Az Anomália szereplői között akad, aki megöli, más inkább megöleli a hasonmását. Végiggondolta, ön hogyan reagálna egy ilyen találkozásra?
Egy ilyen gondolatkísérlettel indult az egész. Elképzeltem egy szerzőt, aki hazamegy és otthon találja önmagát. Meglepi ez a találkozás, irodalomról beszélgetnek és a saját könyveikről. Eredetileg egy novella lett volna, amit végül nem írtam meg, de az ötletet forgattam magamban, és két-három hónapon keresztül azon gondolkodtam, hogy mit adna egy ilyen önmagunkkal való találkozás. Hogyan reagálnánk erre a konfrontációra? Csináltam egy kis táblázatot, ami a szenvedélyes gyűlölettől a mély szeretetig terjedt, közte a különböző intenzitási fokokkal, és persze a totális közönnyel. Mert annak például, hogy valaki megöli a másikat érdekes módon semmi köze a gyűlölethez, sokkal inkább a teljes közönyt jelzi. Az érzelmi skálán összesen tizenhat lehetőséget vázoltam fel, amiből végül nyolcat őriztem meg a regényhez. Ez merőben szokatlan eljárás, mert a regényírás általában úgy megy, hogy kitalálunk egy szereplőt, akit aztán különböző helyzeteken vezetünk keresztül. Itt viszont a helyzet volt adott, és ehhez igazítottam a sokféle szereplőmet, akik egytől-egyig különböző módon reagáltak. Az Anomália emiatt nagyon atipikus regény, hiszen tulajdonképpen egyetlen dolog történik benne, ám az egy hatalmas horderejű esemény. Soha korábban nem írtam és nem is olvastam ilyet. A célom épp az volt, hogy olyan regényt írjak, amilyet én szerettem volna olvasni.
Az eladási számok arra utalnak, hogy ezzel a vágyával nem volt egyedül.
Szerintem komoly vonzerő, hogy ilyen sokféle sorsba bújhattunk bele egy-egy felvillantott jelenet erejéig. Ez írás közben is sok örömet okozott nekem. Az egyik szereplőm például katona, ennek révén leírhattam egy csatajelenetet, de közben nem kellett egy teljes háborús regényt körítenem hozzá. Két oldalam volt a háború ábrázolására, és ez pont elég volt. Arra is két oldalam volt, hogy bemutassak egy férfit, akivel az orvosa – aki egyben a testvére is – közli, hogy halálos beteg, és közben a fivér nézőpontjából is ábrázoljam a helyzetet. Szenzációs elbeszélői játék, hogy szerzőként több tucat életet élhetünk, és egymástól nagyon különböző pszichékbe hatolunk be. Lehetünk nagyon erőszakosak, mert éppen egy agresszív barom fejében járunk, aztán átléphetünk egy fiatal lány fejébe, aki a színészi karrierről álmodozik, de még a hasonmások megjelenését a Sátán művének tartó, ezért a megölésükre felesküdő vallási fanatikus fejébe is beléphetünk. Utólag azt hiszem, ezért vált olyan sikeressé az Anomália, mert az olvasók is élvezik, hogy ennyiféle életbe bepillanthatnak, legyen akár szó a kisebb mellékszereplőkről is. Andy Warhol azt mondta, mindenkinek joga van a tizenöt perc hírnévhez, én csak annyit tennék hozzá: az öt perc létezéshez is.
Viszont az eredeti kérdésemre még nem válaszolt: ön hogyan viszonyulna a saját hasonmásához a gyűlölet-szeretet skálán?
Azt hiszem, nagyon együttműködő lennék, nem problémáznék sokat. Egyetlen igazán érzékeny pont lenne számomra: a nő, akit szeretek. Ott bizony komoly nehézséggel állnék szemben. Emellett szerintem az összes pénzügyi kérdés háttérbe szorul és elveszti a jelentőségét. A való életben a riválisunk mindig egy másik ember, így a szeretett nő világos választási lehetőség előtt áll: dönthet mellettünk vagy a másik mellett. Két különböző személyiség, két különböző életút. „Én valaki más vagyok, egy másik életet kínálok neked, válassz!” – üzenjük, amikor meg, vagy vissza akarunk hódítani valakit. A hasonmásunkkal versengeni viszont egész más: „Ugyanaz a személy vagyok, ugyanazt az életet ajánlom, mint a riválisom, válassz!” Ez teljes képtelenség. Annyira abszurd, drámai helyzet, hogy szerintem nagyon érdekes irodalmilag megvizsgálni, ezért is hoztam létre három ilyen szereplőt a regényben.
