor, a születésnapomon bővült az „ajtófélfa-centi”, az első vonás mellett ez volt, 1957. XII. 31. Az utolsóra nem emlékszem. Xochimilcóban egy ötvöslánnyal bearanyoztattam a kulcsot. A halottak száma hivatalosan tízezer volt, ám akik a két hónapon át folyamatosan működő krematóriumok teljesítményét ismerték (egy Potosíból való diáktársam nagynénje az egyik krematórium adminisztrációján dolgozott), azok szerint hatvanezer körül lehetett a halottak száma. Nem vonhatom kétségbe az intézkedés logikáját, csak… mindegy.
Van egy módszerem, hogy felidézzem az arcát, az anyámét, de egyre több idő kell hozzá. Néha úgy sikerül csak, hogy először Catrinaként jelenik meg, úgy, ahogy a karcsú, elegáns csontvázhölgy szokott, a virágos kalapjában. Amikor Emil anyámról kérdezett, úgy kezdtem a külsejét elmagyarázni, hogy azon kaptam magam, Calavera Catrinát írom le, ahogy felöltöztetett életnagyságú papírmasé szoborként megjelenik a szuvenírboltok kirakatában, vagy Rivera óriásképén, a Vasárnap délután az Alameda Parkban című freskón, vagy ahogyan a Zona Rosa leszbikus örömlányainak hátán a lapockák közé van tetoválva. Mondd meg nekik – súgja a fülembe, mert szégyelli, hogy hibásan beszél –, fordítsd le nekik, hogy Én a Halál rokona vagyok.
Igen, Catrinaként jelenik meg a képzeletemben, úgy, mint a csontvázdáma szokott, de a karjában egy meztelen csecsemőt tart. Sokáig nem akartam, hogy a halálról beszéljen, mert más lett a hangja, amikor szóba hozta, élesebb lett és halkabb, hogy volt egy testvérem, akit elvitt a halál. Tíz évvel lenne öregebb, éppen tízzel, lány lenne ő is, de ahogy megszületett, meg kellett halnia. Nem azt mondta, hogy meghalt, hanem hogy meg kellett halnia. Befogtam a fülem, hogy ne halljam tovább, ahogy élessé és reszelőssé válik a hangja, de láttam, ő sem akarja folytatni. Nem akarta később sem, amikor pedig már kértem, hogy beszéljen a nővéremről, legalább a nevét mondja meg, de csak annyit mondott, hogy nem volt neve, mert nem lehetett még neve sem, és másra terelte a szót.
Írjak-e még róla valamit? Aztán már vittek hozzá macskát, kutyát, emlékszem egy elpusztult axolotlra is. Itt nem is tudják, mi az, talán ő sem tudta, de azért sikerült neki. Nem éltünk belőle jól, de nem is nélkülöztünk. Évente egyszer elvitt egy fényképészhez, oda is szilveszter táján mentünk, aztán berámáztatta, ahogy ott ülök a festett pálmák előtt a térdemen a tenyeremmel. Minden kép odalett, de mindre emlékszem. Odalett a bentlakásos iskola csoportképe is. Lányiskola volt, de mindnyájan bajszosak vagyunk, némelyikünknek szakálla is van, egyenszoknya, egyenblúz, de festett fekete szakáll. Persze mindnyájunké más egy kicsit, nem örült, amikor elmondtam, hogy ki kicsoda, de azért nevetett, és engedte, hogy kiakasszam. Leó Trockij, José Martí, Fidel, Marx, Zapata és Lenin. Comandanténak szólítottuk egymást, és mangófagylaltot nyaltunk. A szám sarkában egy szivarforma paletas, a fejemen a csillagos barett. Guevara – magyaráztam –, de szólíthatsz egyszerűen Chenek. Tőle, Guevarától is idézhette volna, amit a bérmálkozási emléklap hátoldalára írt.
A másokért vállalt erőszak a szeretet jele, a közöny az önzésé.
