A művészek olykor már abban is tévedhetnek, hogy azt hiszik, a szobrukat egyáltalán elkészítik és felállítják majd. Számos olyan elképzelés volt, ami megmaradt a tervek vagy a gipszmodell szintjén. Mert esetleg közbeszólt a történelem, esetleg egyszerűen nem az ő pályaművük bizonyult a legsikeresebbnek. Kisfaludi Strobl Zsigmond 1939-ben megformázott Madách-emlékműve például soha nem készült el, örökre gipsz maradt. Vagyis nem örökre, mert a háborúban még ez a minta is megsemmisült.
A terveket böngészve érdemes egy pillantást vetni például a Tiszalöki Vízerőmű díszítésére, mely nem holmi épületszobrászkodás volt. Az épülő szocializmus nagyságát egy nyolc méter magas alkotással szerették volna kifejezni. Elnézve a mezőnyt, a pályaművek többsége mintha teljesen máshova készült szobrok újrahasznosítása lenne: jó termést hozó ókori istennőtől a táncosokon át a zászló alatt menetelő munkás–paraszt párig minden van. Ez utóbbival látszólag nem lehetett mellé lőni 1954-ben, de mégsem ez nyert.
1959-ben végül Vilt Tibor Energia című szobrát állították fel a víz fölé magasodó kiszögellésen. Sokak szerint olyan, mintha egy nő éppen a folyó felé rohanna, hogy belevesse magát. Szentesi Éva egy novellát is írt róla, Az öngyilkos címmel. Pedig ez az alkotás lassan hatvan éve el se moccant a helyéről, ellentétben cikkünk legtöbb szereplőjével.
Érdekesen alakult Kocsis András Teniszező lány című szobrának sorsa. Ez a Népstadion metrómegállóhoz készült volna az ötvenes évek elején, de a káprázatos, moszkvai mintára megálmodott „állomáspalota” végül nem épült meg. Csak látványterveink vannak róla, melyeket minden bizonnyal még a szoborkoncepciók megszületése előtt vetettek papírra. Talán épp oda helyezték volna Kocsis alkotását, ahol a rajzon Michelangelo Dávidja (!) látható.
Mindenesetre a Teniszező nő elkészült, és nem csak az agyagminta, hanem az alumíniumszobor is, amit metrómegálló híján a komlói sportpálya mellett állítottak fel. Évekkel később kőből is kifaragták, ez a másolat pedig Dunaújvárosba került.
Az elpusztítottak
Nemcsak politikai témájú szobrok tűntek el a huszadik század folyamán a magyar közterekről, hanem teljesen hétköznapi zsánerszobrok is. Némelyikükről még az is elképzelhető, hogy megvannak valahol, mások egész biztos az enyészetté váltak. Mindenesetre a legártatlanabb szobrokra is ezer veszély leselkedik.
Az Incselkedő gyerekek kútja – mely vízköpő békája miatt már egyszer szerepelt a Heti Fortepanon – például hiába élte túl a Tabán eltűnését. A világháborúban menthetetlenül megsérült, így el kellett bontani.
Találatot kapott Hüvelyk Matyi is, de szerencsére őt meg lehetett javítani. Ekkor került a Városmajorból a Vidámpark elé, majd a nyolcvanas években vissza Budára, ahol azután végül színesfémtolvajok lopták el. A 2000-es években visszaállították, immáron kőből kifaragva. (Egy bronz változata ma is megvan Baján, ott született ugyanis az alkotója, Telcs Ede, és tiszteletére felállíttatott a város egy másolatot 1974-ben.)
Megint más szobrok egyszerűen infrastruktúrához kötődtek, és amikor azt elbontották, eltűntették vele az alkotást is. Így veszett el örökre a Napimádó kút, amely a csillaghegyi strand emblematikus figurája volt – egészen egy hetvenes években zajlott fürdőfelújításig. A városligeti nagyréten állt Sió tündér regéje-szoborcsoport sorsa állítólag már a háború előtt is bizonytalan volt. Pedig sok mindent megélt 1896 óta. Az 1941-es BNV-n készült fotókon például épp úgy látható a hátterében a Szovjetunió sarlós-kalapácsos, mint Németország horogkeresztes pavilonja.
