„A magyar kulturális politika feladata végtére is egyetlen mondat hirdetése, ami a következő: a világ legjobb dolga magyarnak lenni! Ebből fakad, hogy azon kulturális programok vagy »termékek« támogatása, amelyek nem ennek a mondatnak az igazságát tartalmazzák – azokat nem feladata támogatni a magyar államnak” – írta a Kommentár folyóiratban. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt időszakban hiányolja a nemzeti ügybuzgalmat a magyar kultúrpolitikából?
Nem hiányolom a nemzeti ügybuzgalmat. Végzettségemet tekintve alapvetően mérnök vagyok, ezért olykor matematikai formákban gondolkodom. A matematikában használt „a legkisebb közös többszörös” meg „a legnagyobb közös osztó” fogalmával – azokat a beszélgetésünk lényegére vetítve – egyaránt van egy kis baj: az egyikben a „legkisebb”, a másikban az „osztó” kifejezés a problémás. Ezért jutottam arra, hogy érdemes lenne bevezetni a legnagyobb közös többszörös fogalmát, amire az általam javasolt gondolat alkalmasnak tűnik. Szép ambíciónak tűnik számomra, ha úgy próbálnánk élni a közös életünket – és különösen, ha úgy próbálunk kultúrpolitikát csinálni –, hogy abban a legnagyobb közös többszöröst „a világ legjobb dolga magyarnak lenni” gondolat jelenti. Tehát nem azt állítom, hogy a kultúrpolitika eddig ne lett volna elég nemzeti, azt viszont egy kicsit igen, hogy nem szerveződött egy jól bemutatható vezérgondolat köré. Így pedig nehéz mihez mérni a kultúrpolitikánk sikerességét.
Tegyük fel, hogy a döntéshozók megfogadják a javaslatát. Nem tart attól, hogy ebből a mondatból egy beszűkült kultúrpolitika következik, amiből rengeteg értékes mű és kezdeményezés kiszorulhat, csak mert nincs bennük szabad szemmel látható hazafias üzenet?
Két ok miatt sem. Egyrészt azért, mert a nemzeti kultúrák közt zajló globális küzdelemben mi vagyunk az egyetlenek, akik azt gondolják, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Természetes, hogy mindenki behelyettesíti a saját identitását, így azt gondolja, hogy a világ legjobb dolga indonéznek, uruguayinak vagy izlandinak lenni. Másrészt szerintem ez a mondat nem leszűkít, hanem segít irányt szabni a gondolkodásunknak. Ugyanakkor egyáltalán nem hiszem azt, hogy az állami kultúrpolitikának bármilyen módon be kéne avatkoznia az alkotás folyamatába – többen kritizálták a szövegemet amiatt, hogy ez nem derül ki elég egyértelműen belőle. Az alkotás természetesen szabad, mindenki olyan kulturális termékeket, produkciókat hoz létre, amilyeneket csak akar, de a magyar államnak mégiscsak az a dolga, hogy a közössége által összeadott erőforrásokat – hívhatjuk ezeket adóforintoknak – egy világos elv szerint ossza el. Ilyen világos elv lehetne az, hogy azokat a kulturális termékeket kell és érdemes támogatni, amelyek a fenti vezérgondolat mentén születnek meg.
Ha valakinek az a szent meggyőződése, hogy nem a világ legjobb dolga magyarnak lenni, mert az ő élethelyzete, ismeretei, tudása, világlátása alapján más következtetésre jutott, egész nyugodtan alkothat ebben a szellemben. Csak a magyar államnak nem feladata őt támogatni ebben.
Akkor teszteljük a tételt néhány nemzetközileg is elismert magyar művön az utóbbi évtizedekből, hogy ne legyünk ennyire elvontak. A Saul fiában például megjelenik ennek a mondatnak az igazsága? Támogatható volna ezen elv mentén?
