A televízióban kezdettől fogva helye volt a világirodalom klasszikusainak, de a nagy sikerek sokáig nem ebből a zsánerből kerültek ki. Taroltak a kosztümös kalandfilmsorozatok, aztán jöttek sorban a titkosügynökök, a krimik, a westernek, míg a tévére alkalmazott regények megmaradtak a másodvonalban. Pedig a BBC-ről nem lehet mondani, hogy ne próbálkozott volna: a hatvanas évek közepéig három sorozat is készült csak a Büszkeség és balítéletből, kettő a Jane Eyre-ból vagy a David Copperfieldből (egyiket a Magyar Televízió is bemutatta), és így tovább, de az irodalmi klasszikus alapanyag mintha megkötötte volna az alkotók kezét, és ezek a sorozatok nem tudtak versenyezni a valódi tévés hősökkel. Ezek az adaptációk jellemzően öt-hatepizódos minisorozatok voltak, húsz-harmincperces részekkel, és nem is kerültek túl sok pénzbe.
Megbízható, meglepetéseket kizáró családregény
John Galsworthy családregény-folyama, A Forsyte Saga évtizedeken át íródott, és szerzőjét a két világháború között az egyik legnépszerűbb íróvá tette. Sőt, Galsworthy 1933-ban, halála előtt nem sokkal megkapta az irodalmi Nobel-díjat is, ehhez képest elég gyorsan elfelejtette őt a közönség. A BBC egyik tartalmi vezetőjeként dolgozó Donald Wilson azonban a fejébe vette, hogy sorozatot csinál a regényciklusból. Wilson 1959-ben készített is egy sorozattervet, ám a megfilmesítés jogai az MGM stúdiónál voltak, amely tíz évvel korábban már készített egy filmet a ciklus első könyvéből, Az a Forsyte nő címmel Errol Flynn, Greer Garson és Janet Leigh főszereplésével.
Wilson azonban nem adta fel, és addig győzködte az MGM-et, amíg 1965-ben beadták a derekukat. A jogi akadályok tehát elhárultak, ám a BBC szkeptikus vezetőit is meg kellett győznie, mivel egyrészt nem bíztak az irodalmi adaptációkban, másrészt abban sem voltak biztosak, hogy a modernség jegyében dübörgő hatvanas években a nézők pont egy kosztümös sorozatra lennének kíváncsiak. Végül David Attenborough, aki akkor a második tévécsatorna, a BBC2 vezetője volt, nemcsak, hogy támogatta az ötletet, hanem Wilson eredeti felvetésével szemben azt javasolta, ne csak az első három regényt, hanem mind a kilencet ölelje fel a cselekmény. Így végül egy ezerötszáz oldalas forgatókönyv született 26, egyenként 50 perces epizóddal, melyet Galsworthy születése századik évfordulóján, 1967-ben mutatott be a BBC2. Wilsonnak – aki korábban a hamar kultikussá vált sci-fi sorozat, a Dr. Who sínre rakásában is fontos szerepet játszott – volt akkora tekintélye a BBC-n belül, hogy a sorozathoz komoly anyagi ráfordítást harcolt ki: az epizódonkénti 10 ezer fontos költségével a csatorna addigi legdrágább produkciója lett, noha még fekete-fehérben forgatták (ez volt a BBC utolsó ilyen sorozata).
A Forsyte Sagát a korszak nagy családregényeivel szokás egy lapon említeni: így A Buddenbrook ház (Thomas Mann), A Thibault család (Roger Martin du Gard) és Az Artamonovok (Makszim Gorkij) testvére, noha nem egy kritikus azoknál gyengébbnek tartja.
Alig képzelhető író, Galsworthynál, egyformább, megbízhatóbb, meglepetéseket kizáróbb nívójú. Nemes tónus, de középszerű érdekesség jellemezte számomra minden művét; a közönség viszont ugyanezeket a műveket magas szépségű, és mégis könnyű, jó olvasmányoknak találta
– írta róla Babits Mihály.
