Kikapcsolom a televíziót, de nem fekszem le, úgysem tudnék aludni. Emlékeztetem magam arra, hogy mindig hajnal előtt a legsűrűbb a sötétség, az éjszaka még egyszer megismétli a fenyegetéseit. Hitetlenül is hinnem kell benne, hogy Isten maga az örök méltányosság, aki előbb-utóbb elrendezi majd a világ dolgait. «Exoritur ex nostris ossibus ultor», támad majd bosszúálló a mi csontjainkból.
Alig két éve, 2020. június 26-án, az Iványi Gáborról írt könyvének bemutatóján olvasta fel ezt a mondatot Moldova György a kötetből.
A következő életbölcsességet is ott osztotta meg a nagyérdeművel:
Nem kell sokat dolgozni, csak mindig.
2016 karácsonyára kétrészes interjút készítettünk vele. Az első részben szó esett arról, hogy Reif György néven látta meg a napvilágot.
Kérdeztük, miért cserélt nevet.
Mert ilyen névvel nem lehet írni. Illetve lehetni lehet, csak nem illik. A Steingaszner is Tömörkény lett, és a Ziegler is Gárdonyi, sorolhatnám. A Moldova szónak jó a hangzása, «megy a cica Moldovába», ilyesmi asszociációk jönnek, meg ott van Csokonainál, hogy «Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe, Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe». Úgy történt, hogy szólt nekem a Veres Péter bácsi: ne legyél már Reif, legalább legyél Reich, még az is jobban hangzik. Mondtam, Péter bácsi, keresek valamit.
Kérdeztük, nem fájt-e eldobnia az apja nevét.
Amikor Esterházy megírta a Javított kiadást, amiből ugye megtudtuk, hogy az apja besúgó volt, arra gondoltam, engem egyetlen meglepetés érhetne az apámmal kapcsolatban: ha kiderülne, hogy tagja volt az antialkoholista klub elnökségének. Ugyanis nagy piás volt, ráadásul négy vagy öt feleséget elfogyasztott. Az ország legnyomorultabb nyomortelepein, az Augusztán és a Kőbányai út 42-ben laktunk, a négy gyerek közül csak a bátyámat tudta taníttatni az anyám… Odahaza teknőben melegedett a víz, puszta kézzel fogtam a dongókat, és mindenkit megvertem, akit csak tudtam. Csupa gyönyörű emlék… Egyszer bemászott valaki a kerítésnyíláson, olyan magas, mint én, nekiugrottam, de kaptam egy hatalmas pofont, és kiderült, hogy felnőtt törpénél próbálkoztam, konkrétan Lövinger Aladár hegedűsnél. Azért túl sokszor nem maradtam alul.
Szóba került a háború és a vészkorszak.
A gettóba kerültünk ’44 karácsonya előtt, tízen zsúfolódtunk össze a Klauzál tér 11. vagy a 12. alatti ház egyik lakásában. Apám is ott volt, megjátszotta a vakot, nem egészen alaptalanul, ezzel úszta meg a munkaszolgálatot. Én kifejezetten jól éreztem magam, mert a korábbi bérlő csomó könyvet hátrahagyott, köztük sok Tamási Áron-művet, ami hatalmas élmény volt, mert nekünk odahaza két könyv állt a polcon, a Petőfi-összes és egy riportkönyv, aminek az volt a címe, hogy Röptében a világ körül. Szintén háborús emlék, szintén negyvennégyből, hogy töltött puskát szegez rám egy katona. Konkrétan belenéztem a csőbe, és az olyan, mint az indiánoknál a meszkalinkúra: egyszer megijedsz, és ha túléled, többé sose félsz.
Bekerült a színművészetire, ötvenes évek, agitálni járt, nem nagyon szerette.
Bementél, és utáltak. Elmondtam az embereknek, hogy a Béke-kölcsön jegyzése az ő érdeküket szolgálja. Néztek rám. Nem hiszem, hogy túl sokan csatlakoztak az én gyújtóhangú beszédeim nyomán… A lelkem mélyén éreztem, hogy ez nagyon simlis valami. Ráadásul Magyarország sose volt kimondottan baloldali hely, Kőbányán néhány zsidót leszámítva baloldali ember nem lakott, és ez engem mindig is nyomott. Ráadásul utóbb Nagy Imre 1953. júliusi programja lényegében károsnak minősítette minden buzgóságomat, ami teljesen kiábrándított.
