Immár két hónapja tart a nyílt orosz–ukrán háború, és az ilyen elhúzódó, véres konfliktusok egyik velejárója, hogy a kirobbanáshoz vezető okokat és ideológiákat szép lassan maguk alá temetik a napról napra zajló szörnyűségek képei, amelyek önmagukban is elég muníciót adnak a történelmi sérelmek újratermeléséhez, így a harcok folytatásához is. Az elmúlt hetekben annyi minden történt, hogy Vlagyimir Putyin február végi háborús szónoklatai már távolinak tűnhetnek, mégis érdemes felidézni, hogy az orosz elnök nemcsak biztonságpolitikai fenyegetésekkel és Nyugat-ellenes kirohanásokkal ideologizálta meg Ukrajna lerohanását – vagy a „különleges katonai műveletet”, ahogy a propagandában nevezik –, de az orosz nyelv és a kultúra védelme, valamint az ukrán államiság megkérdőjelezése is hangsúlyos szerepet kapott a gondolatmenetben. A putyini érvek mögött felsejlő birodalmi érzület már a megelőző évtizedben, különösen a Majdan-tüntetések és a Krím-félsziget 2014-es annektálása óta látványosan erősödött az orosz politikában, a nyílt invázió tehát egy hosszú folyamat kicsúcsosodásaként értelmezhető.
És bár ezt a háborút is fegyverekkel vívják, a szavaknak és a kulturális referenciáknak természetesen az ukránok számára is hatalmas jelentősége van a konfliktusban. Korántsem csak az ukrán államnyelv használatát az élet számos területén előíró, az utóbbi években elfogadott nyelvtörvény utal erre a törekvésre, de az is, hogy a katonai és gazdasági segítségnyújtás elérésén túl olyan célokért is elszántan küzdenek, hogy fővárosukat az oroszos Kijev helyett az ukrán nevén, Kijivként emlegessék a nyugati közvéleményben. Ez a saját nyelvért és kultúráért folytatott küzdelem korántsem új jelenség, hiszen maga az ukrán irodalom és nemzettudat is ennek jegyében született meg a 19. században. De vajon milyen szerepe volt ebben a küzdelemben kozák hőskor kultuszának? Mik az ukrán irodalmi kánon alapművei? És miként keveredik az orosz és az ukrán nyelv a hétköznapi használatban? Minderről Dr. Lebovics Viktóriát, az ELTE ukrán filológiai tanszékének adjunktusát kérdeztük.
Nyelvi kavalkád
Először is fontos tisztázni, hogy a tudományos konszenzus szerint az ukrán egy önálló nyelv, amely a keleti szláv nyelvek családjába tartozik, akárcsak az orosz vagy a belorusz. Ezt azért is kell hangsúlyozni, mert az elmúlt évszázadokban az ukrán nyelv és az erre épülő nemzeti kultúra létezését lépten-nyomon megkérdőjelezték – elsősorban ideológiai alapon. A mai Ukrajna nyelvi helyzete rendkívül összetett képet mutat, amire a Szovjetunió hetven éve is rányomta a bélyegét. Az emberek többsége oroszul és ukránul egyaránt beszél, esetleg az egyik nyelven jobban, a másikon kicsit rosszabbul, és akadnak olyanok is, akik csak az egyik nyelven beszélnek, de ők is garantáltan értik mindkettőt.
Tehát a hétköznapok része, hogy valaki ukránul kérdez, a másik meg oroszul válaszol, ezen senki nem akad fenn. Kárpátalján ehhez még hozzáadódik a magyar is, ott az emberek pillanatokon belül tudnak váltani magyarról ukránra, oroszra vagy éppen egy kárpátaljai nyelvjárásra
– mondja Lebovics Viktória, aki a Szovjetunióban, Ungváron született az ötvenes évek végén. Mint felidézi, a helyiek emlékezetében nagyon mélyen éltek a háború szörnyűségei, gyerekkorában a felnőttek rendszeres szavajárása volt, hogy „csak háború ne legyen” – így értetlenül áll azelőtt, hogy történhetett meg mindez újra a térségben.