Elfelejtette odaírni, hogy a Biblia melyik könyvében keressem. Emlékszem a könyveire is. Nem volt könnyű magyar olvasmányt szerezni Mexikóban, pláne úgy, hogy a követséget vagy az emigráns köröket messze elkerülte. Azt a néhány könyvet, amelyet valami rejtélyes módon mégis megszerzett, rongyosra olvasta, aztán őt követve én is. Egy címlap nélküli kötet jut eszembe, le is írom az első sorait, hátha valaki rájön (talán te, olvasóm!), hogy mi volt az, ki írhatta. „Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.”
Emlékszem, valami mintás plédet terítettünk a fűre a Chapultepec Parkban. Vasárnap délután volt, és május. – Mint egy majális – dőlt hanyatt anya. Nem ismertem Szinyei Merse Pál képét, a Majálist, honnan is ismertem volna? Amikor karját a feje alá téve kinyújtózott, egy másik festmény jutott eszembe. A Maja. A művészettörténetet Inmaculada nővér tanította a San Ildefonsóban, ő tanította a hittant és az erkölcstant is. Tényleg Inmaculadának hívták, talán azért, hogy ne kelljen sok nevet megjegyezned, olvasó. Ezt az Inmaculadát egyébként nem is kell, hogy megjegyezd, ahogy azt a másikat, a Makulátlan szerkesztőasszonyt is fölösleges. Elég, ha én tudom. Egyszer, még kislány voltam, kértem anyát, jegyezzen meg valami fontosat, azt mondta, tele a fejem, nem bírok mindenre emlékezni. Na jó, akkor megmondom, mit felejts el, hogy maradjon a fejedben elég hely. Aztán játszottuk is néha: felejtsd el a tegnapi avokádólevest, a decemberi fogfájást, vagy azt a tavalyi férfit, aki magyarul kezdett kiabálni a buszon. Azt nem mondtam, hogy a Majákat is felejtse el. Nem is gondoltam, hogy ismeri őket. La maja vestida – A felöltöztetett maja. Ez Goya híres festményének a címe. Noha Inmaculada nővér nem beszélt arról, hogy a nagy spanyol festő meztelenül is lefestette a szép hölgyet, aki állítólag nem is egy egyszerű maja volt, hanem maga Alba hercegnő, a San Ildefonso diáklányai vihogva mutogatták egymásnak az iskolai könyvtár nagy Prado-albumának duplaoldalas reprodukcióját, és nagyítóüveggel nézegették rajta az érzékletesen megfestett punciszőröket. Na persze nem tartott sokáig a dolog, először a Prado-album kölcsönzése lett megtiltva, aztán az olvasótermi használat is engedélykötelessé vált. Tudtad-e, kérdezte egyszer, sok évvel később Emiliána, az amerikai lány, hogy valamikor a harmincas években a Spanyol Posta egy 10 pezetás bélyeget hozott forgalomba a Meztelen maja reprodukciójával. Na, lett is botrány a dologból! Nem Spanyolországban, nem is Európában, hanem nálunk, a prűd Egyesült Államokban. Visszaküldtek minden levelet, amely a Meztelen majás bélyeggel érkezett! Ott, a Chapultepec Parkban heverészve derült ki, hogy anyám ismeri a Maja-képeket, a Meztelen maját és a Felöltöztetett maját. Az elfelejtős játékot akkor már régen nem játszottuk, nagylány lettem, tudtam, hogy a memóriát úgysem lehet szabályozni, emlékszem, mégis rám nézett, aztán valahova messze, az óriáskerék felé, és azt mondta, a Majákat ne is kérd, azokat úgysem fogom elfelejteni.
* * *
Föltámadt a szél, meglódult az eső, ferdén szitált, össze kellett fogni magunk előtt a kabátot. Egy szoknyás fehér kőszobornál álltunk meg. Emil tovább dörmögte: szeretem a tűnő szerelmet, szeretem megcsókolni azt, aki elmegy.
Behúzódtunk valami fedél alá, kezdtük leverni a cipőnkről a sarat.
– És Rákosi? – kérdeztem. – Vajon az ő sírja…
– 1956 nyarán a Szovjetunióba távozott, hivatalosan gyógykezelésre, valójában hosszú, másfél évtizedes száműzetés lett belőle. Meg volt győződve róla, hogy Magyarországon visszavárják, hogy itthon rajonganak érte, és levelekkel bombázta Hruscsovot, aztán meg Brezsnyevet, hogy küldjék haza.