Az ’56-os forradalom idején már Nagy Imrében hitt.
Úgy volt, hogy október huszonnegyedikén, szerda reggel Novák Marci filmrendezővel és még egy sráccal fegyvertelenül gyalogoltunk a Múzeum körúton, amikor egy szovjet tankoszlopból ránk lőttek. Volt ott egy építkezés, kézzel bevertem a téglafalon az ablakot, és beugrottunk mindhárman. A földön hevert legalább húsz géppisztoly meg puska, köztük egy dobtáras davajgitár, azt magamhoz vettem, és csak amikor győztek az oroszok, november nyolcadikán vagy kilencedikén dobtam el Óbudán, a Régi Sípos környékén… Emberre nem lőttem.
A megtorlást megúszta.
Egyik este kopognak, szólok muternek, nézz már ki, kinéz, mondja, két bőrkabátos, téged keresnek, fiam. Anyám maradt a konyhában, kimentem, hogy uraim, tegyenek úgy, mintha a barátaim volnának, ne ijesszék meg az anyámat, nem fogok ellenállni. Úgy is lett, muter persze nézett, nem volt hülye asszony. Bevittek az oberhére… Azzal kezdi, hogy Moldova, hány ruszkit nyírt ki? Mondom, nem számolja azt az ember. Szóval fölvettem a stílust, volt mire, akkor már megjelent a Mandarin, a híres vagány, ismertek.
Végül kiengedték, de a főiskolát nem fejezte be.
Tiltakozásul, közvetlenül a diploma előtt leléptem, nem tartottam ildomosnak, hogy beüljek egy szerkesztőségbe vagy a filmgyárba, inkább mentem kétkezi munkásnak. Hozzátartozik a történethez, hogy közvetlenül a balhé előtt írtam egy darabot a Rajk-pörről, és a tanáraim, köztük Bacsó Péter, tomboltak a haragtól. Én meg azt mondtam nekik, uraim, ne hasogassuk a szőrszálat, ígérem, távozom, csak intézzék el, hogy megkapjam az utolsó havi ösztöndíjamat. Elintézték, és a Margitszigeten ebédeltünk belőle egy jót a szerelmemmel.
És tényleg melósnak állt, volt bányász, kertész, konzervgyári munkás, kazánszerelő, majd javítóintézetben nevelő.
Kommunista volt, annak vallotta magát annak idején és a rendszerváltás után is. Mégis megfigyelték, lehallgatták.
Sose fogtam vissza magam, se telefonba, se szemtől szembe, az ártana a belső szerveimnek, de tőlem sok rendszerellenes dumát nem rögzíthettek. Sose volt semmi titkom, ebben a lakásban nincs se lőszer, se drog, nem is volt soha. Ha házkutatást tartanának, megkérdezném, mire kíváncsiak, odaadnám, nem kell rendetlenséget csinálni.
Egy kanadai rokon hívta, kérte, disszidáljon.
Mondtam, köszönöm, de én magyar író vagyok, nem mehetek el innen. Csodálkozott, kérdezte: te adnál pénzt is azért, hogy írhass? Mondom: igen. Ja, akkor értem, nem agitállak. A cionizmust támogatom, de nem teszek érte, nem járok a hitközséghez, nincs miről beszélnünk. Zsidó barátom nincs, ami értékelhető akár kiforgatott antiszemitizmusként is, persze nem az.
Kérdeztük, van-e sorrendiség az identitásai között.
Nincs. Kiegészítés viszont van hozzá: magyar vagyok, zsidó vagyok, kommunista vagyok. És ezek szuperponálják egymást. Mindhárom teremt ellenzőket, de nem zavar… Én nem sumákolok. Pár éve, a legutóbbi népszámláláson mindössze tizenkétezer ember vallotta magát zsidónak, jelentem, az egyik én voltam, a másik a feleségem, aztán meg a lányaim.
A foci is identitás:
Jellemző, hogy az okos zsidók az MTK-nak drukkolnak, a hülye zsidók, a magamfajták meg a Vasasnak.
