A magyarországi társasházak egy részére régóta ráférne egy átfogó felújítás: sok esetben évtizedek óta nem végezték el az alapvető karbantartási munkákat, a homlokzatokon egyre nagyobbra nőnek a vakolathiányok, a kapun átlépve pedig az ember egy egészen más világban találja magát.
A lakóközösségek a lehetőségeikhez mérten persze igyekeznek áthidalni a problémákat, a szocializmus állami ingatlankezelő vállalatai azonban igencsak feladták a leckét: még az emelt összegű közös költségekből befolyó összegek is csupán a legégetőbb feladatokra elegendők. Nem kérdés, hogy ilyen esetekben drasztikusabb beavatkozásokra van szükség – ez sokszor az utcaképet gyökeresen megváltoztató, a főváros által száműzni vágyott reklámhálók megjelenését jelenti, más esetekben azonban a lakók egy beruházóval egyeznek meg, amely egy külső, illetve belső felújítás elvégzéséért cserébe beépítheti a ház tetőterét, vagy a helyi építési szabályozás által megengedett számú új szintet emelhet a már meglévőkre.
A főváros legszörnyűbb épületeit bemutató korábbi cikkünkben is ezek a megoldások vannak többségben, az utcákon járva azonban némi túlzással néhány percenként találkozhatunk megkérdőjelezhető igényességű bővítésekkel.
Ehhez a sorhoz csatlakozhat most a Mammuttól, illetve a Fény utcai piactól néhány lépésnyire álló Lövőház utca 17., ami 1899-es megszületése óta változatlan arccal állt ellen a környezetében lévő alacsony házakat sorra elpusztító fejlődésnek.
A főváros historizáló bérházai közé tartozó, háromemeletes társasház bővítési tervei 2022. január 17-én érkeztek be az illetékes kormányhivatalhoz, március 10-én pedig építési engedélyhez is jutott a
A kellemes arányú modern lakó- és középületek egész sora mellett bővítéseket is jegyző Bényei István (B13 Építőművész Kft.), illetve Szepesi Zoltán (ZDM Design) együttműködéséből összeállt terveken egy, az eredeti tömegtől élesen elkülönülő, azzal semmiféle kapcsolatot nem ápoló ráépítés látszik – ez egyfelől üdvözlendő, hiszen az újonnan építendő lakások egyáltalán nem akarják kényszeresen stílusban maradva elhitetni a járókelőkkel azt, hogy eredetileg is a ház részét képezték, a különbség azonban távolról sem diszkrét, így az eredmény leginkább egy tetőn landolt űrhajóra hasonlít majd.
A munkák után magasságával a Lövőház utcai szomszédhoz illeszkedő bővítés lényegét egy fényes, illetve matt részeket is magában foglaló antracitszínű tömeg adja, aminek a képét az utca felől bronzszínű fémlamellák finomítják.
Az udvari oldalon a lakások sokszög alaprajzú erkélyeket kapnak, az utcai homlokzat felett pedig csak egy, a lakásokba való bejutáshoz szükséges közlekedőfolyosónak szorítanak helyet.
A századfordulós homlokzat mindezek mellett visszakapja majd az egykori homokszínű vakolatát, az esetlegesen hiányzó részletek újra a helyükre kerülnek, sőt, a belső udvarból is eltűnik majd egy ismeretlen célú, kis alapterületű épület – derül ki a vonatkozó tervlapokból.
A ráépítés híre a budapesti ingatlanhelyzetet ismerők számára nem okozhat meglepetést, hiszen a vonzó utcák átlagosnál alacsonyabb házai az elmúlt években sorra nőttek fel a magasabb, döntő többségükben évtizedekkel fiatalabb szomszédaikhoz, hiszen a különböző befektetők minden lehetőséget igyekeznek kihasználni arra, hogy a beépíthető, üres telkek eltűnése ellenére is minél frekventáltabb helyen lévő ingatlanokból termeljenek profitot.
A valódi problémát ennek módja jelenti, hiszen annak ellenére, hogy egy egészséges városban minden építészeti stílusnak és korszaknak egyenlő joga van a megszületésre és a fennmaradásra (ebbe természetesen beleértve a mostanában egyre nagyobb tempóban eltűnő, 1945 utáni nívós példákat is), korántsem mindegy azonban, hogy mindez a környezet figyelembevételével vagy anélkül történik.
