Sally Rooney írásainak színvonalát divat a magasművészet felől megkérdőjelezni – ez legyen az esztéták dolga –, ám sikerét nem nagyon lehet. Rooney az Y és a Z generáció határmezsgyéjének topkedvenc írója, és ez mindenképpen arra utal, hogy a szerző képes valamit megragadni ennek a generációnak a valóságából, küzdelmeiből, fájdalmaiból, jól és rosszul működéseiből – azért inkább utóbbi – és abból, hogyan kezdenek vagy buknak bele a kapcsolódási kísérleteikbe. Egy kötődési zavaros generáció írója ő, aki bizonytalanul kötődő fiatal emberekről ír, és egy dologban mindenképpen hiánypótló: nagy erőkkel bontogatja le a párkapcsolatokról az irodalmi gyakorlat kezdetei óta rájuk tapadt melodrámát, és egy prózaibb, földhözragadtabb szerelemfogalommal, egy pragmatikusabb párkapcsolatfogalommal dolgozik.
Rooney-nál a szerelem nem egy On/Off állású billenőkapcsoló, a párkapcsolati boldogság pedig – akár a valóságban – nem csak azon az egy kérdésen múlik, hogy szereti-e az egyik fél a másikat. A kapcsolatok bonyolultak, szövevényesek, kaotikusak, keserédesek, semmi nem fekete-fehér – a valósággal való egyezés nem a véletlen műve. Az író ráadásul pontosan látja és ábrázolja az okostelefon-korszak kommunikációs sajátosságait, a globalizált világ realitását és úgy általában a kor szellemét. A Rooney-láz már innen nézve is érthető, erre a Normális emberek sorozatfeldolgozása csak rátett egy lapáttal: a keresetlenül őszinte, szépen tálalt testiséggel operáló sorozat igazi karanténkedvenc lett. Ez a veszély ugyanakkor a szerző nagy sikerű, bemutatkozó regénye, a Baráti beszélgetések sorozatadaptációját nem fenyegeti.
Ennek egyik fő oka az, hogy a Baráti beszélgetések, mint regény óriási kihívás elé állítja azokat, akik arra vetemednek, hogy a történetet tévésorozattá formálják – még akkor is, ha ők álltak a Normális emberek adaptációja mögött is. A történetben nagy szerepet kapó online kommunikáció ugyanis nem kimondottan képernyőképes, és igazi bravúr, ha mégis sikerül szépen láttatni a jelenség kettősségét, hogy kívülről mennyire indifferens és néma rápillantani egy telefonra, vagy pötyögni rajta valamit, miközben résztvevőként sok esetben felkavaróan izgalmas és/vagy izgató egy-egy ilyen beszélgetés. Az persze, hogy valami nehéz, nem kifogás ekkora tartalmi versenynél, főleg, hogy a feladat bravúros megoldásaira láttunk már példákat: az HBO-s Eufória például gyönyörűen ragadta meg ezt az izolált, néma hangulatot, a netflixes Heartstopper pedig egészen pontosan ábrázolta, milyen szívdobogtató stressz tud lenni egy-egy chatelés. A Baráti beszélgetések esetében ugyanakkor ezt megnehezíti a történetben szereplők jelleme – és néhány alkotói hiba.
A Baráti beszélgetések szereplői ugyanis egészen zsibbasztóan visszafogottak és beszédképtelenek. A két fő-főhős Bobbi és Frances, akik Dublinban járnak egyetemre, és réges-régi jóbarátok, sőt, a gimiben egy pár is voltak. Ma már nincsenek együtt, de a barátság megmaradt, sőt, közösen lépnek fel slam poetry esteken: Frances írja a pikírt, hűvösen feminista szövegeket, és közösen adják elő a sugárzóan extravagáns Bobbival. Egy ilyen estén ismerkednek meg Melissával, aki szintén író, azzal a különbséggel, hogy lényegesen előrébb tart: ő ugyanis már nem huszonéves, hanem felnőtt, sikeres, befutott nő, akinek sokadik könyve jelenik épp meg nemsokára.