Kapott definíciót a kommunistaság:
A lényeg az elnyomottakhoz való viszony. Aki a termelőeszközök birtokában van, az jobboldali. Aki meg nincs a birtokában, akit kizsákmányolnak, az baloldali. Hogy adott személy mit gondol, ebből a szempontból mindegy, ahogy a régi nemesi országgyűlésben fogalmaztak: szándékokról nem szavazunk. Példaképeim – Kádár János, Kardos György s még néhányan – kommunisták voltak, a szó legigazabb értelmében…. Az biztos, hogy az emberek nem szeretik se a kommunizmust, se a szocializmust, de egy ilyen egyre jobban leszakadó országban, mint a miénk, nem lehet más a megoldás. Egyébként nem volt itt kommunizmus soha, Kádár a szocializmus kifejezést használta, a kommunizmust leginkább Ceausescu. A kádárizmusnak nincs sok köze a kommunizmushoz. A kádárizmus igazából kínlódott, a Kádár körül lévők ölték meg. Jani bácsinak lényegében nem volt saját csapata, miközben ültek a térde mellett, lényegében ellene játszottak az olyanok, mint Marosán. Nem értették őt, nem véletlen, hogy nem támadt utódja.
Kádár az idolja.
Minden száz évben, ha egy olyan születik, mint Kádár. Hiába az estleges elhivatottság, nem úgy megy, hogy kijelentem, hogy Einstein akarok lenni, és nagyon, nagyon akarom, aztán egyszer csak Einstein vagyok. Még a követőiből is hiányzott az ő nagyvonalúsága, tisztasága, anyagiaktól való teljes érintetlensége. Ráadásul nem voltak gyerekei se neki, se Mariska néninek, aztán neki a csontjait, Mariska néninek az urnáját is ellopták. Hihetetlen nagy ember volt, büszke vagyok, hogy a kortársa lehettem. Távol állt tőle minden hiúság, amikor meglátta magát a televízióban, kiment a szobából. Ócska, szovjet színes tévét használt, Rubin, vagy mi volt a márkája, május elsejéken is csak azért kapcsolta be, hogy lássa, a moszkvai tribünön melyik elvtárs áll legközelebb az aktuális vezetőhöz, Hruscsovhoz, Brezsnyevhez, ugyanis az elhelyezkedés hűen tükrözte a politikai erőt.
Mesélt egy találkozásukról.
A hatvannyolcas cseh bevonulás után egy héttel kijött az írószövetségbe, voltunk vagy húszan. Kamondi Laci, jó novellista volt, fölállt, így szólt: Kádár elvtárs, mondja meg nekem őszintén, kötelező volt részt vennünk ebben az akcióban? Mire Kádár: Nem volt kötelező, ez a dolog az én felelősségem, de ha nem megyünk, ugyan nem foglalták volna el a szovjetek Magyarországot, de például az olajárakban megmutatkozik a kimaradásunk. Erre Kamondi: Vegye tudomásul, Kádár elvtárs, hogy én lélekben nem vonultam be Prágába. Ekkor Kádár: Ez a maga dolga, Kamondi elvtárs. Később Tömpe András ment be hozzá azzal, hogy Kádár elvtárs, nem értek egyet ezzel a döntéseddel, neki meg azt válaszolta Kádár: Ha te tudnád, én magam hány döntésemmel nem értek egyet!… Természetesen rendszeresen kijárok az Öreg sírjához, viszek virágot, lepucolom, összeszedem az elhullott szirmokat, a koszorúkról leázott papírt. Sajnos egyre kevésbé divat emlékezni rá. Az első évfordulón tizennyolcezren gyűltünk össze, legutóbb kétszázan se, a Kádár János Baráti Társaság is megszűnt. Hogy tanulhattam, és vittem valamire, a szocializmusnak köszönhetem, nélküle semmi nem lennék. Ő volt az utolsó baloldali politikus ebben az országban.
A temetésén proletárszentnek nevezte őt.
Persze az interjúban is kitértünk arra, hogyan fér össze a proletár meg a szent.