Abszolút. Én nagyra értékelem a Saul fiát, sokkoló és katartikus élmény volt moziban látni. Nem akarok átfogó értelmezésbe bocsátkozni, de az a film nem épp arról szól, hogy a haláltáborba hurcoltak között voltak olyan emberek is, akik még a legborzalmasabb borzalom borzalmának a mélyén is képesek voltak emberek maradni? És ők bizony magyarok voltak. Nem azt mutatja ez, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, mert köztünk ilyen emberek éltek?
Sajátos értelmezés, de ha feltétlenül a magyarságkép szempontjából nézzük a filmet, akkor ugyanúgy kiolvasható az a történelmi tapasztalat is, hogy magyar emberek és intézmények tömegesen asszisztáltak a borzalom borzalmának borzalmához, vagyis honfitársaik ipari jellegű megsemmisítéséhez.
Attól, mert azt gondoljuk, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, miért ne szembesülnénk azzal, hogy voltak helyzetek, pillanatok a történelmünkben, amikor bizony jó néhány magyar nem azt bizonyította, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni? Ettől nekünk még azt kell gondolnunk, vagy arrafele kell tartanunk, hogy azt taníthassuk: a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Ezt a mondatot szerintem a kritikai szemlélettel együtt is lehet hirdetni.
Ha már magyar Oscar-díjasok: mi a helyzet a Mephistóval, aminek nincs is nagyon magyar vonatkozása, azt leszámítva, hogy a rendezője és jó pár szereplője magyar?
Ami a leglényegesebb vonatkozás. Önmagában az a tény, hogy egy magyar ember – ez esetben Szabó István a maga számos kérdést felvető élettörténetével – le tudta tenni a világ filmművészetének az asztalára ezt a művet, nem azt bizonyítja, hogy mi, magyarok képesek vagyunk arra, hogy megmutassuk ezeket az általános igazságokat?
Így viszont teljesen jelentését veszti a tételmondatunk. Vagy tényleg állítunk valamit azzal, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, és akkor tartalmilag is szűkítjük a támogatható művek körét, vagy minden beletartozik, amit magyar alkotó készít, ez esetben viszont üres szlogenné válik, amit bármire ráhúzhatunk, ha kedvünk tartja. Pedig ön épp azért javasolja, hogy világos és egyértelmű mércét kínáljon a magyar kultúrpolitikának.
Érdekes felvetés, ilyen alapon még senki nem kritizálta a cikkem. Kultúrpolitikát csinálni szerintem az összes államvezetési feladat közül a legnehezebb, és épp azért, mert ez a legszubjektívebb terület. Nincs semmiféle mérőszám vagy normatíva, nagyon kevés a viszonyítási alap. Szubjektív döntéseket kell hozni minden egyes nap. Valóban nem könnyű eldönteni, hogy egy intézmény működése vagy egy kulturális termék létrehozatala illeszkedik-e a kijelölt vezérgondolatba vagy sem. Esetleg lehet-e úgy csavarni a szavakat, hogy illeszkedjen, vagy lehet-e úgy csavarni őket, hogy ne illeszkedjen. Ezért is nézek nagy tisztelettel azokra, akik vállalják a kultúrpolitikusi tisztségeket.
Elgondolkodtató volt, hogy a cikkben teljesen háttérbe szorul a minőség kérdése.
Pedig többször is szerepel benne a szó.
Mi, sajnos, a legkevésbé sem vagyunk műszaki emberek, de ezt kivételesen megszámoltuk. Míg „a világ legjobb dolga magyarnak lenni” mondat tízszer ismétlődik mantraszerűen, addig a „minőség” szó összesen kétszer szerepel a szövegben, akkor sem feltétlenül abban az értelemben, hogy az állam feladata a minőségi művek támogatása lenne. Ezt a szempontot nem tartja olyan fontosnak, mint a magyarsághoz való viszonyt?