A nyelvi kavalkád egyik fontos hozadéka, hogy Ukrajnában nemcsak könnyedén közlekednek az emberek a nyelvek között, de lépten-nyomon keverik is azokat. Az így létrejött ukrán-orosz keveréknyelvet szurzsiknak nevezik. Ez a mezőgazdaságból kölcsönözött terminus eredetileg a búza, rozs és egyéb gabona elegyét jelentette, de használják a nyelvi keveredésre is. Lebovics szerint ez a gyakorlatban úgy fest, hogy kicsit mindkét nyelvet „elrontják”: a fonetikáját, a morfológiáját, a szintaxisát és persze leginkább a lexikáját, mert a keveredés a szókincs szintjén mutatkozik meg leginkább. Ebből következik az is, hogy bizonyos értelemben szinte mindenki saját nyelvet beszél, hiszen a maga módján keveri a nyelveket, attól is függően, hogy Ukrajna melyik területén él. Tovább bonyolítja a kulturális képletet, hogy a felmérésekből tisztán látszik: rengetegen vannak olyanok, akik anyanyelvükként ugyan az oroszt jelölik meg, de ukrán nemzetiségűnek vallják magukat. Legújabb kori jelenség az is, hogy Ukrajnában megjelentek a magukat orosz nyelven alkotó ukrán íróknak nevező szerzők.
A tréfától a könnyekig
Akárcsak a térség más népeinél, az ukrán nemzettudat kialakulásában is kiemelt jelentőségű szerepet játszott a 19. század eleje: ekkor indult útjára az úgynevezett új ukrán irodalom, ami szorosan egybeforrt az ukrán nyelvért vívott harccal. Harcolni kellett azért, hogy ezt a nyelvet önálló nyelvnek ismerjék el. „Bevett nézet volt, hogy ukrán nyelv márpedig nincs. Amit ukránnak neveznek, az csak a lengyelnek vagy az orosznak a nyelvjárása” – mondja Lebovics, aki szerint az elismertetésért folyó küzdelemre a válasz az volt, hogy jó, akkor létezik ilyen nyelv, de alkalmatlan arra, hogy ezen irodalmi alkotások szülessenek. Ennek cáfolatául a 18–19. század fordulóján Ivan Kotljarevszkij megírta ukránul Vergilius Aeneisének börleszk travesztiáját, amelyben Aeneasból egy „kozák suttyót” csinál – ez a mű a mai napig elevenen él az ukrán társadalomban, készült belőle népszerű egész estés rajzfilm is a 90-es években. Kotljarevszkij tréfás Aeneis-átiratának elejét Weöres Sándor magyarra is lefordította, az első versszakból ízelítőt is kaphatunk a hangütésből:
Aeneas hejre egy mokány volt,
Kozák suttyó, mindenre jó,
Ha bajt csinált, vígan kilábolt
Ez a megrögzött tyúklopó.
A görögök, felgyújtva Tróját,
Fundáltak ottan romot, trágyát,
Ő tarisznyástul elszelelt,
Vitt magával csirkefogókat,
Csupaszra égett csavargókat,
Trójából mind üdülni ment.
De hát ez mégsem egy ünnepélyes hangvételű hősköltemény volt, hanem egy azt parodizáló börleszk, amire még mindig lehetett azt mondani: rendben, létezik ukrán nyelv, ami tréfálkozásra alkalmas, ám komoly irodalmi alkotás megírására nem. Az 1830-as évekből ismerünk olyan művet, amely deklaráltan azzal a szándékkal született, hogy bizonyítsa: az ukrán nyelv márpedig alkalmas arra, hogy azon olyan irodalmi alkotások szülessenek, amitől az olvasó könnyre fakad. Ezt onnan tudjuk, hogy maga az író árulja el célját egyik levelében, vitában állva egy másik ukrán szerzővel. Hrihorij Kvitka Osznovjanenko Maruszja című kisregénye egy boldogtalan szerelemről szól, amivel amúgy tele van az ukrán irodalom. Mint Lebovics mondja, a tipikus ukrán hősnő szép, dolgos, tiszteli szüleit és hű a szerelemben, tehát vagy ahhoz megy feleségül, akit szeret, vagy vízbe öli magát.