Valamelyik francia írta, hogy igazából két harcra kész, önfeláldozó csapat dolgozott az ellenállásban: a kommunisták és a katolikusok. Néha nincs is olyan messze egymástól ez a két világ. Akár itthon sem: nagyra becsülöm a szegényekért következetesen kiálló Iványi Gábor lelkészt éppúgy, ahogy azt a Vajnai Attilát, aki kommunistaként végigcsinálta a harcot arról, hogy önkényuralmi jelkép-e a vörös csillag. Minden július első szombat-vasárnapján összegyűlünk Kádár sírjánál, egyszer a szemem láttára fogták meg Vajnait a rendőrök, lerántották, húzták végig az úton, csak úgy kopogott a feje Attilának.
A mai baloldalról megvolt a véleménye:
Árulásban fogant… A szocialista politikus, aki nekimegy Kádár szellemének, az áruló. Hogy kerültek ezek oda? Ki teremtette meg a pártjukat, nevezzük akár MSZMP-nek, akár MSZP-nek? Ki harcolta ki a helyet, a pénzt? Hát Kádár! Ehhez képest már Gyurcsány is azt üvöltözte, hogy neki nem Kádár, hanem Nagy Imre a szellemi elődje. Miért mond ilyet? Nem várom el, hogy hitet tegyen Jani bácsi mellett, de legalább hallgasson. Ehelyett olyan hülyeséget hord össze, hogy Horthy miniszterelnöke, Bethlen nagyobb politikus volt, mint az Öreg. Lelke rajta. Nem mintha ártani tudna Kádár emlékének, eljön az idő, amikor ott lesz Jani bácsi szobra minden magyar nagyvárosban. A szelleme már most erősödik, különösen a kocsmákban, egyenes arányban az elfogyasztott féldecik számával.
A 2016. karácsonyi interjú második része a sporttal kezdődött.
Sakkozott, bokszolt, focizott, mindet véresen komolyan vette.
Egyikben sem voltam zseni, de mindben nagyon akartam. Az íróválogatottat, a Szocreált harminc évig csináltam, én találtam ki, én voltam a csapatkapitány, együtt tudtam tartani egyetlen fillér támogatás nélkül. Aztán, hogy eljöttem, a csapatot átnevezték Hunreálra. Hetven is elmúltam, amikor még végigjátszottam a kilencven percet. Bírtam volna tovább, de a csapat zöme a Pénzügyőrben az én neveltem, ifi edző voltam ott, akartam, játsszanak inkább ők. De a Vasas hazai meccseiről, a Fáy utcai lelátóról korábban és aztán is csak nagy ritkán hiányoztam, és mindig kialakult körülöttem egy kis stáb.
Azt mondta, a külföldiek közül Messi a csúcs.
Ronaldo se rossz, de benne sok a teatralitás. Edzőben Ilovszky Rudi volt a legjobb, igaz, olyan elvakultan dolgozott, mint kevesen, de csupa szív és meghalt a Vasasért. Garamit szeretem még nagyon.
Ő maga volt a Vasas.
Mondtam is valamelyik fejesnek: nehogy már azt képzeld, hogy ti vagytok a Vasas! Meg nem is ezek a derék fiúk, akik rengeteg pénzért fociznak a mi mezünkben. Hanem mi, a lelátóról!
Vasasosként ő írta a legfradistább könyvek egyikét, a Ferencvárosi koktélt.
A Ferencváros a legnépszerűbb magyar klub, és el kellett adni a könyvet, ami azért szempont. Megjegyzem, H. Kovács eredetije Vasas-drukker volt, Ördög Gyuri az igazi neve, foglalkozására nézve strici, a világ leggyöngébb stricije, a kollégái mindig megverték, rendre a kurvák vettek neki ruhát. Képtelen volt megvédeni a futtatottjait, de legalább kedves srác volt.
Kérdeztük, mi a viszonya a Fradihoz.
Semmi. Én nem nyitok a Vasason túl. Jó, a Barcelona, de az művészet. A Fradihoz annyi közöm, hogy még a Szocreállal volt egy meccsünk az Úttörőstadionban, ahol egy fiatal, magas szélső zsonglőrködött velem szemben. Nem voltam túl jó futballista, de mindig hoztam a formámat, sok gólt nem lőttek rólam, ám ennek a gyereknek sikerült fejelnie egyet, nem bírtam vele, na, ez volt a Nyilasi Tibi. Albert Józsi bácsi volt a Vasas edzője, mondtam, nézzék meg, mert ez nem akárki. Kimentek, megnézték, azzal jöttek vissza, hogy semmi különös. Aztán a Fradi leigazolta.