Ezek tehát az egyéni dilemmák, de össztársadalmi szinten ön szerint mit idézne elő egy ilyen megmagyarázhatatlan jelenség, hogy duplikálódnak egy repülőjárat utasai? Csak tovább növelné a polarizáltságot, vagy közös nevezőre hozná inkább?
Szerintem valahogy úgy zajlana a dolog, mint a könyvben. Először jönne a teljes döbbenet, aztán pedig a tagadása mindannak, amit ez jelenthet a saját létezésünk szempontjából. Mert ha duplikálhatók vagyunk, akkor valójában nem kétszeresen létezünk, inkább kétszer nullák vagyunk. Mint egy informatikai program, amit bármikor lehet duplikálni, ám ez élesen szembemegy az egyediségre és megismételhetetlenségre épülő identitásunkkal. Ez tehát filozófiai, etikai, vallási kérdések egész sorát vetné fel, de meggyőződésem, hogy nem lennénk hajlandók elfogadni a helyzetet.
Emberként amúgy is lételemünk a tagadás. Nagy-nagy szerencsénkre, teszem hozzá gyorsan. Hiszen nagyjából hatéves korunk óta tudjuk, hogy meg fogunk halni, mégse tanácsolnám senkinek, hogy esténként azzal a gondolattal feküdjön, hogy elképzeli tíz-húsz-harminc év múlva garantáltan bekövetkező halálát.
Az agyunk úgy van kitalálva, hogy ne őrüljünk bele ebbe a ténybe és ne legyünk öngyilkosok. A tagadás képessége tehát ajándék, amit az élettől kapunk. Ha egy ennyire felfoghatatlan helyzet belerondítana az önképünkbe, egész biztos élnénk a tagadás szuperképességével.
Nick Bolstrom a regényben is emlegetett szimulációs elméletének – miszerint valószínű, hogy egy szimulációban élünk – olyan prominens hívei is akadtak az utóbbi években, mint Elon Musk. Ön meggyőzőnek találja ezt a hipotézist, vagy csak az elbeszélői szerkezethez jött kapóra?
Mindkettő. Egyrészt az elmélet szilárd matematikai alapokon áll. Tény, hogy az emberiség egyre komolyabb szimulációs képességeket hozott létre, és ez jó eséllyel csak gyorsulni fog. Nick Bolstrom eszmefuttatásában az a forradalmi, hogy megfordítja ezt a paradigmát: nem azt mondja, hogy a növekvő hatalmunk egy ponton lehetővé fogja tenni számunkra, hogy tökéletesen élethű szimulációt hozhassunk létre. Hanem azt, hogy a hatalmunk ezt már lehetővé is tette, így mi magunk minden bizonnyal már puszta szimulációja vagyunk egy nálunk sokkal fejlettebb civilizációnak. Ha egy nap lehetséges lesz a dolog, abból az következik, hogy már meg is történt. Ez egy nagyon erős filozófiai gondolat, és passzol az irodalomhoz is, mert lényegében a könyvek is szimulációk. A szereplők nem léteznek, de életre hívjuk őket azáltal, hogy kitaláljuk őket és hiszünk bennük. Az Anomáliában tudatosan játszok ezzel, ezért teszek egymás mellé igazi és hamis szereplőket a történetben. Igazi szereplők alatt itt azokat értem, akiket én találtam ki, a hamisak ellenben azok, akik a valóságban is léteznek. Egy regény lapjain ugyanis a fiktív figurák valóságossá, míg Macron, Trump vagy Hszi Csin-ping virtuálissá válik, az olvasó pedig jó esetben beleszédül ebbe a keveredésbe. Feltett szándékom, hogy ezt az irodalmi szédülést elérjem.
A fiktív karakterek életünk szerves részévé válhatnak, a kultikus sorozatok szereplői például évekig, évtizedekig hazajárhatnak a képernyőnkre.
