A jó szándékú, életigenlő, szerethető, kedves filmek soha nem hiányoztak az Oscar-jelöltek közül. Azok, amelyekben szorult helyzetbe került kisemberek kiharcolják a sikert; amelyekben a főhősök a környezetükkel, akár a saját családjukkal is szembefordulva fel merik vállalni önmagukat, és belekiabálják a világba, hogy olyannak kell elfogadni őket, amilyenek.
Idén egy ilyen alkotás nyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat.
Előfordul, hogy a díjazás művészeti tendenciákról árulkodik, mint a hetvenes évek új-hollywoodi változásait visszaigazoló Oscarok a Francia kapcsolatnak, az Annie Hallnak vagy A szarvasvadásznak. Megesik, hogy a stúdiórendszer átalakulását mutatja, mint a Miramax-féle kisebb gyártócégek sikerei Az angol betegtől a Szerelmes Shakespeare-en át az Amerikai szépségig.
A legutóbbi évek Oscar-kedvencei közül az Élősködők arról tanúskodott, hogy Hollywood a megszokottnál sokkal fogékonyabbá vált az Egyesült Államokon kívül készült, nem amerikai vagy európai konvenciókat követő filmek iránt. A nomádok földje pedig a Trump-elnökség végével kapcsolódott össze, mivel azt képviselte, hogy az amerikai társadalom megosztottsága helyett az elesettek felé fordulásra, békés párbeszédre van szükség.
A 2014-ben nálunk is vetített, francia A Bélier család remake-jeként készült CODA-t első pillantásra könnyű az említettekhez hasonló, üzenetértékű darabnak látni. Sian Heder második nagyjátékfilmje egy massachusettsi halászcsaládról szól, amelyben szinte mindenki – apa, anya, huszonéves nagyfiú – siket. A kamaszlány, Ruby viszont hall, sőt mi több, nagyszerűen énekel (a betűszavas cím az ő karakterét írja le: „siket felnőttek gyereke”). Fel is figyel a lányra az iskolai kórus vezetője, aki Bostonba küldené zenei iskolába. A családjának viszont otthon van szüksége Rubyra, mert egyedül ő tudja segíteni önállósuló halászati vállalkozásukat. Ha Ruby nem magyarázza el szóban a külvilágnak, hogyan próbálnak kitörni a szegénységből, senki nem fogja megérteni őket.
Fogyatékossággal élő emberek történeteinek előszeretettel osztogatnak Oscar-díjakat, bár hasonló filmekkel hagyományosan a színészi kategóriákban szoktak nyerni ép színészek (Dustin Hoffman az Esőemberért, Daniel Day-Lewis A bal lábamért, Jamie Foxx a Ray-ért vagy Eddie Redmayne A mindenség elméletéért). Szerencsére ez a gyakorlat a társadalmi kisebbségek jobb láthatósága miatt visszaszorult. Ma már ciki lenne, ha nem siket színész játszana siketet a vásznon. A CODA színészei közül Troy Kotsur kapott Oscart, egy olyan karakter, az apa szerepéért, aki egyáltalán nem éli meg fogyatékosságként a siketségét: bárdolatlan fickó, disznó vicceket mesél jelnyelven, de hatalmas szíve van és imádja a családját. Örülünk, ha feltűnik a filmben, mert bármelyik jelenetében képes meglepetést okozni.
Ruby ráadásul nem is „csak” hall, kivételesen tehetséges is. Bármilyen jó szándékúak legyenek is, a családja voltaképpen hátráltatja őt, visszahúznák a mesés sikertörténetből a saját, tisztességes, de mégiscsak provinciális életükbe.
A CODA azonban nem az a film, ahol bárki vagy bármi meg tudná akadályozni a hollywoodi típusú érvényesülést. Heder filmje úgy kezdődik, mintha hagyná beszüremleni történetébe a keserű valóságot – a halászokat kizsákmányolják, Ruby veszekszik a családjával –, ám végül a cselekmény minden szálát happy endbe futtatja ki. Ruby felvételt nyer a zeneiskolába és összejön egy fiúval. A bátyja a családi vállalkozás élére áll és összejön egy lánnyal (Ruby legjobb barátnőjével). A szülők boldogok, mert a gyerekeik boldogok.
Lehet könnyezni a CODA-n? Igen, főleg az utolsó nagyjeleneten, amikor Ruby jelnyelven tolmácsolja a családjának, miről énekel, mert különben nem értenék. Az egyik korábbi részben a lány az iskolai ünnepségen is fellép, a családtagjai pedig nem hallanak semmit, végigunatkozzák a műsort. Heder filmjének művészi értelemben ez a korábbi jelenet a csúcspontja. A hangsávon folytatott játékkal formailag is frappánsan mutatja meg, milyen kiszolgáltatott helyzetben van Ruby családja, mégsem láttatja tragikusnak a helyzetet – az unalmukban fészkelődő rokonok inkább viccesek. Nem véletlen azonban, hogy a film nem itt ér véget, hanem az utolsó énekes produkcióval, amellyel a film világos jelzést ad: ideje elővenni a papír zsebkendőt.
Hiába a siket család bemutatásának progresszív célkitűzése, a CODA valójában a kitartó, tehetséges és szép emberek egyéni sikertörténetét adja elő ugyanúgy, ahogy tették azt a hollywoodi filmek tíz, húsz vagy száz éve. Meghatóra hangszerelt sztorijával biztosra megy – különösen úgy, hogy egy népszerű francia alapfilmet dolgoz fel –, formailag pedig tartózkodik bármiféle bátor vagy szokatlan megoldástól.