Legalább egy helyen nagyon hangsúlyosan használom ezt a fogalmat, de szerintem a minőség amúgy az a jelző, amiről végső soron csak az idő mondhat ítéletet. Szörnyen nehéz a kortárs, főleg a még el sem készült művek minőségéről nyilatkozni. Vajon egy mű évtizedek múlva is megállja a helyét, vagy kirostálódik az emlékezetből? Ezt még nehezebb megállapítani, mint azt, hogy illeszkedik-e a kijelölt szellemi vezérvonalhoz. Ennek ellenére természetes, hogy aki vállalja a kultúrpolitikai döntéshozás ódiumát, annak azt a felelősséget is vállalnia kell, hogy meg tudja egy alkotásról ítélni, minőségi-e vagy sem.
A kultúrát egy nemzet „identitásérvényesítő eszközének”, sőt, „fegyverének” nevezi, amit bizonyos értelemben fontosabbnak tart, mint a politikai vagy a gazdasági versenyelőnyt. Távolodjunk el kicsit Magyarországtól, hogy jobban rálássunk a kérdésre: az Élősködők című dél-koreai film több száz díjat nyert, történelmi diadalt aratott az Oscar-gálán, miközben egy abszurd és nyomasztó társadalmi szatíráról van szó, amiből aligha lehetne a dél-koreaiság nagyszerűségét kiolvasni. Ez csak egy példa, hogy sokszor nem azok az alkotások hoznak nemzetközi elismerést egy nemzeti kultúra számára, amelyek pozitív képet közvetítenek róla.
Az Élősködők tényleg nagyszerű és mélyen elgondolkodtató film, bár nem vagyok benne biztos, hogy a dél-koreai állam tett bele pénzt. És a film alapján az is elképzelhető, hogy a dél-koreaiak nem is úgy gondolják, hogy a világ legjobb dolga dél-koreainak lenni. Az Élősködők rendezője legalábbis jó eséllyel nem így látja, engem az a film inkább elriasztott, nem az volt az első gondolatom utána, hogy milyen jó lehet Dél-Koreában élni.
De a fél világ hónapokig a dél-koreai filmről beszélt, ami azóta is érezhető hatással van a koreai, sőt, a távol-keleti filmek globális versenyhelyzetére.
Ezt elfogadom, és azt is, hogy az Élősködők üzleti értelemben még jót is tehetett a dél-koreai alkotóknak. Azt viszont nem tudom elfogadni, hogy emiatt olyan műveket, amelyek nem arról szólnak, hogyan akarunk mi a világ legjobbjai lenni, vagy hogyan érezzük jobban magunkat ebben az országban, csak azért támogatni kell, mert üzleti értelemben hasznot hozhat a magyar filmiparnak vagy a magyar kulturális politikának. Ennél kissé magasabb asszociációs szinten képzelem el a magyar kultúrpolitika működését.
Pedig számtalan példa bizonyítja, hogy a kulturális soft power sokszor ilyen áttételesen működik. A skandináv krimi is tartós nemzetközi brand lett, miközben nem feltétlenül teszi vonzóvá a skandináv országokat.
A skandináv krimit azért ne keverjük ide, mert már egyáltalán nem beszél Skandináviáról, illetve a svéd vagy norvég életérzésről, túl azon, hogy ott hideg van meg sötétség meg szenvedés. Ezt attól még ne tekintsük kulturális innovációnak, hogy mára egy iparággá nőtte ki magát. Szerintem nincs ember, aki ötnél több skandináv krimit elolvasott. Egyet én is elolvastam, a másodiknál már szenvedtem, a harmadikat már kézbe sem vettem. Áll mögötte egy üzleti felismerés, az, hogy a krimiolvasók 5–10 százalékát érdekli ez a világ, és erre futószalagon elkezdték gyártani ezeket a könyveket, amitől szegény, szebb napokat látott Stephen King sorsára jutott a műfaj: az ő korai regényei is elképesztően jók voltak, a 158. ugyanolyan horrornál viszont nyilvánvalóvá vált, hogy teljesen üzleti alapokra került az írói munkássága. De példának hozhatnánk a svéd popzenét is, aminek a működését volt alkalmam kicsit közelebbről megismerni.