Ugyanúgy megadjuk nekik a jogot, hogy létezzenek a fejünkben, akárcsak a barátainknak. Mert létezik-e a barátunk, miután kilépett az ajtón? Ez hasonló dilemma, mint a 18. századi filozófus, a szimulációról sokat elmélkedő George Berkeley híres kérdésére: ha egy fa kidől az erdőben, de senki nincs ott, hogy hallja, akkor vajon van hangja? Az elképzelt világok gondolata természetesen még ennél is sokkal régebbre nyúlik, legalább az Odüsszeáig. Ezért van az, hogy mikor egy tévésorozatot nézünk, szeretnénk, hogy legyen belőle új évad, mert a karakterek elkezdtek létezni számunkra. Néha ugyanúgy elgyászolunk egy elvesztett szereplőt, mint egy elvesztett barátot. A fikció tehát egy nagyon erős dolog, és csak egyre erősebb lesz a virtuális világok, a metaverzum kiépülésével. A jövő rejteget meglepetéseket számunkra.
Van tippje, hogy milyeneket?
Két életünk lesz párhuzamosan. Vannak már embertársaink, akik telket vesznek virtuális világokban, vagy komoly összegekért vásárolnak szép ruhákat a virtuális valóságban élő énjüknek. Ez a jelenség persze már ismerős lehet a videójátékokból, én is vitatkoztam a fiammal, mert a nagyon is valós zsebpénzének egy részét arra költötte, hogy virtuális fegyvereket vásároljon egy elképzelt világban. Őrült gondolatnak tűnik, de egyre inkább beszivárog a hétköznapjainkba. Az emberek nem létező bútorokat fognak venni, hogy komfortosabbá tegyék a virtuális lakásukat, miközben a valóságban egy lakókocsiban laknak majd. Kicsit úgy, mint Steven Spielberg filmjében, a Ready Player One-ban.
Olvasni vajon fogunk még a metaverzumban?
Nagyon jó kérdés. Ahogy az is, lesznek-e autóbalesetek, lesz-e betegség, és ha igen, fognak-e az emberek két hónapot a metaverzum kórházában tölteni? Kerülhetnek-e börtönbe, ha elkövetnek valamit? Ezekre mind választ kell majd találni. Egy dolog azonban biztos:
Ott is szerelmesek leszünk, és az egyik legfontosabb áru, amit a metaverzumban meg lehet majd vásárolni, a szex lesz. Mert sokak számára ezt a legnehezebb megkapni a való világban, szóval komoly piaci igény van arra, hogy az embernek legyen egy szép, vonzó avatárja, és ily módon szexhez jusson.
Ha jól tudom, az internetforgalom húsz-huszonöt százalékát most is a pornográfia teszi ki, és ez nem lesz másként a technológiai fejlődéssel: széles tömegek a szexuális lehetőségek miatt fognak belépni az egyszerre bizarr és vonzó virtuális világba. És hogy lesznek-e könyvek? Szerintem igen, ahogy koncertek, operák és mozik is. A mi a világunk tükörképe lesz, ami idővel tovább osztódik majd. A metaverzumon belül létrehozunk majd egy második metaverzumot, létrehozva a virtuális világok matrjoska babáját.
Önt nem aggasztja, hogy intellektuálisan elég nagy lemaradásban vagyunk a technológiai lehetőségekhez képest?
Igazából megvannak az intellektuális alapjaink ahhoz, hogy megértsük az alakulóban lévő világot. Az irodalom hatalmas kincsesbánya, csak úgy kell olvasnunk, hogy kicsit továbbgondoljuk a történeteket. Ott van például Italo Calvino könyve, A nem létező lovag. Arról szól, hogy Nagy Károly meglátogatja csapatait, és van köztük egy különösen bátor lovag, Agilulfo. Ám Agilulfo valójában csak egy páncél, ami mögött nincs senki. Tud beszélni, de ha a rostélyát fölhajtja, a semmiből szól hangja. Szeretne létezni, és ehhez lovagi erényeket kell csillogtatnia és hőstetteket végrehajtania. Minél jobbá válik, annál inkább létezik majd. A nem létező lovag tehát épp ellentéte A láthatatlan embernek, mert aki láthatatlanná válik, az egyre gonoszabb lesz. Calvino történetének nagyon fontos tanulsága, hogy a képzelőerőnk segítségével tudunk megérteni és teremteni új világokat. De ismét visszamehetnénk egészen az antikvitásig, például Perszeusz mítoszáig. Hogy is öli meg Perszeusz a puszta látványával mindenkit kővé dermesztő Medúzát? Tükröt használ hozzá. Szenzációs metafora, hogy a tükör segítségével tudjuk legyőzni a szörnyet. És nagyon aktuális is, mert sokat elmond a virtualitás természetéről. Nem véletlen, hogy a mítoszok olyan régóta velünk vannak, a régi történeteink segítenek végiggondolnunk a holnap világát és kitalálnunk a holnap történeteit.