Melissa és Bobbi különösen megkedvelik egymást, így a két lány hamarosan hivatalos lesz Melissáék minden partijára, ilyenből pedig van bőven. Melissa férjével egy puccos, tengerpart közeli házban él, és szívesen hív át barátokat, a nagy társaság pedig kedvez az extrovertált Bobbinak, míg a visszahúzódóbb Frances kevésbé találja a helyét ezeken az eseményeken. Így kezdenek el beszélgetni Melissa botrányosan jóképű, ám Franceshez hasonlóan visszafogott, színész férjével, Nickkel, akivel nagyon rövid időn belül Frances titkos viszonyt kezd. A két beszédképtelen, fojtott, érzéseit lenyomó szerencsétlen – sejthető, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni.
De az a helyzet, hogy semmi igazán rossz sem. A Baráti beszélgetések ugyanis, míg könyvben kétségkívül egy mélyen megértő, fejlett lélekábrázolással megírt kötet, addig sorozatban egy pusztítóan vontatott, következményektől és érdemi érzelmi amplitúdóktól mentes, ennek nyomán zsibbasztóan unalmas sorozat. Főleg azért, mert senkinek és senki ellen nem igazán tudunk drukkolni, hiszen a szereplőknek is láthatóan tökéletesen indifferens, hogy egy esemény A vagy B irányba kifutva végződik. Mivel az alkotók kihagytak egy fontos intermezzót arról, hogy Frances és Nick hogyan kezdtek el közeledni egymáshoz, így kapcsolatuk kezdete is éppoly esetlegesnek tűnik, mint ahogy a folytatás is. Hőseink szerelemről beszélnek, miközben viselkedésben olyan hidegek, mint két hal, de ez egyébként nem csak a Frances-Nick párosra igaz: ebben a történetben nem nagyon látunk egyetlen igazán melegszívű karaktert sem. Még Bobbi áll ehhez a legközelebb, de ő is csak pillanatokra mutat gyengédséget, az összes többi jelenetben egyszerűen bemondásra kellene a nézőknek elhinnie, hogy ezek az emberek igazán mély, közeli, intim szeretetkapcsolatban vannak egymással.
Ez pedig elvesz valamit abból az emberismeretből, ami Rooney-nál olyan fontos. Hiszen, míg nála az olvasók sokszor azt élhetik meg, hogy igen, tényleg ilyenek vagyunk mi a kortársaimmal, addig a sorozat láttán nehéz nem azt érezni, hogy a néző egy másik világban él, mert igen, rengeteg az online kommunikáció, de ennél azért mélyebb, melegebb, őszintébb és kevésbé patikamérlegen kimért, a személyes együttlétekben meg talán nem lettünk még ennyire működésképtelenek. Nem beszélve arról, hogy ennyire balfék szereplőket nézni halálosan idegesítő élmény – nem azért, mert bénák, olyanok mind tudunk lenni, hanem mert a sorozat elfelejti mellé tenni, hogy miért, és hogy mi történik mindeközben hőseink fejében. Így csak azt látjuk, amint emberek annyira szerencsétlenül beszélnek, illetve nem beszélnek egymással, ahogy senki a környezetünkben, és hogy olyan emberek szeretkeznek egymással, és mondják egymásnak, hogy szeretlek, akik között nemhogy a mély érzésekre utaló jel, de még egy kis szexuális vonzerő sincsen.
Tehát, hiába jó a szereposztás – pedig a Francest alakító Alison Olivernek ez az első szerepe –, ezzel a rettenetes alaphelyzettel, valamint azzal, hogy kémia nélkül kellene kémiát mutatniuk, ők sem tudnak mit kezdeni. Két indifferens találkozó között pedig érdektelen kisrealista töltelékkel megy el az egyébként legalább udvariasan rövid filmidő: emberek teát főznek, tanulnak, vonaton ülnek, felöltöznek reggel. Nagy amplitúdójú történés alig van, és ami annak indul, az is tompa puffanással esik le végül ebbe az érdektelen térbe. A Baráti beszélgetéseknek semmi oka nem volt sorozattá válni, ennyi részt pedig pláne nem indokolt az alapanyag. Egy elegáns, kilencven perces szerzői filmet talán lehetett volna belőle csinálni, a hét részt jegyző Lenny Abrahamson – aki például a fenomenális A szobát is rendezte – akkor talán megmutathatta volna, mire képes, de így, sorozatként a Baráti beszélgetések komoly csalódás.
A Baráti beszélgetések (Conversations with Friends) az HBO Maxon nézhető, tizenkét darab huszonhat perces epizódban. 24.hu: 5/10