A svéd producerek, dalszövegírók és zeneszerzők letarolják a világ poppiacát, de egy nyamvadt slágert nem írnak svédül. Mindegyiket angolul írják, mert ez éri meg üzletileg.
Voltam ott, tanulmányoztam, hogyan működik a dolog, így nyugodtan mondhatom: a svéd könnyűzene már nem kulturális, hanem piaci termék. Nem azt sugallja, hogy a világ legjobb dolga svédnek lenni, hanem azt sugallja, hogy meglehetősen jól kereső ember lehetsz, ha sikeres svéd popzenei producer vagy. Élesen különbözik egymástól a kettő, az utóbbi nem kultúrpolitika. Ha pozitívan közelítem meg, országimázs-építés, de még ezzel is óvatos lennék.
Ha a skandináv krimit vagy a svéd popzenét túl üzletiesnek tartja, nem lennénk beljebb Ingmar Bergman fimjeivel sem.
Az általa bemutatott életérzés művészi megközelítése szerintem sokat tett hozzá a svédséghez. De nézzük meg, mi az alternatíva: ha azt mondjuk, hogy rendben van, a kultúrpolitika annyira sokszínű és definiálhatatlan dolog, hogy képtelenség egy vezérfonalat felállítani, mert virágozzék ezer virág, az könnyen abba torkollhat, hogy az államnak nincs egy világos gondolata arról, milyen módon akarja építeni a saját kultúráját. Bedobjuk a gyeplőt a lovak közé, és azt mondjuk, hogy mindenki boldogan és szabadon alkosson, mindenre adunk pénzt, ami éppen a szemünk elé kerül, aztán majd lesz valahogy.
Szerintem ez nem helyes államvezetési modell. Szerintem az a helyes, hogyha tudjuk a kultúrpolitikát mihez mérni, van egy elképzelés a dolgok irányáról, ami vitatható, meg is kérdőjelezhető, de mégiscsak haladunk valamerre.
Irányt is sokféleképpen lehet szabni. A korábbi budapesti svéd nagykövetet, Niclas Trouvét kérdeztük egyszer erről, aki azt mondta, hogy Svédország is kidolgozott egy ilyen stratégiát, tehát nem ad hoc támogatnak műveket, hanem leszűrtek négy alapértéket – az innovációt, a kreativitást, a fenntarthatóságot és a társadalmi érzékenységet –, amit szerintük a világ Svédországhoz csatol, de legalábbis jó lenne, ha mindenkinek ez jutna róluk az eszébe. Egy ilyen felsorolás tartalmasabbnak tűnik, mint amikor pusztán a svédséget vagy a magyarságot emeljük ki önértékként.
Trouvé nagykövet úrral a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökeként volt egyszer egy jó beszélgetésem, valóban fontos számára a társadalmi érzékenység, 2018-ban, a Magyar Parasport Napján együtt voltunk egy iskolai programon, ahol ép diákok próbáltak ki parasportokat. Az egy érdekes kérdés, hogyha mélyebbre akarunk ásni, milyen jelzőkkel írható le, miért is a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Sokat gondolkodtam már ezen. Mert ugye élnek sztereotípiák a fejünkben.
A svájciak pontosak, az olaszok lazák, a kínaiak szorgosak, a franciák kifinomultak, az angolok büszkék. De milyenek a magyarok? Ha feltétlenül akarunk egy minőségi jelzőt, talán a kreativitás lehet az, ami izgalmassá tesz bennünket a világban.
Három, talán négy nagy magyar „humán brand” van, amit szerintem tényleg ismernek a világban: Puskás Ferenc, a Polgár nővérek, Rubik Ernő és – remélem – Liszt Ferenc. Rubikot kicsit zárójelben mondom, mert a Rubik-kockáról sajnos szerintem a legtöbben nem tudják külföldön, hogy azt egy magyar ember találta fel. Súlyos hiányossága Magyarországnak, hogy nem végezte el ezt a munkát, és nem ültette el a fejekben, hogy Rubik egyenlő Magyarországgal. De ez egy alegységprobléma, ami sokkal fontosabb, hogy ez a négy brand mind a kreativitásról szól. Az egyik a tudományos kreativitásról, a másik a sportbéli kreativitásról, a Polgár nővérek története pedig ötvözi a kettőt, a negyedik meg az innovatív művészetről.