Egy ilyen idealizált, igaz szerelméhez hű, falusi hősnőről – bizonyos Natalkáról – szól az Aeneis-átiratot jegyző Kotljarevszkij egy másik kultikus műve. A Natalka Poltavka című színdarab – avagy „kisorosz opera”, ahogy önmagára hivatkozik – a falusi életmód morális tisztaságát állítja szembe a város romlottságával. Lebovics elmondása szerint ezt a művet szinte minden ukrán ismeri, és gyakorlatilag nincs színház az országban, amelynek repertoárjában ne lenne megtalálható. A falu-város szembeállítás nem véletlen, hiszen az ukrán alapvetően paraszti társadalom volt, és az ebből fakadó szemlélet mélyen áthatotta az irodalmát is. Jellemzi például egy alapvető bizalmatlanság azzal kapcsolatban, ha valaki egy kicsit is följebb került a társadalmi ranglétrán, az szükségszerűen eloroszosodik vagy ellengyelesedik. Ezt egyfajta árulásként fogták fel, ami állandóan visszaköszönt a művekben is, például olyan formában, hogyha egy szereplő ukrán mondataiban orosz szavakat vegyít, az nem pusztán a nyelvi szokásairól tanúskodik, de komoly jellemhibáról is.
Az ukrán Petőfi?
Természetesen nemcsak a szerelem és a paraszti lét, de a nemzeti fölszabadulás és önkényuralom elleni harc is kiemelt téma volt a 19. századi ukrán irodalomban – akárcsak a korabeli magyar művekben. A klasszicizmus átugrásával berobbanó ukrán romantika legikonikusabb alakja a szegény jobbágycsaládba született Tarasz Sevcsenko volt, akit régóta és előszeretettel emlegetnek az ukrán Petőfiként, még ha az efféle összehasonlítások mindig sántítanak is. A festőként is jegyzett Sevcsenko ugyan nem a csatamezőn halt meg, de forradalmi nézetei miatt tíz évet töltött rabságban és kényszermunkásként, szenvedélyes, hazafias verseit is a börtön vagy a cenzúra árnyékában írta:
Ha meghalok: tágas mezőn
vessétek az ágyam,
egy kurgánnak magasában,
édes Ukrajnámban,
hol a füves messzeséget
véges-végig látom
és hallgatom, hogy a Dnyeper
mint zúg a lapályon.
Ha majd hallom: hogy özönöl
az ellenség vére,
ha majd ömlik Ukrajnából
a tenger kékjébe –
akkor fel az égig szállok
s a küszöbig ott fent,
hálát adni. Hanem addig
nem ismerek istent.
Így indul például Sevcsenko Végrendelet című költeménye, amelynek tizenhat magyar fordítását ismerjük. Sevcsenko sokat tett az ukrán irodalmi nyelv kialakulásáért, de közben több kisregényt is írt oroszul. Ebben a kettőségben Lebovics szerint nincs semmi meglepő: a nemzeti kánonban kiemelt helyet kapó, már említett Ivan Kotljarevszkij öt fennmaradt művéből például csak hármat írt ukránul, kettőt oroszul. A 19. század első és második harmadában ez bevett gyakorlat volt, csaknem minden ukrán író alkotott mindkét nyelven. „Az ukrán irodalom orosz nyelvű része kicsit mostohagyerek maradt mindkét kultúrában: az ukránok azért nem foglalkoznak vele, mert oroszul írták, az oroszok meg azért, mert ukránok írták” – mondja Lebovics hangsúlyozva, hogy mivel a keleti és a nyugati területeken használt ukrán nyelv élesen eltért egymástól, ezért egyes szerzők műveihez függelékként kisebb szótárt is kellett csatolni, hogy a más területen élő ukránok is megértsék.