– Nem tartott tőle, hogy újra föllángol a forradalom?
– Forradalom? Dehogy! Az volt a fixa ideája, hogy ötvenhatban a felkelés éppen azért tört ki, mert a nép ellenezte a leváltását. Tényleg valami délibábos álomvilágban élt. Állítólag Kádár feltétele volt, akkor vállalja a vezetést, ha az oroszok nem engedik vissza. 1971. február 5-én, egy gorkiji kórházban halt meg. Elsőként Kádárt értesítették, aki úgy rendelkezett, hogy ott helyben hamvasszák el, a teste sem jöhet haza. Úgy hírlett, egy menetrend szerinti repülőjárat (Malév?) lezárt vécéjében csempészték vissza a hamvait tartalmazó urnát, de nem ide, hanem a Farkasréti temető falába került. Az is Kádár kikötése volt, hogy a temetés nem lehet nyilvános. A negyven gyászolóra negyven titkosrendőr jutott. Óvatosságból csak egy monogram jelzi, hol van: R. M. 1892–1971.
– Na és Kádár?
– Ő itt van, ráadásul igazi sírban fekszik, vagyis nem hamvasztották el, ami elég furcsa, mert a vele egy sírba került feleségét, Tamáska Máriát igen.
Nem emlékszem, föltettem-e a kézenfekvő kérdést, mi értelme volt egy közös sírba kerülő házaspárt ilyen durva módon megkülönböztetni, vagy kérdés nélkül állt elő Emil a különös magyarázattal, amelyen, magam sem tudtam eldönteni, nevessek-e vagy szörnyülködjek inkább. Ami azt illeti, ma sem tudnék dönteni, holott azóta beleástam magam a témába valamelyest, annyira legalábbis, hogy tudjam, a kommunista párt halálkultusza még a miénknél, úgy értem, a mexikóiakénál is meglepőbb. A materialista alapon álló kommunisták számára a feltámadás evidencia. A „voszkreszenyije” mindig is meghatározó eleme volt nemcsak a szláv hitvilágnak, de az orosz kultúrának is, sőt egy tizenkilencedik századi filozófus, a „kozmizmus” elméletét kidolgozó Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov óta a tudomány sem zárkózhatott el tőle teljesen. A meglepő bölcselet gyorsan népszerű lett, nem utolsósorban azért, mert hullámai olyan alkotók műveiben gyűrűztek tovább, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Gorkij, sőt Ciolkovszkij, és a bolsevikok magától értetődő természetességgel építették be az ideológiájukba. A halott ősök egyetemes föltámasztása persze sok praktikus problémát is fölvetett, legelső helyen az elhelyezésük kérdése állt. A Föld kicsi, a megoldás nem lehet más, mint a feltámasztott nemzedékek széttelepítése a világűrben. Amikor össze szokták gyűjteni a szovjet űrkutatás ösztönző előzményeit, a lista Fjodorov kozmizmusával szokott kezdődni. (A kozmizmus természetesen Jurij Gagarint, az első űrhajóst is foglalkoztatta, amit a tudományos érdeklődés mellett egy személyes szál is motivált: Fjodorov törvénytelen gyerekként született, az apát, aki nem volt hajlandó a gyermeket a nevére venni, Pavel Ivanovics Gagarin hercegnek hívták.)
A tudományos kísérletek ma már nem csak a vértranszfúzió területén folytatódnak. A halottak szövetmintáiból kinyert DNS-molekulákkal foglalkozó, többnyire a nyilvánosság elől elzárt laboratóriumokban lázas munka folyik. A kiszivárgó hírek szerint igen biztatók a klónozással visszaállítható élet lehetőségét előrevetítő próbálkozások. Nem tekinthető tehát kizártnak, hogy Kádár János feltámasztása és visszatérése, hogy a főtitkár kedvenc kifejezésével éljünk, „napirenden van”. Nem lennék meglepve – húzta magasabbra a gallérját Emil, ekkor már egyre erősebben esett –, ha Kádár holttestének egyszer csak lába kelne. Ha egy napon arra ébrednének a temetőcsőszök, hogy üres a sír. Na persze halottgyalázást fognak emlegetni, holott épp a Kádár-kultusz jegyében előbb-utóbb szükség lesz a testre. Tamáska Mariskára, az ÁVH postai levélfelbontó részlegétől, úgy látszik, nem lesz szükség. Legalább a demokrácia látszatára ügyelhettek volna. És nem lesz szükség Rákosira sem.