Jó is, hogy szóba hozza a Polgár nővéreket, mert sok egyéb pozíciója mellett ön a Magyar Sakkszövetség elnöke is. „A világ legjobb dolga magyarnak lenni” mondat meghirdetésével szinte egy időben derült ki, hogy a legjobb magyar sakkozó, a világranglista ötödik helyén álló Rapport Richárd a magyar helyett román zászló alatt kíván tovább versenyezni. Kommunikációs szakemberként érzi, hogy ez a kettő mennyire rosszul mutat egymás mellett?
Volt hírportál, amelyik az egyik cikkének a címében is volt kedves emlékeztetni erre, pedig a kettőnek valójában semmi köze egymáshoz. De a szövetség elnökeként nyilván válaszolnom kell az ilyen kérdésekre is. A Rapport-ügy egy nagyon összetett probléma, aminek a hátterét egy Facebook-bejegyzésben hosszan ki is fejtettem. Itt most nem mélyednék el annyira a zászlóváltás bejelentéséhez vezető okokban, a posztom nyilvános, bárki elolvashatja.
Tartják a kapcsolatot Rapport Richárddal?
Persze, a napokban is írt nekem egy hosszú levelet, amiben elmagyarázta a saját látásmódját.
Lett ebből bármi fejlemény?
Részleteket természetesen nem oszthatok meg, mert ez egy bizalmas típusú levelezés, amiről majd meglátjuk, hova vezet. Egyelőre még magam sem tudom. Rapport döntésének semmi köze ahhoz, hogy ő azt gondolja-e, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, vagy esetleg azt gondolja-e, hogy a világ legjobb dolga románnak lenni. Rapport egy üzleti döntést hozott. Ez az üzleti döntés arról szólt, hogy hol kínálnak neki elég pénzt ahhoz, hogy a világ legjobb játékosává válhasson, és ezt az üzleti döntését ilyen-olyan-amolyan megfontolások alapján meghozta. Ahogy korábban is írtam, Ricsi tényleg nagyon különleges ember. Igyekszem ebben körültekintően fogalmazni, mert ilyen témákban fontos az óvatosság: őt nem lehet a mi mércéinkkel mérni, egy másik galaxisban él. Ez a galaxis nem jobb és nem rosszabb, mint a miénk, de tény, hogy egy másik koordináta-rendszerben éli az életét. Az ő koordináta-rendszerében nem annyira lényeges kérdés, hogy az ember magyar vagy román zászló alatt versenyez. Ez a valóság, csak ezt nehezen tudom elmondani. Dőlnek a dühös kérdések, hogy de miért nem tett többet a magyar állam és a Magyar Sakkszövetség érte, hiszen egy NB II-es futballista több pénzt keres egy hónapban, mint amire Rapportnak szüksége lenne. De ez egyrészt nem így van, másrészt, sajnos, értelmezhetetlen összevetés.
Azért nemcsak laikus kommentelők pedzegettek ilyen kérdéseket. Kollégánk cikkében például megszólalt a világranglista 64. helyén álló Almási Zoltán, aki szerint a magyar sakk haldoklik, sőt, úgy fogalmaz, hogy „éppen kivéreztetik”. Ebben az ön elnöki felelősségét is hatalmasnak tartja azt állítva, hogy három évvel ezelőtti programjából nem valósított meg semmit, és a 2024-es magyarországi sakkolimpiát leszámítva nincs víziója. Vagy ott van Pergel László, Rapport magyar egyesületének szakosztály-igazgatója, aki szerint más sportágakban, ha lenne egy világranglista 5. helyre jutó versenyző, illetve a top 100-ban lenne négy magyar, megfelelő támogatást kapnának. Ő úgy látja, ez a hátszél valamiért nem érkezik meg a sakk számára.