A regényfolyam egy gazdag angol polgárcsalád sorsát követi 1879-től 1926-ig, különös tekintettel az ügyvéd Soamesra, akit a viktoriánus kor kritikájaként csak a vagyon- és tulajdonszerzés foglalkoztat, de hiába szerzi meg feleségét, Irene-t, az mégsem szereti viszont. Soames ellentéte a fiatal Jolyon, aki a művészetet választja a harácsolással szemben, róla nem nehéz meglátni, hogy az író saját magáról mintázta. De a könyvfolyam számos szereplőt mozgat, és van benne minden – házasságtörés, válás, tragédia, intrika, szerelem –, ami kell ahhoz, hogy megfogják az olvasót.
Az országot megosztó nemi erőszak
A fő kérdés az volt, Wilson hogyan ragadja meg a témát, ő pedig gyakorlatilag megteremtette a modern tévéadaptációt. Bátran nyúlt a regényhez, melytől el is tért, ha a cselekmény úgy kívánta, és mindegyik epizódot olyan kerek egésszé formálta, amely önmagában is megállhatta a helyét sztoriként, a végén egy cliffhangerrel. Életteli karaktereket teremtett, közülük is kiemelkedett Soames Forsyte, aki a tévétörténelem talán első igazi antihőse volt, és messze kirítt a korszak egydimenziós alakjai közül, főleg, mert a sorozat (a regény alapján) sem egy szimpla gonosznak, hanem egy boldogtalan, néha sajnálni való figurának ábrázolta, akit a körülmények és a kor elvárásai tettek olyanná, amilyen.
Az őt alakító Eric Porter addig csak karakterszínész volt, Soames szerepe viszont igazi sztárrá tette, noha eredetileg a fiatal Jolyont alakító Kenneth More, az ötvenes évek egyik legnagyobb brit filmsztárja volt a színészgárda legismertebb neve. Sztárt faragott a sorozat az Irene szerepét játszó Nyree Dawn Porterből (csak névrokon) is: az addig főleg színházban játszó, új-zélandi színésznő egy csapásra ismert lett, és tökéletesen hozta a 19. századi nőtípust. De szerepelt a sorozatban a fiatal Michael York (Joly szerepében), illetve itt tűnt fel a Fleurt játszó Susan Hampshire is, aki a következő évek ünnepelt brit színésznője lett.
Az 1967 első felében sugárzott Forsyte Sagát eredetileg az akkor még korlátozottan hozzáférhető BBC2 népszerűsítéséhez használták fel (így 6 millióan látták), de az igazi Forsyte-láz akkor tört ki, amikor egy évvel később a BBC1 is levetítette a viktoriánus szappanoperaként is működő sorozatot, melynek utolsó epizódjára 18 millióan kapcsolták be a tévét, ami óriási szám volt:
Az ország minden vasárnap este leállt az esemény miatt. A pubok korán bezártak, az utcák kihaltak. Az egyház még az esti istentiszteleteket is átütemezte, hogy a közönség készen álljon a 19:25-kor kezdődő műsor kezdetére
– így szól egy visszaemlékezés. Különösen nagy visszhangot kapott az a rész, amikor Soames megerőszakolja a hozzá hűtlen Irene-t: az angol tévénézőket valósággal sokkolta a jelenet, melyet még meggyőzőbbé tettek a vérfoltok Irene ruháján (Eric Porter véletlenül elvágta a kezét a brosstűjén, amikor letépte a ruháját). A brit tévétörténelem első nemierőszak-jelenete lázban tartotta a közvéleményt a szigetországban: a BBC az utca emberét is megszólaltatta, és a megkérdezettek többsége Soames mellé állt (!), nem látott különösebb kivetnivalót a nemi erőszakban, sőt, utána a stúdióbeszélgetésben is azt mondta a Daily Mail újságírónője, hogy Irene örüljön, amiért „csak” megerőszakolták, és nem történt vele nagyobb baj, hiszen megérdemelte volna, mivel rideg volt a férjével, akit meg is csalt. (Maga a vitaműsor egyébként nemcsak a témához való hozzáállás miatt rendkívül érdekes, hanem – a Beatles dokumentumfilmhez hasonlóan – az utcán megszólaltatott emberek ma már szokatlanul választékos és udvarias beszédstílusa miatt is.)