Parádés szociográfiákat, riportokot írt, mégis:
Regényírónak hittem magam mindig is, fő művem a Negyven prédikátor, közel négy évig írtam. Korábban nyolc évig tanultam latinul, Tacitus és a többiek a mai napig hatnak rám gondolkodásban, mondatszerkesztésben, a Negyven prédikátorhoz ezer oldal latint fordítottam magyarra. De hamar rájöttem, hogy nem lehet mindig regényt, szépprózát írni, töltődni kell, ezért már ötvenötben elkezdtem riportozni.
Sokat írt, jól keresett.
Mindig sokat kértem, és kétszer annyit kaptam, mint más, még egy író-olvasó találkozóért is. Ha kurvákra költöttem volna vagy csokoládéra, nem lenne jogos, de én ebből neveltem a gyerekeimet, és élek belőle ma is. Nem panaszkodom, megfizettek, de el is adtak úgy tizennégymillió példányt a könyveimből.
1983-ban, 49 évesen Kossuth-díjat kapott.
Nem akartam elfogadni, ahogy korábban a főiskolán nem fogadtam el a Rákosi-ösztöndíjat, és a mostaniaktól se fogadtam el semmit, mert az van bennem, hogy az ilyenekkel elköteleződöm a rendszer mellett, és én elköteleződni legföljebb Kádár mellett voltam és vagyok hajlandó. A Kossuth-díjra Kardos beszélt rá. Egyik este felhív magához, mondja, tudom, hogy nem akarod elfogadni, azt is tudom, mi vezet, de arra azért gondolj, hogy a lányaid hamarosan érettségiznek, és tán azon múlik a felvételük, hogy Kossuth-díjas-e az apjuk. Belementem. Amikor a parlamenti díjátadón beszélgettem Kádárral, az jutott eszembe, butaság lett volna egy esetleges el nem fogadással gondot, bánatot okozni nekik.
Aztán:
A kisebbik skandinavisztikára jelentkezett, egy SZDSZ-es pali ült a bizottságban, aki gyűlölt engem, és nem is vették fel a gyereket.
A rendőrségről írt Bűn az élet című kötetéért lerasszistázták.
Az emberek nagyon szerették, csak néhány liberális kezdett kommunistázni és rasszistázni. De valahogy egyikük se jött velem az Őrségbe, az Ormánságba, Komlóra, Garéra a hordókhoz, sehová, ahol kínlódtam, ahol én fedeztem fel, én kapartam ki másoknak a témát. Én voltam ott, nem más. És azt is én találtam ki, hogy kéne írni a vasutasokról, a kamionosokról, a rendőrökről. Abszolút szenzációérzékem van.
Élete végéig riportozott; 2016-ban épp a nyugdíjasokról írt könyvet.
Fölülök a vonatra, megszervezem, hogy valaki várjon, megérkezem, dolgozom, kifizetem a szállást meg az étkezést.
A fideszes kultúrpolitikáról ezt mondta:
Ahol Tormay Cécile-lel kezdenek, nekem nincs helyem.
Elsuhant fölötte néhány rezsim.
Harmincnégyben születtem, láttam egy jó darab Horthy-rendszert, kapitalizmust, láttam a háborút, láttam az újjáépítést, a Rákosi-rendszert, ötvenhatot, láttam a Kádár-rendszert, a Kádár-rendszer bukását, láttam, látom ezt a mostani rezsimet, és tán láthatom még a bukását is.
A jóslat vége nem jött be.
Amennyire lehet, fitt volt idősen is.
A szívemben az erek a lábamból valók, napi kétszer félmaréknyi orvosságot szedek, még szerencse, hogy jó az orvosom. Tartom a súlyomat, könnyebb vagyok, mint tizennyolc évesen, és sokat alszom. Inni azért iszom, ami jól esik, borozom, jó borokat, ahogy valamelyik ügyvéd mondta, az élet rövid ahhoz, hogy az ember rossz borokat igyon. Eleve csak három esetben iszom: ha nem vagyok jól, ha hideg van vagy ha nagyon ideges vagyok, utóbbi esetben fél deci pálinka is jöhet. A lakásból csak akkor mozdulok ki, ha riportozni indulok vidékre. Itt közel minden, ha baj van, hamar kiér a mentő, külön dossziém van náluk, volt éjszaka, hogy kétszer vittek be.