Csak a tisztánlátás végett: annak a magyar sakknak a haldoklásáról beszélünk, amelyikben a magyar éljátékosok Élő-pontszámainak átlaga alapján a férfiaknál és a nőknél is a legjobb tízben vagyunk? Annak a magyar sakknak a haldoklásáról beszélünk, amelyik 2024-ben a világ legnagyobb sakkversenyét fogja rendezni Magyarországon, a történelem során először, amihez egyébként a kormány sokmilliárdos támogatást nyújt? Annak a magyar sakknak a haldoklásáról beszélünk, amelyiknek az U14-es korosztályban világbajnoka van a lányoknál? Annak a magyar sakknak a haldoklásáról beszélünk, amelyik a világ legjobb tíz játékosa közül az egyiket adja – egyelőre?
Annak a magyar sakknak a haldoklásáról beszélünk, amelyiknek a legerősebb brandje – a Polgár nővéreké – ma Magyarország egészét fémjelzi a világban az egyik legerősebbként azon brandek között, ami alapján a magyarokat általában megítélik?
Annak a magyar sakknak a haldoklásáról beszélünk, amelyiknek összesen közel 40 játékosát, edzőjét, szövetségi kapitányát, elhunyt játékosainak özvegyeit a magyar állam – amúgy megérdemelten és jogszerűen – életjáradékban részesíti? Annak a sakknak a haldoklásáról beszélünk, amelyet közel 600 magyar iskolában és óvodában oktatnak a diákoknak? Annak a magyar sakknak a haldoklásáról beszélünk, amelynek 200 hazai klubja csaknem évi ezer sakkversenyt rendez? Annak a magyar sakknak a haldoklásáról beszélünk, amelyik mindhárom legutóbbi, közép-európai kupán érmet szerzett, az egyiket meg is nyerte? Persze felhozható, hogy 1978-ban sakkolimpiai győztes volt a magyar csapat, illetve, hogy a Polgár nővérek és Mádl Ildikó két olimpiai bajnoki címet nyertek, utoljára 1990-ben. Ehhez képest nyilván visszaesés történt. Nincsenek olyan sakkolimpiai eredményeink mint 32 vagy 44 évvel ezelőtt. De az hamis állítás, hogy a magyar sakk ne lenne erős, és ne úgy tartanák nyilván a világban, mint az egyik példát, amihez a világ 190 országa fölzárkózni akar.
Tehát Almási, Pergel és mások rosszul látják a helyzetet, és ön szerint a sakk valójában megkapja a magyar államtól azt a megbecsülést, ami az elért eredmények, társadalmi haszon és a nemzetközi brandérték alapján jár neki?
A magyar állam nem hagyta magára a sakkot, jelen van a magyar sakk finanszírozásában, de mutassanak nekem egyetlen olyan sportvezetőt – ne csak a sakkban, bárhol –, aki egyébként azt mondja, hogy minden a legnagyobb rendben, a finanszírozás tökéletes, hibátlan a szakmai munka, és sportdiplomáciában is csillagos ötösek vagyunk, egyszerűen már nem lehet mit javítani a rendszeren. Hát persze, hogy lehetne jobban csinálni. Biztos én is hibázok, és a sakkszövetség is csinálhatna egy csomó dolgot jobban. Pergel Lászlóval amúgy jó viszonyban vagyok, nagyszerű szakember, és tagja is a Magyar Sakkszövetség Ifjúsági Bizottságának, de közben annak a klubnak a vezetője, amelyiken szintén kifogott Rapport Richárd. A tavalyi csapatbajnoki mérkőzések során kétszer akarta leültetni Ricsit csapatbajnoki meccset játszani, de ő végül egyiket sem vállalta el. Akkor én is kritizáljam őt? Nem teszem, mert kiváló munkát végez. Almási Zoltán pedig az a sakkozó, aki ugyan 45 éves, de a mai napig negyedik a magyar ranglistán, és a világranglistán is az első százban van, 2024-ben pedig itt lenne a lehetőség, hogy egy hazai szervezésű sakkolimpián üljön asztalhoz. Miért nem azt a kérdést teszi fel, amit Kennedytől szoktak idézni: „Soha ne azt kérdezd, mit tesz értem a hazám, hanem, hogy én mit tehetek a hazámért?” Almási Zoltánnak nem egyszer, nem kétszer föltettem azt a kérdést: miért nem jön vissza játszani? Miért nem ül le a magyar válogatottba 2024-ben a sakkolimpián magyar színekben játszani? Nem azt kéne tennie? Nem ezt várja el tőle a sakktársadalom meg a hazája?