A 19. század második felére aligha lehetett kétségbe vonni az ukrán nyelv és kultúra terebélyesedését, de hatalmi szóval több durva kísérletet tettek az elfojtására. A cári Oroszország – a birodalom területén kibontakozó nemzeti önállósodási törekvésektől tartva – 1863-ban kiadta Pjotr Valujev belügyminiszter körlevelét, amely lényegében betiltotta a „kisorosz”, vagyis ukrán nyelven való könyvkiadást. A rendelet újra leszögezte, hogy az ukrán nyelv „nem volt, nincs és nem is nem létezhet”, amit így hívnak, az csak a lengyel által lerontott orosz. A valujevi körlevelet tetézte 1876-ban II. Sándor cár emszki rendelete, amely tovább szigorította a tiltásokat: ettől kezdve már szépirodalmi művet sem szabadott írni ukránul, sem ukrán nyelven énekelni vagy színházi előadásokat tartani, kottát és gyerekkönyveket kiadni, behozni az országba vagy kivinni az országból ukrán nyelvű szövegeket. Ez a rendelet egészen 1905-ig érvényben volt, majd a 30-as évek sztálini Szovjetuniójában még durvább eszközökkel folytatódott az erőltetett oroszosítás – leszámolva a teljes ukrán értelmiséggel.
A legyőzhetetlen harcos
A Dosztojevszkijnek tulajdonított mondás szerint az egész orosz irodalom Gogol köpönyegéből bújt elő, de arról a mai napig megy a vita, hogy a Köpönyeg szerzője valójában az orosz vagy ukrán irodalom részét képezi-e. A nemzeti státusza alapján Liszt Ferenccel állítható párba, akiért szintén hosszasan versengtek a magyarok, a németek, sőt, olykor a szlovákok is. A Gogol hovatartozása körüli vita már az író életében fellángolt. Ő egy levelében úgy nyilatkozott: nem akar állást foglalni abban a kérdésben, hogy lélekben orosznak vagy kisorosznak tekinti-e magát, mert a két népet „bőkezűen megajándékozta az Isten”, hogy „összeolvadva, valami tökéleteset alkossanak az emberiségben”.
Tény, hogy Gogol összes művét oroszul írta, ugyanakkor ukrán gyökerei voltak, és az apja még ukránul írt – meglehetősen gyenge – drámai műveket. Ráadásul Gogol több könyvet is írt jellegzetesen ukrán témában, például a Tarasz Bulba című, több magyar fordításban is olvasható regényét, amely többek között egy legendás kozák atamán, a címbéli Tarasz Bulba hőstetteit énekli meg.
A büszke, szabadságszerető és harcias kozák szellemiség amúgy a mai napig rendkívül fontos eleme az ukrán kultúrának és nemzeti identitásnak, ami Lebovics Viktória szerint sokszor elsikkad az ország megértése során. Pedig – egyéb tényezők mellett – ez a mentalitás lehet az egyik oka az orosz invázió elleni ukrán védekezés meglepő sikereinek is.
Lebovics az egyetemi óráin számos tévhittel találkozott a kozákok kilétével kapcsolatban, ezért szereti az elején tisztázni, hogy nem ázsiai lovas népről vagy ukrán partizánokról, de még csak nem is egy etnikumról van szó. A „kozák” török eredetű szó, és mindössze annyit jelent, hogy szabad, független felfegyverkezett ember. Ugyan sok volt közöttük az ukrán, de számos etnikum tagjai alkották, akik a környező birodalmak feudális kötöttségei elől szöktek az akkor még sziklás medrű Dnyeper partján épített, nehezen megközelíthető erődvárosokba, úgynevezett „szicsekbe”. Ott kvázi-demokratikus, katonai köztársaságokat hoztak létre, hírnevüket pedig rettegett portyázásokkal szerezték, amelyeket hol önállóan, hol különböző nagyhatalmak felkérésére hajtottak végre. A független kozákság nagyjából háromszáz évet tesz ki az ukrán történelemben: a 15. század vége felé indult a „Robin Hood-mintájú” kivonulás és felfegyverkezés, Nagy Katalin seregei pedig 1775-ben pusztították el végleg a kozákság központjául szolgáló Zaporizzsjai Szicset.