Az Anomáliában is központi szerephez jut egy görög mítosz: a káoszt a világra szabadító Pandóráé.
Szerintem számunkra ez rejtegeti a legalapvetőbb tanulságot. Pandóra mítosza ma igazi erejében mutatkozik, mert egy nagyon fontos dologról szól. Arról, hogy a remény a legnagyobb ellenségünk. Az öregség, a betegség, a háború, az éhség, az őrület és a nyomor elszabadulása után ugyanis egyetlen baj maradt a szelencében: a reménység. Ez a legrosszabb mind közül, mert aki remél, azt hiszi, hogy a probléma magától megoldódik, ám ez sokszor hatalmas tévedés. Némi reményvesztettségre szükségünk van, hogy tegyünk valamit a bajok ellen. Az orvostudomány például azért jött létre, mert beláttuk, hogy nem oldódik meg minden magától.
Ha azt szeretnénk, hogy hosszú távon fennmaradjunk, olykor cselekednünk kell. Néha fogyókúrát kell tartanunk, máskor pedig le kell vágnunk a kézfejünket, hogy ne veszítsük el az egész karunkat.
Hasonló dilemmák felmerülnek nemcsak a saját testünk, de a bolygó fenntartásával kapcsolatban is. Mindez ott rejlik Pandóra mítoszában, csak értő módon kell olvasnunk. Kezdetnek tehát mindig tanácsos elgondolkodni a felhalmozott tudáson, amit az őseinktől megörököltünk. A régi gondolkodók és történeteik nem tűntek el a süllyesztőben, itt élnek velünk, és nagyon fontos mondanivalójuk van a számunkra.
Ha már az antik gondolkodóknál tartunk: Platón köztudottan a filozófusokra bízta volna az állam vezetését, és az Anomáliában is közel jutunk ehhez, amikor elméleti matematikusok kezébe adják a válság megoldására alakult akciócsoport irányítását. Ön kire bízná az irányítást?
A filozófusoktól óvakodnék, de a világ szerintem sokat nyerne azzal, ha a tudósok nagyobb szerephez jutnának. A Covid-válság szerintem több dologra is rámutatott. Egyrészt arra, hogy nincs többé geopolitika, a vírusok ugyanis keresztül-kasul átsöpörnek a világon. Másrészt arra, az otromba remény miatt szinte bármiben hajlandók vagyunk hinni. Franciaországban is egy csapásra megjelentek a guruk, akik egyszerű és tökéletes megoldást kínáltak a válságra, miközben a tudomány épp a kételyre, a kísérletezésre, az eredmények ütköztetésére, a protokollra, és a protokollok ellenőrzésére épül. Ezért vesz olyan sok időt igénybe. A Covid-válság hatására rá kellett döbbennünk, hogy egy közös bolygón élünk, és hogy mégiscsak bízhatunk a tudósaink képességében.
Ahogy említette, Emmanuel Macron is szerepel a regényében. Arról tud esetleg, hogy a nemrég újraválasztott elnök olvasta-e a könyvet?
Olvasta.
Véleményt is nyilvánított?
Erről nincs információm. A vasárnapi újságba készített velem interjút Anna Cabana újságíró, aki Jean-Michel Blanquer közoktatásügyi miniszter felesége. Tőle tudom, hogy az oktatási miniszter és Macron is olvasta a regényt. Az elnöknek persze nincs sok ideje, lehet, hogy csináltak neki egy rövid összefoglalót. De az Anomáliát rengetegen olvasták Franciaországban, több mint egymillió példány fogyott belőle. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a vezető rétegben háromból egy ember jó eséllyel olvasta, de legalábbis hallott róla. Ennek látható módon persze semmilyen hatása nincs a francia politikára. De azt hiszem, hogy Franciaországban egyre inkább tudatában vannak az emberek a klímaváltozás veszélyeinek, különösen a fiatalok. A nagy kihívást a törvényi keretek átformálása jelenti. Senki nem mer olyan intézkedéseket hozni, mint a hús megadóztatása, és a sok üzemanyagot fogyasztó autókra sem fog senki különadókat kivetni. Nem hiszem, hogy ezen a téren túl nagy előrelépés lenne várható, ilyen szempontból pesszimista vagyok.