* * *
Az emlékezetem valahogy a temetőséták közé illeszti a szoborpark meglátogatását is. Pedig már nyár volt, vagy még csak nyár volt, nem is tudom. Rekkenő hőség, a fű kiégett, a murvával felszórt utak fölött remegett a levegő. A város határába, Budatétény mellé száműzték azokat a köztéri szobrokat, amelyek állítólag irritálták a város lakosságát azzal, hogy az „átkosnak” nevezett korra utaltak. Marx, Lenin, Kun Béla… vagy negyven bronz- és kőhatalmasság. Egy részükért talán nem kár, de akadnak köztük szép szobrok is.
– Ő volt Osztyapenko – mutatott egy zászlót lengető bronzalakra Emil. – A Nagy Stoppos. Két éve még a balatoni autósztráda elején állva integetett a nyaralásra induló Trabantok után, sőt a népi zsargonba is bekerült: majd ha Osztyapenko lépést vált – mondták, ha valami lehetetlennek látszott. Aztán nemcsak, hogy lépést váltott, hanem jócskán arrébb masírozott. Ide, a szobortemetőbe. Kerényi Jenő mintázta, a huszadik századi magyar szobrászat egyik kiemelkedő darabja, és az ábrázolt személyt, aki egy tisztázatlan körülmények között lelőtt parlamenter volt, sem nagyon lehet a gyűlölni valók kategóriájába sorolni. A szoborparkot állítólag azért kellett létrehozni, hogy a benne fölállított műveket megóvják a népharagtól. Nehogy megessen velük az a csúfság, ami 1956 októberében Sztálinnal esett meg. Olyasforma farizeus okoskodás ez, mint amilyen a gettók létrehozása volt, hogy tudniillik a pogromok elől menekítették oda a népeket.
* * *
– És a te apád? Varjú Sándor hol lett eltemetve?
– Nem lehet tudni. Annyit azért sikerült kiderítenem, mi történt a pesti börtönökben meghalt emberekkel. Van egy temető Kőbányán, úgy hívják, Új köztemető. A háború után kezdték meg a börtönben elhunytakat és a kivégzetteket is oda temetni, ezt már a 28-ason mondta, a Fiumei út után ugyanis tovább villamosoztunk Kőbányára. Ez a legnagyobb temető, a közsegélyes temetések is itt történnek, a hozzátartozó nélkül meghaltakat is itt földelik el. A bejárattól legtávolabb eső parcellákba, a 298-asba, a 300-asba kerültek a népbírósági perekben halálra ítélt háborús bűnösök (itt lehet valahol Szálasi) és a koncepciós pereket követően kivégzett kommunisták, meg persze egy csomó köztörvényes halálraítélt is. Úgy is hívják, zsiráftemető.
– Zsiráf?
Vissza kellett menni a bejáratig, hogy egy csokor krizantémot vegyünk, aztán nem volt mibe tenni. Befőttesüveg híján tanácstalanul topogtunk, sötétedni kezdett. Emilre rájött a vizelhetnék, egyedül, átázott cipőben bóklásztam tovább a jelöletlen vagy alig megjelölt sírok közt. Egy kidőlt léckeresztről lerugdostam az avart. Kopott, alig kivehető számjegyek: 1001. – Ilyen szám lehetett a bonctermi halott lábujjára drótozva – mutattam Emilnek, amikor egy szemétdombon talált sörösdoboz-vázával visszatért. – Palindromszám. – Seherezádé-szám – felelte, és átölelt. Azt mondta a gipszöntő fiú, hogy szerencsés. Hát legalább mi higgyünk benne, ha már így rátaláltunk. Az egyik szál krizantém a föltámasztott deszkakereszt mellé került, a többit meg elkezdtem tépegetni, és szétszórtam a fehér szirmokat a nedves gaz fölött. Az ég is segített, lassan szitálni kezdett a hó.
Orosz István: Páternoszter
Helikon, 2021