Kérdeztük, miért nem lassít.
Írni nem lehet ímmel-ámmal. A munka az munka. Ráadásul én kézzel írok, és úgy javítok, hogy átmásolom a szöveget. Aztán megy a beírónőhöz, átnézem megint, és küldöm a kiadónak. Gépelni nem tudok, nincs is gépem. És magnót sem használtam soha, hanem jegyzeteltem füzetbe, kis blokkba, ami elfér a zsebemben. És nagyon jó tollaim vannak. Biztos hisztéria, de nekem a betű alakja is számít, sugall valamit.
Kevés barátságot ápolt. Kérdeztük, hány barátja van.
Három. Nem kevés. Először is a kiadóm, a már emlegetett Urbán Tamás, vele meg vagyunk állapodva, hogy egymás sírjánál fogunk beszélni. Aztán a Tonhauser Laci. A harmadik helyre többen is pályáznak. Ha ők most belépnének az ajtón, örülnék nekik. Más nem családtagnak nem nagyon. Nem vagyok barátkozó típus. Ráadásul nagy baj, hogy a feleségek tönkreteszik a férfiak barátságát, szerencsére az enyém nem ilyen. Minden nekem tetsző, derék ember mellett találni egy ordenáré asszonyt, legalább tucatnyi esetet tudnék sorolni.
Még a barátokkal is sarkos volt.
Úgy tíz éve egy haverom, akivel harminc éven át voltunk barátok, régi szokásunk szerint karácsony másnapján átjött a feleségével, kellemesen megebédeltünk, majd megemlítettem valamiért Kádár nevét, mire azt mondja az asszony, hogy «Kádár az egy gyilkos volt». Nem szóltam, a házigazda legyen házigazda. A következő évben fölhívtam a barátomat, és azt hazudtam, hogy sajnos nem leszünk itthon. Eltelt még egy év, de elegem lett a bujkálásból, és beolvastam neki: tudom, vallásos ember vagy, ezért nálatok egyetlen alkalommal sem káromkodtam, pedig hát tudok, jártam bányában, másutt is, komoly forrásvidékeken, ahol a káromkodás a népdal egy formája… Sok van. Durvát nem akarok. Mondjuk az, hogy izéld meg a nénikédet egy szál élére állított deszkán! Ez elég jó, nem?… Szóval mondtam a barátomnak, hogy én meg azt nem tűröm, hogy a lakásomban bárki is Kádárt szidja, és mivel a feleséged ezt tette, nem akarok többet találkozni veled, ugyan nem tehetsz semmiről, de ahogy én vállalom a feleségem tetteit, szavait, úgy neked is vállalnod kell a tiéd dolgait. Azóta se láttam. Szigorú vagyok. Cserébe én se kérek kegyelmet. Olyat tőlem senki nem hall, hogy ne tessék haragudni, amit a múltkor mondtam, nem úgy gondoltam. Ha kiment a szénsav a szódavízből, nem jó semmire. Ha kell, dolgozni tudunk, de a barátság szénsav nélkül, áh.
2019 végén ismét leültünk interjúzni, az apropót a rendszerváltás harmincadik évfordulója adta.
Beszéltünk padlássöprésekről, Kádárról, Lukácsról, MSZMP-ről, és az ötvenes évek első fee kapcsán elhangzott a következő mondat:
Gyűlöltük Kádárt, árulónak, muszkavezetőnek tartottuk, felelősnek a halottakért, akiket a felkelés napjaiban láttunk az utcán heverni. Komolyan foglalkoztatott, hogy lelövöm, s ha adódott volna lehetőségem, alighanem megteszem. Szerencsére pont akkor nem volt fegyverem. Aztán, mire megint lett, már nem haragudtam Kádárra.
A rendszerváltás drámáját a következő szöveg illusztrálja:
Eleinte Konrád és Csurka együtt ünnepelt, együtt mutatkoztak a tévében, és olyan szövegeket eresztettek el röhécselve, hogy «az igazi férfi száz kilónál nehezebb, a többi csak csokoládéfigura», pár hónappal később pedig már egymás véréből ittak volna.