A legkönnyebben az épületeket díszítő alkotások vesznek oda egy-egy bontás alkalmával. Szinte mindegy is, mely korszakról van szó. Makovecz Benjamin nyolcvanas években készült képein még vannak olyan szobordíszek, amelyeket a Street View már nem örökíthetett meg.
De készültek a hatvanas évek épületeire is olyan társművészeti alkotások, amelyeknek idővel lába kélt. Pedig a veszprémi felvonulókat például még átköltöztették a pártházról az iskolára, amíg le nem bontották azt is. (Apró érdekesség, hogy Kovács Imre a róla szóló könyv szerint azért tervezett ilyen hatalmas zászlókat az alakoknak, mert annak idején méretre fizették.)
Elsőre talán meglepő lehet, de a népharag olykor ártatlannak tűnő szobrokat is elsöpör. Kisfaludi Strobl Zsigmond Szabadság téren álló szoborcsoportját például 1956-ban összetörték. Pedig csak két szülőt ábrázolt két gyerekkel. Na igen, de azt tegyük hozzá, hogy az volt a talapzatára írva: „A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép, 1949”. (Az alkotás történetéről és szimbolikájáról Topor Tünde írt ősszel a Heti Fortepanon).
Persze, ha csak az számít mi van a talapzatra írva, akkor akár maradhat is a szobor. Csupán elég új nevet adni neki! Számos esetben valóban így is történt.
A „politikától visszavonult szobrok” legmerészebb – és talán legközismertebb – példája a trianoni emlékműként felállított Magyar fájdalom szobra. A háború után a szenvedő nőt ábrázoló, irredenta alkotást eltávolították a Szabadság térről, és a Palatinus strand előtt állították fel Napfürdőző nő (!) néven. A hetvenes években azután Balfra szállították, ott látható ma is.
Ilyen furcsa átalakulás azonban nemcsak a háború után, de a rendszerváltás idején is megesett. A Debreceni család című szoborcsoport eredeti neve Felszabadulási emlékmű volt. A címén kívül szerencsére semmi nem utalt a jelentésére. Így mikor az eredeti üzenet ideje lejárt, egy alacsonyabb talapzatra helyezték át, és ma sem zavar senkit a jelenléte.
Bár ennél „mozgalmibb hangulata” van az oroszlányi Szovjet hősi emlékműnek, de mivel ez is csak egy tölgyágat tartó nőt ábrázol, nem akart senki belekötni azután sem, hogy az oroszok kivonultak az országból.
Az ideológiától megfosztott szobrok civil életére a legszebb példa a Kossuth téren állt Tisza-emlékmű mellékalakjainak sorsa. Az összetett kompozícióból tulajdonképpen csak a főalakot pusztították el, a többi elemének nem igazán volt politikai tartalma. A jobbján álló földművesek csoportját (melyet hivatalosan Magyar bőségnek neveztek) Magvető néven állították fel Esztergomban. A másik oldalán egy fegyveres katona búcsúzott a családjától, amit szintén önálló alkotásként hasznosítottak, hol ide, hol oda hurcolva. Amikor 2014-ben újra összeszedték az elkallódott elemeket és rekonstruálták a teljes emlékművet, éppen Kecelen volt.
Míg a bronzalakok viszonylag békében vészelték át az elmúlt évtizedeket, a márványelemeknek nehezebb sors jutott. Az emlékmű tetején kígyóval viaskodó oroszlán a későbbi BAH-csomópont közelébe került, mint Honvédsírok emlékműve. Aztán a hatvanas évek elején a hatalmas állatot feldarabolták és „anyagában hasznosították”: fiatal szobrászok kapták meg a márványt továbbfaragásra. Hatalmas arcának egy darabja néhány éve még látható volt egy Szentendrei kertben, ahogy lassan eggyé olvadt a természettel.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A válogatásban és a történetek feltárásában nagy segítségünkre volt a teljesen önkéntes alapon működő Köztérkép adatbázis, ahol hazánk legtöbb köztéri szobra (is) szerepel, valamint Prohászka László: Szoborsorsok című könyve (Kornétás Kiadó, Budapest, 1994).
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/hanyattatott-szoborsorsok
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