A kozák önállóság története ezzel lezárult, azonban a szellemiség továbbra is meghatározó maradt: az ukrán kultúrában a kozákság meghatározó jelképévé vált a szabadságnak és nemzeti függetlenségnek. Ennek nyomait nemcsak a már említett irodalmi művek jelzik, de az olyan széles körben elterjedt képi ábrázolások is, mint a teljes világlátást magába sűrítő Mamaj Kozák, amely önálló műfajjá nőtte ki magát. A Mamaj Kozák tulajdonképpen népi szentképként értelmezhető, amelyre védelmet nyújtó ábrázolásként tekintettek, így az ukránok ráfestették mindenre, amit csak értek: ablakpárkányra, ajtóra, házfalra, a kemence falára vagy az edényekre.
Akárcsak a „kozák”, a „mamaj” is török eredetű szó, jelentése „senki”, „semmi”, vagy „üres hely”. Mégpedig azért, mert a senkit, semmit, az üres helyet képtelenség megtalálni, így az ellenség, de még maga az ördög sem bukkanhat a nyomára.
Ez nem pusztán egy idealizált ikon, de a kozáksággal kapcsolatos ukrán filozófia sűrítménye, ahol minden tárgynak és mozzanatnak szimbolikus jelentősége van: fegyverek, ló, sapka, pipa, ital és koboz – ennyije van a kozáknak, aki vagy harcol, vagy szórakozik, de semmilyen földi hívsághoz nem kötődik. A hangszer persze nemcsak a szórakozást, de a hőstettek megörökítését is szolgálta: a csatában megvakult kozákok közül ugyanis rengeteg kobzos került ki, akik tovább harcolni már nem tudtak, ám mesélni és dalokat előadni a kozákokról igen. Nem véletlen, hogy Tarasz Sevcsenkót is csak „a nagy kobzosként” emlegetik (híres verseskötetének is Kobzos a címe), a hagyomány pedig a 20. században is eleven maradt, és olykor egészen tragikus történetekben. A szovjet időben például összegyűjtötték az Ukrajna-szerte még élő, vak kobzosokat, azt állítva, hogy elviszik őket egy írókongresszusra. A vonatot megállították, hogy leszállítsák, majd belelőjék őket az előre megásott sírokba. Erről a történetről pár évvel ezelőtt készült egy ukrán történelmi film is A vakvezető címen.
A kozák szellemiség mai napig ívelő jelentőségét az is mutatja, hogy egy egészalakos, bronzból készült Mamaj Kozák-szoborral Kijev főterén is találkozhatunk, tehát ott, ahol kirobbant a 2014-es Majdan-forradalom. Lebovics Viktória felidézi, hogy az összecsapások idején arról is terjedtek felvételek, ahogy az oroszbarát erők kozák varkocsot viselő férfiakat fogtak el, és azzal szégyenítették meg őket, hogy erőszakkal levágták a fejükről a harcosok büszkeségét jelentő hajviseletet. Az ukrán kultúrában ennél nagyobb megaláztatás alig létezik, ami egy újabb emlékeztető arra, hogy az öldöklő harcok soha nem csak a fizikai csatatéren, de a szimbólumok és kulturális gesztusok síkján is zajlanak.
*
Lebovics Viktóriával a Rubicon Intézet „Orosz-ukrán viszony és az ukrán nemzetfejlődés történeti kérdései” című eseménye kapcsán beszélgettünk.