Haragudott az aktuális politikára.
Ez lenne a demokrácia? Itt sose volt olyan. Magyar földön valahogy nem nő meg. Megmondjam, mi van itt? Másodosztályú, nívótlan, demokráciának hazudott terror. Nem klasszikus terror, nem jár a fekete autó, csak az állását veszíti az ember, ha pofázik, különösen kistelepülésen. Ha pedig politikus, aki nem áll be a sorba, készüljön a legaljasabb támadásokra. Mondják, Orbán Viktorban megvolt a lehetőség, hogy demokratikus vezető legyen. Vagy megvolt, vagy nem. A lényeg, hogy nem jött ki belőle. Zseninek kiáltották ki, pedig csak másol, minden gondolata, minden jelszava visszaköszön a történelemből. A «három gyerek, négy kerék» spanyol, a «keményen dolgozó kisember» brit koppintás. Még tőlem is lopott valamelyik beszédjébe, a «nicht ugribugrit», a kamionos könyvemből, ahol ugye az a sztori, hogy a sofőr lapostetűt szed össze prostituálttól, fél hazahozni az asszonynak, ezért nyelvtudás nélkül próbálja elmagyarázni egy német patikában, hogy nem bolhája van, hanem tetűje: Nicht ugribugri, aber langsam spaziren. Lehetne ez a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jelmondata. Pedig lehetne ám ugribugrizni, messze nem olyan erős ez a hatalom, amilyennek mutatja magát, és ha egyszer végre összedől, Orbán vazallusai úgy húznak majd el az első repülőgéppel, vagy az utolsó vonattal, öröm lesz nézni.
A Kádár-monográfiája és egy Biblia feküdt az asztalán.
Kérdeztük, hiszi-e Istent.
Néha igen, néha nem. Isten nevét hol kis kezdőbetűvel írom, hol naggyal… Amilyen kedvem van. Mindenesetre, ha van Isten, lehetett velem valami szándéka… 1944 nyarán rám esett egy féltonnás bomba, de nem robbant fel. Már a csillagos házban laktunk az Augusztán, légitámadáskor a töltésoldalban lévő óvóhelyre húzódtunk be. Szőnyegbombázást kapott a környék, és pont az óvóhelyünkre zuhant az az ötszáz kilós vas. Elvileg millió darabra kellett volna szakadjak. Ez valami? Vagy semmi? Isten tudja. Az biztosnak tűnik, hogy akadnak a mi méretüknél nagyobb térfogatú események. Templomba nem járok, zsinagógába is csak böjt idején, jom kipurkor, engesztelődni, olyankor letudom az egész évet, végiggondolom, mi történt velem, s azt is, mi történhet… Van egy kétszáz éves példányom is, a bajánsenyei református paptól kaptam, azt odafönt tartom. Ha hiszel, ha nem hiszel, a Biblia gyönyörű szöveg, különösen a Károli Gáspár-féle fordítás zseniális, vetekszik Arany János Shakespeare-jével. Nálam ez a két mű mutatja fel a legszebb magyar nyelvet. Amúgy világéletemben olvastam a Bibliát, különösen A prédikátor könyvét szeretem.
Ha csak karcolva is, de szóba került az elmúlás.
Van egy regényem, öt éve készül, s mivel nőügyekről szól, csak a halálom után adható ki. Arra számítok, hogy jár majd némi felhajtással a halálom, és az mindig segíti az eladást. A halálom, úgy képzelem, apróhirdetés formájában jelenik majd meg a sajtóban: Használt férfiruhák középméretben eladók, özvegy Moldova Györgyné.
Aztán úgy esett, hogy ő temette el a feleségét, gyerekei édesanyját.
Majd egy évvel később újranősült.
Így most van özvegy, aki feladhatja azt a hirdetést. Vele gyászolunk.
*
A 2019-es beszélgetésünk leadjét most sem tudjuk nem leírni: „Interjú rendszerről és rendszerváltásról, azért tegeződve, mert ha az embert letegezi a kölyökkori ikonja, akkor nem magázódik, hanem büszke.” Ajánljuk interjúinkat, de még inkább ajánljuk Moldova György köteteit, különösen a régi klasszikusokat, a szociográfiákat épp úgy, mint a szatírákat és a regényeket – ma is érvényes mind.
