Az 1944–1945-ös ostrom alatt szétlőtt Budapest épületállománya csak hosszú évek, sőt, évtizedek megfeszített munkájának köszönhetően állt helyre, a már születésük pillanatában is kivitelezhetetlen álmok azonban az első pillanattól kezdve az építészeti gondolkodás fontos részei voltak: Módos Ferenc 1945 végén a világ első úszó hotelét helyezte volna a Dunára, a két világháború közti Magyarország egyik legfontosabb díszlettervezője, Pán József pedig egy elképesztő világvárost álmodott a folyó két oldalára.
Ezeknél egy fokkal megalapozottabb tervpályázatokból sem volt persze hiány – ilyen volt az 1945 őszén a Fővárosi Közmunkák Tanácsa és Budapest polgármesere által
ami két pesti helyszínre kereste az ideális beépítést: a Szabadság híd és a Petőfi (akkor még Boráros) híd közti Duna-parti szakaszon legalább ötszáz, illetve a mai Fiastyúk utcai lakótelep helyén pedig minimum ezer otthont kellett elhelyezni. Ezek közül ezúttal az előbbieket mutatjuk be.
A pályázati kiírásban a főváros változatos méretű, 45–150 négyzetméteres otthonok tervezését rendelte meg, jelezve, hogy az építészek figyeljenek a munkáik típustervvé alakíthatóságára, illetve arra is, hogy az épületszerkezeteket gazdaságosan és nagy mennyiségben, gyorsan lehessen gyártani.
A Kádár-korban országszerte nagy tempóban épülő panel lakótelepeket mintegy megelőlegező kihívással végül harminckét építész vagy tervezőcsoport próbált megbirkózni, az eredményeket az Új Építészetben (1946/3.) értékelő polihisztor, Kozma Lajos (1884–1948) szerint azonban ez csak keveseknek sikerült.
A lap persze a legjobb munkákat is bemutatta: az első díjat a Héj Ház jeligére érkezett boríték tartalma kapta – az Olgyay-ikrek, Viktor (1910–1966) és Aladár (1910–1964), valamint sámsondi Kiss Béla (1899–1972) által készített tervek egyféle lakástípust vizionáltak a Duna partjára, azt azonban gazdaságosan és szabadon alakíthatóan tették, így a pontházakban létrejövő otthonok mindegyike elegendő napfényt, sőt, szuper kilátást kapott volna.
Az emeletenként négylakásos magasházak központjában végigfutó két liftet két keskeny, világos lépcsőház egészítette volna ki azokra az esetekre, ha a liftek nem működnének.
A házak arculata feltűnően hasonlít Olgyayék 1940-ben épült, a Városmajor utca 50/A. alatt található Fordított házára, aminek tizennyolc lakását (köztük tizenegy egyszobás garzont) a Kissvábhegyre felnyúló öreg fákkal teli kertre fordították, a szűk és hangos utca felé pedig a lépcsőházat, a konyhákat, a cselédszobákat, illetve a fürdőket tájolták, sőt, mindezeket még egy tetőterasszal is megkoronázták.
Ez a ház lemondott az utca szemléléséről. (…) Az utca különben is a város ütőere: miért is gyűlölnők? Húsz, harminc évvel ezelőtt egy építész sem merészelt volna olyan házat építeni, amelynek lakói kilátásukat ne az élénk utcára kapták volna. De az utca zaj, por, figyelemelvonás, miért kell – kérdezzük ma – elárasztani vele a házat, zavartatni a pihenés óráit, levegőjével megmérgeztetni még a lélekzetünket is?
– olvasható Olgyayék röviddel az Egyesült Államokba való 1946-os távozásuk előtt, magánkiadásban megjelent, kétnyelvű albumában, amit New Yorkban a következő évben – immár Breuer Marcel előszavával – újra kiadtak.
A nyolc pontházat, illetve két alacsonyabb, összekötő épületet csoportosító tervet Kozma hosszan dicséri, jelezve, hogy azok hozzájárulhatnak majd a harmonikus városképhez – ellentétben a tervezett Szabadság-szoborral:
Már előre bizonyos mélabúval várom a Citadella jó tömegei mellé ragasztott Szabadság-emlék »kolosszális« szobrát, mely a Gellérthegy óriási tömegétől lekonkurálva igazolni fogja e helyen, milyen helytelenül választották meg a méret hangsúlyozásával való hatniakarást.
A második díjjal elismert Modulus hasonló elvet követett, a jelige mögött álló Gádoros Lajos (1910–1991), Gerle György (1909–1992), Málnai László Ödön (1914–1980), Perczel Károly (1913–1992), Preisich Gábor (1909–1998), és dr. Perényi Imre (1913–2002) a gyermektelen házaspároktól egészen a négy-ötgyermekes családokig mindenkinek igyekeztek otthont adni – akár kétszinteset is –, hét, egymás mellett álló tízemeletes belvárosi házuk lakásainak pedig 85 százaléka engedett volna kilátást a Dunára.
A hat építész a tízemeletes, minden esetben oszlopokon álló tömbök közé egy-egy alacsony épülettömböt képzelt el, amik a közösségi funkcióknak adtak volna helyet.
A kétség kívül grandiózus álmokból végül semmi sem lett, elsősorban a pénzhiány, illetve amiatt, hogy a város más, kevésbé központi területein beindult lakásépítéseknek, a bontásra ítélt épületek helyén meglepő módon az ötvenes évek szocialista realizmusa sem vert gyökeret.
A kijelölt terület sorsa számos hullámvölgy után végül sikeresen rendeződött: az Ybl Miklós tervei szerint született Fővámházat (1870–1874), illetve a mellette álló Sóházat (Ulrich Keresztély, 1886) néhány évvel később felújították – előbb a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem otthona lett, ma pedig a jogutód Budapest Corvinus Egyetem használja –, a Boráros térnél állt Elevátor-házat (Ulrich Keresztély, 1881–1883) 1948-ban azonban lebontották, pedig ma az ipari építészet egyik fontos emlékeként idézhetné vissza Budapest világvárossá válásának évtizedeit.
A következő évtizedekben a két nagy épület közt álló közraktárak is eltűntek. Az ezredfordulóra már csak három maradt állva – ezekből született meg a CET (mai nevén Bálna, ép. Kas Oosterhuis és Lénárd Ilona, 2007–2013), majd a környék utolsó, felújításra váró részét, a szomszédos Nehru partot is sikerült rendezni.