Ha Franciaországot nem is, az ön életét azért alaposan felforgatta az Anomália sikere. Hogy élte meg, hogy több tucat könyv megírása után, a hatvanas éveiben egy csapásra sztárszerző lett?
Én jól vagyok, köszönöm. Íróként egy olyan láthatóságot szereztem, amivel eddig nem rendelkeztem. A régebbi könyveim, amelyek már szenderegtek a polcokon, most hirtelen felébredtek, az Anomáliát negyvenöt országban adták el, számos piacon – például Németországban vagy az Egyesült Államokban – túllépte a százezer eladott példányt, ami viszonylag ritka egy francia szerzőnél. Ez hatalmas szabadságot ad nekem a következő könyv tekintetében. Önmagában egyetlen könyv sem változtatja meg a világot, de sok könyv végül is előremozdítja azt. Engem is az olvasmányélményeim határoztak meg. Ezek sokszor nagyon eltérő szerzők, mint Sartre, Tolkien, Philip Roth és természetesen Romain Gary vagy Borges. Ha ezek a könyvek engem megváltoztattak, akkor mindenki mást is meg tudnak változtatni. Rajtunk keresztül pedig a világot is.
Egyszerű logikai sor: a könyvek megváltoztatnak engem. A könyvek megváltoztatnak mindenkit. A könyvek megváltoztatják a világot.
A maga léptékében az Anomália is kiveszi ebből a részét. Egy könyv számára persze az igazi dicsőség az, ha az egyház feketelistára teszi. Ha valakik azt gondolják, hogy ez a könyv veszélyes, az jó jel. Sajnos az én könyvemet sehol nem tiltották be, ez aggodalomra ad okot.
Viszont Salman Rushdie akkor elég jó úton jár, hiszen fatvát adtak ki a fejére és évtizedekig bujkálnia kellett.
Sajnos igen. De Salman Rushdie tényleg megváltoztatta a világot, legalábbis megmutatott valamit, ami aztán általánossá vált. Ha a Sátáni versek-botrány kirobbanásakor – ne felejtsük el, hogy ez lassan harmincöt éve történt – komolyan elgondolkodunk azon, hogy mindez mit jelent hosszú távon, akkor talán ma nem itt tartanánk. A Rushdie-ügy egyértelmű jele volt jövőből érkező veszélynek: ez a veszély az obskurantizmus, a felvilágosodás harcias elutasítása. Az Anomáliában van egy ilyen mondat:
A vallás a sötét mélység ragadozó hala. Ahhoz, hogy parányi lámpásával magához vonzza a zsákmányát, sűrű sötétségre van szüksége.
Mert a sötétség sebezhetővé teszi az embert, így könnyen prédájává válunk azoknak, akik ebben a nagy sötétségben egy icipici fényt gyújtanak csak.
Még azt árulja el, hogy lett matematikusból író?
Ahhoz, hogy az ember a matematikában karriert csináljon, nagyon jó matematikusnak kell lennie, én viszont csak szimplán jó matematikus voltam. Tanítottam egy kiváló egyetem, ahol elég gyorsan észrevettem, hogy számos diákom ugyanolyan jó, mint én, de voltak jobbak is. Levontam a következtetést, hogy ez nem az én utam. Szerencsére sikerült a felvételim az ország legjobb újságíró-iskolájába, így pályát és életet váltottam, de azért nem sodródtam nagyon távol a tudománytól, hiszen tudományos újságírással kezdtem foglalkozni. Ma is úgy gondolom, hogy a tudomány szenzációs emberi kaland, az elért eredmények népszerűsítése a nagyközönség felé pedig szerintem fontos tevékenység. Ám ezzel párhuzamosan sok szépirodalmat is olvastam, és megpróbáltam utánozni a példaképeimet, Calvinót, Garyt. Szerintem az utánzás hasznos dolog, különösen a tanulási szakaszban. Sok író mindenáron különbözni akar, de igazából mindannyian eleve különbözőek vagyunk. Néha jó az, ha az embernek vannak mesterei. Nem baj, ha Mozart szereti Bachot, az összes nagy festő is imitált, mielőtt saját stílusát megtalálta. Nincs tehát ellentmondás az utánzás és a létrehozás között, nekem is ez segített elindulni az irodalomban.
Hervé Le Tellier Anomália című regénye a Park Kiadó gondozásában jelent meg magyarul.