A Forsyte Saga a hazai siker után külföldön is diadalmenetbe kezdett: „A Szovjetuniótól Zambiáig, Új-Zélandtól Máltáig, Libanontól Kanadáig, Hongkongtól Belgiumig már kevés ország akad, ahol ne vetítették volna. Finnországban és Portugáliában kétszer, Svédországban háromszor, az Egyesült Államokban már ötször került képernyőre. Hollandiában labdarúgó mérkőzések és hangversenyek időpontját halasztották el, hogy ne ütközzék a Forsyte Saga vetítésével, Norvégiában a mozitulajdonosok követelésére szombat estéről hétfő estére tették át a sorozat sugárzását, s csaknem mindenütt, ahol a Forsyte-ok műsoron voltak, az adás időpontjában rendszerint elnéptelenedtek az utcák” – írta a Népszava 1973-ban, amikor az NSZK-ban is sugározni kezdték a sorozatot. A Szovjetunióban ez volt az első BBC-sorozat, amit levetített a tévé, és természetesen nem maradhattak ki a magyar nézők sem a jóból.
A nagydarab, festett hajú hölgy Budapesten
A sorozat első részét 1971. január 7-én mutatta be az MTV, a Film Színház Muzsikának pedig a szinkronrendező, dr. Márkus Éva elmondta, hogy akkor már nyolc hónapja dolgoztak a magyar szinkronon, de még mindig nem sikerült végezniük az összes résszel, akkora munkát jelentett a Forsyte Saga (a főszereplők hangját egyébként Kállai Ferenc, Tomanek Nándor és Szegedi Erika kölcsönözték). Soames, Irene és a többiek gyorsan meghódították a nézőket itthon is, noha például Pályi András a Magyar Hírlapban megkérdőjelezte, van-e helye a magyar tévében egy ilyen sorozatnak: „Illusztrálni, nem pedig közvetíteni kívánja a regényt. Ezért kérdéses, hogy a magyar televízió műsorában be tudja-e tölteni azt a funkciót, amiért érdemes egy ilyen sorozatot sugározni.” A többség véleményét azonban inkább a Magyar Nemzet kritikusa, Vilcsek Anna képviselte:
Az illusztráció ezúttal igen tisztességes, kulturált és élvezetes. Ha a Forsyte-sorozatot összevetjük az eddigi regényátültetésekkel, látszik, hogy itt megtették mindazt, amit a jó ügy érdekében megtehettek. Valóban tisztelettel és hozzáértéssel nyúltak a műhöz. Nemcsak a cselekmény vázlatát közvetítették, hanem a regény belső világát is. A szereplők – kitűnő színészek és igen jó a magyar szinkronhangjuk is – fedik a regényben leírt figurákat.
A siker akkora volt, hogy három hónappal a sorozat hazai indulása után már el is kapkodták a Galsworthy-regényből frissen újranyomott 60 ezer példányt (más források szerint 80 ezer), és a Forsyte Saga bekerült a legnagyobb magyarországi sorozatsikerek közé, Soames és Irene Simon Templarral és Kloss kapitánnyal egyenrangú figurák voltak. Sőt, a színészek is hasonlóan népszerűek lettek:
Detroitban, Máltán és egy spanyol tengerparton is kiszúrtak az emberek. Nem volt hová rejtőznöm. Még Budapesten is odajött hozzám egy nagydarab, festett hajú hölgy, a mellkasomra tette a dundi kezét, és azt mondta: »Ach, Soames Forsyte«.
– emlékezett vissza később Eric Porter.