A beruházás helyszíne, a Fény és a Lövőház utca találkozása, valamint annak szűkebb környezete ennek iskolapéldája: az 1998-ban átadott Fény utcai piac, a Mammut két épülete (1998, illetve 2001) léptékváltást hozott a környéken, a 2000-ben megnyílt Millenáris Park, majd a húsz évvel később, a koronavírus-járvány árnyékában átadott Széllkapu pedig a Ganz gyár sokszor értékes, védelmet érdemlő csarnokait radírozta ki a budai oldalról.
Épülettörténet
Az átlagosnak tűnő, sok átépítést megélt házat a falak mögötti történetek teszik igazán érdekessé, hiszen a Füredy Lajosné (szül. Szonnert Róza) felkérésére egy ismeretlen építész munkájaként megvalósult otthonok átlagos lakói közt már az első években feltűnt egy-egy kőfaragó, illetve nyomdász, 1904-ben pedig Gáspár Bernát (1865–1946) nevét is megtalálhattuk volna a kapunál kihelyezett névsorban.
A kor lapjaiban magát New Yorkban tanult angol, francia, német és olasz nyelvmesterként, fordítóként, illetve volt párizsi világkiállítási tolmácsként hirdető, Tiszalökről indult Gáspár autodidaktaként ért a magyar fordítók világának csúcsára: Az ember tragédiája mellett hatszáz magyar népdalt, illetve Herczeg Ferenc műveit fordította angolra, sőt, Kossuth Ferenc kérésére elkészítette Kossuth Lajos Angliában, illetve a tengerentúlon elhangzott beszédeinek magyar kiadását is.
Tehetségét tanárként is kamatoztatta: 1891-ben a Vörösmarty utcában nyitott nyelviskolát, magántanárként pedig az igazságügy-miniszteri székig jutó ügyvédet, Vázsonyi Vilmost (1868–1926), a hegedűművészként és zeneszerzőként is csúcsa ért Hubay Jenőt (1858–1937), illetve a kétszeres Kossuth-díjas festőt, Csók Istvánt (1865–1961) is tanította.
Az épületet 1912 tavaszán a Ganz Villamossági Rt. vásárolta meg, hogy azt a gyár céljaira alakíttassa át, mellé pedig raktárakat építsen. Ez az első világháború kitörése miatt végül csak részben valósult meg: felépítettek egy mosókonyhaként funkcionáló melléképületet, a lakások jó részébe pedig a közeli csarnokok dolgozói költöztek.
A felújításra jó eséllyel már ekkor sem jutott pénz: az Esti Kurir újságírója 1925 őszén már
hivatkozik rá. Nem tudni, mikor állt meg a lejtmenet, a harmincas években azonban újabb ismert emberek tűntek fel: előbb a számos köz- és magánépület megszületésében részt vállaló festő, Obermeyer István költözött be, akit Urbán Gábor építész (ő legalább 1947-ig ott is élt), illetve az Első Újlaki Likőr és Rumgyár társalapítója, Rosenfeld Vilmos követett.
A Ganz röviddel a második világháború előtt – talán a nagy gazdasági világválságot követő visszaesés hatására – túladott az ingatlanon, ami a Budai Házértékesítő Rt.-n át 1939 novemberében a város egyik leggazdagabb emberéhez, a számos vállalatban érdekeltséggel bíró May Artúrhoz került, aki az államosításokig meg is tartotta azt.
Az 1938-ban már a két világháború között minden választást megnyerő Egységes Párt kerületi helyiségének is otthont adó épület hivatali tereit a kommunista hatalomátvétel után a Magyar Szabadságharcos Szövetség II. kerületi szervezete vette át, az építés óta létező, egy sor vállalkozó által üzemeltetett sarki vendéglátóhely pedig a II. kerületi Vendéglátóipari Vállalat tulajdonába került, ami 1954-től előfizetéses közkonyhát hozott létre benne.
A Rákosi-korban a lakók is gyorsan lecserélődtek – egy kivétellel, hiszen a Magyar Vasmunkások Lapja, a Vasas 1978-ban még megszólaltatta a hosszú évtizedek óta itt élő, nyolcvanas évei végén járó Pózna Bélát és feleségét, akik az 1910-es évektől egészen nyugdíjazásukig a mára nyom nélkül eltűnt szomszédos Ganz-gyárban dolgoztak.
A Lövőház utca autómentes szakaszának nyitányánál álló házat ma nem egy híres lakó, hanem egy vendéglátóhely teszi ismertté: az egykori közkonyha helyét 1979-ben ugyanis az egykori focista, Márkus Ferenc által alapított Márkus vendéglő vette át, ahol akkor is lehetett Kőbányai Sört inni, ha a város összes többi kocsmájában szárazok voltak a csapok: a tulajdonos öccsével, Tiborral ugyanis