Nem érezzük magunkat hivatottnak a költői kérdés megválaszolására.
De ez nem költői, hanem egy valódi, megválaszolható kérdés. Két lehetséges válasz van rá. Az egyik, hogy köszönöm szépen, nem akarok játszani, mert nem akarok többé élsakkal foglalkozni. Akkor viszont tényleg nem foglalkozom vele, és nem kiabálok be a partvonalon kívülről. A másik, hogy foglalkozom a sakkal, válogatott játékos akarok lenni, és bizonyítani akarok továbbra is. Ez esetben teljesen érthető az elvárás, hogy a felkészüléshez megkapjam a kellő támogatást. A bekiabálás azonban az a műfaj – ami persze egyáltalán nem idegen a magyar gondolkodástól, sem a sportban, sem az élet többi területén –, amibe én nem vagyok hajlandó belemenni, mert nem vezet sehova. Sokan vannak a magyar sakktörténetben, akik mindig leültek a magyar válogatottban játszani, akiknek mindig fontosak voltak a magyar színek, az egyikőjük éppen Almási Zoltán. És – kérdeztem tőle is – pont ő nem jön vissza 2024-ben Budapesten játszani?
A cikkünkben ő azt nyilatkozta, hogy már nincs meg benne az élsakkhoz szükséges erő, motiváció, és olyan vízió sincs, ami visszabillentené.
Ezt el is fogadom, de akkor a következő levegővel nem kiabálok be a partvonalról.
Visszavonult focisták, kézisek, bokszolók is elmondhatják a sportáguk működéséről, támogatási rendszeréről a véleményüket, miért pont a sakkozók ne tehetnék?
Elmondhatja, hogyne. De azok biztosan teljesen valid vélemények?
Puszta bekiabálásnál mindenképp validabbak. Nagyobb tapasztalatot feltételezünk arról, aki egy életet töltött el egy rendszerben, nem is akármilyen eredményekkel a háta mögött.
Nehéz irányba tart ez a beszélgetés, ezért ismét óvatosan fogalmaznék:
a magyar közgondolkodásban visszatérő motívum, hogy a sportvezető az korrupt, az lop, az hülye, az csal, az nem ért hozzá, az csak hazaviszi a pénzt.
Magyarországon egy sportvezető eleve ebből az alapállásból indul. Ezért én nem megyek bele ezekbe a vitákba, mert eleve képtelenség megnyerni őket a sportvezetői pozícióból. A sportolónak ugyanis ab ovo igaza van, rám meg akkor is gyanakodva néznek, ha nyomós érveket tudok felsorakoztatni az álláspontom mellett. És amúgy is fontos és igaz alapvetés, hogy nem a sportoló van a sportvezetőért, hanem a sportvezető a sportolóért. Tehát nem vitatkozom Almási Zoltánnal, sem más volt vagy aktív sportolóval sem a nyilvánosságban, sem azon kívül. Ha egy mondattal lehetne rövidre zárni a dolgot, azt mondanám: Almási Zoltánnak igaza van.
Legyen ez az interjú címe?
Azért inkább ne.