Kosztümös gazdag emberek mindenütt
A három legfontosabb szereplő közül egyikük sem tudta később túlszárnyalni a Forsyte Sagával aratott sikereit, bár Kenneth More karrierje megállt a lejtőn, és újabb tévés szerepeket kapott, Eric Porter pedig gyakran foglalkoztatott színész maradt, Nyree Dawn Portert azonban továbbra is elsősorban kosztümös filmekben tudták elképzelni a rendezők. Ma már egyikük sem él, Michael York és Susan Hampshire azonban még igen, bár mindkettő idős már ahhoz, hogy új filmekben lássuk őket. Donald Wilson pedig a Forsyte Saga sikerét követően további nagy költségvetésű, kosztümös sorozatokon dolgozott, mint a The First Churchills (1969) és az Anna Karenina (1977), mielőtt nyugdíjba vonult volna.
A Forsyte Saga hatását nem lehet eléggé hangsúlyozni: nemcsak azért, mert a nyomában rengeteg kosztümös, brit drámasorozat került a tévébe, mint például az Anthony Trollope regényei alapján készült, hasonló időszakban játszódó The Pallisers, az arisztokraták és cselédeik életét párhuzamosan bemutató Upstairs, Downstairs, sőt, idáig vezethető vissza a Downton Abbey családfája is, illetve Wilson tanítványa Andrew Davies is, aki számtalan regényklasszikus tévés adaptációját készítette el (övé a leghíresebb Büszkeség és balítélet-verzió, Colin Firth és Jennifer Ehle főszereplésével, de a Hiúság vására, a Háború és béke és még sok egyéb nagy mű is Davies jóvoltából lett népszerű sorozat).
És ne gondoljuk, hogy a Forsyte Saga külföldön ne lett volna hatással a televíziózásra: Amerikában például a nálunk is bemutatott Gazdag ember, szegény ember a legegyértelműbb példa (a fiatal Nick Nolte játszotta az egyik főszerepet), mely szintén egy családtörténeti drámasorozat volt. De a Forsyte-ok hatása abban is megmutatkozott, hogy az amerikai tévések is elmozdultak az örökké tartó, sok évados sorozatok felől a lezárt, kerek sztorit elbeszélő minisorozatok felé. Világszerte feltámadt az érdeklődés a nagyregények adaptációja iránt: sorozat készült a Thibault családból (1972) és A Buddenbrook házból (1979) is – mindkettőt bemutatták nálunk is, akárcsak a Jane Eyre, a Parasztok és az Odüsszeia című klasszikusokból készült sorozatokat is. Sőt, rövidesen a Magyar Televízió maga is a regényadaptációk felé fordult, olyannyira, hogy a legnépszerűbb magyar sorozatok is többnyire ezekből kerültek ki (lásd A fekete várost vagy az Abigélt).
A Forsyte Saga igazi sikerét azonban az is jelzi, hogy gyakorlatilag elhomályosította Galsworthy regényét magát: ma már inkább utóbbi lett a sorozat lábjegyzete. Pedig húsz éve megpróbálkozott egy modern adaptációval a Granada Television: a sorozatban olyan kiváló színészek játszották a főszerepeket, mint Damian Lewis (Soames), Gina McKee (Irene) és Rupert Graves (fiatal Jolyon), volt is rá pénz, és ugyan a maga idejében sikert aratott, a hatását nem lehet (és miért is lehetne) az első Forsyte Sagáéhoz mérni, olyannyira, hogy ma már jószerivel el is felejtette a közönség. Az eredeti Forsyte Saga, lehet, hogy ma már nem tűnik forradalminak, sőt, a fekete-fehér mivolta miatt kevésszer is ismételték, de nagyon kevés sorozatnak volt azóta is hozzá mérhető hatása. Vélhetően tisztában volt ezzel Donald Wilson is, amikor 91 éves korában, 2002-ben meghalt – épp egy hónappal az új Forsyte Saga bemutatása előtt.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
