„Néhány nap múlva eldől, melyik párt bírta jobban az etetést-itatást, vesztegetést”

1905: Egységben a tehetetlenségi erő

A választások előtt összefogtak az igen különböző nézeteket képviselő, de az országnak egységesen demokratikus jövőt ígérő ellenzéki pártok, hogy legyőzzék a legyőzhetetlent: az előző évtized választásain kétharmados többséget szerzett, régóta uralkodó, a parlamentáris rendszert szétverő, az ellenzék kiiktatására törekvő, az abszolutizmus irányába tartó kormánypártot. Mindenhol a legesélyesebb ellenzékit indították és egységesen az ő támogatására szólították fel híveiket. Általános meglepetésre sikerrel jártak. De a sikerből nem lett demokratikus jövő. 117 évvel ezelőtt.

Az Osztrák–Magyar Monarchiát megalapozó kiegyezés gazdasági feltételeit tízévenként újra kellett tárgyalni. Ehhez kötötték követeléseiket az elégedetlenek. Volt mit követelni: például önálló magyar vámterületet, Magyar Nemzeti Bankot, a magyar vezényleti nyelv használatát a közös hadseregben, esetleg önálló részt a közös hadseregen belül. A paktumot ötéves késéssel kötötték meg úgy, hogy a magyar kormány lényegében semmit nem ért el. Ekkor a parlamenti ellenzék – nem először – obstrukcióba fogott. Megakadályozta határidőhöz kötött törvények (költségvetés, újoncmegajánlás) elfogadását. Ebbe két kormányfő belebukott, a harmadik, Tisza István erőszakos rendteremtésbe kezdett. Lépten-nyomon megsértette a házszabályt, szétveretett ellenzéki tüntetéseket, nagygyűléseket. Az egyik szétveretésnek szűkebb pátriájában, Biharban 33 halálos áldozata volt 1904 tavaszán. Évtizedek óta nem tapasztalt mértékben polarizálódott a közvélemény. Az anyagi viszonyok romlottak, nagy sztrájkhullám söpört végig az országon.

1904 novemberében Tisza az egyik sameszával beadatott egy házszabály-módosítást, amely az ellenzéket lényegében tehetetlenségre ítélte volna. Erről (az obstrukció miatt késő, határidős törvényjavaslatokkal összekötve) a másik sameszával, a házelnökkel a házszabályt semmibe véve azonnali szavazást rendeltetett el úgy, hogy: a házelnök meglengetett egy fehér zsebkendőt, amit a képviselők nem tudtak mire vélni. Többségük felállt a helyéről, hogy megtudja, miről van szó, s mivel ekkor a felállás jelentette az igen szavazatot, a házelnök a javaslatokat elfogadottnak nyilvánította. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az egyébként is egyre inkább együttműködésre hajló ellenzéki pártok másnap hivatalosan is létrehozták a szövetkezett ellenzéket, megválasztották annak vezérlő bizottságát, és szózatot intéztek a nemzethez: „Most tehát az ellenzéki pártok legelső és legnagyobb feladata az alkotmányt és törvényt megvédelmezni. Mindkettőnek megszegését megtorolni. Az alkotmány iránt fennállott, de most teljesen megrendült bizodalmát helyreállítani és a hazánkat fenyegető súlyos veszélyeket elhárítani. Erre szövetkeztek az ellenzéki pártok. Aki a szövetséget cserben hagyja, azt az alkotmányszegő kormány támogatójának tekintjük és ellenzéki férfiúnak el nem fogadhatjuk.” A szövetkezett ellenzékhez csatlakoztak a kormánypártból kiugró képviselők, a „disszidensek”, akik nem kívánták tovább követni Tiszát az agresszív jogtiprás útján.

A parlament következő ülésén a képviselők tömegverekedésbe bonyolódtak és szétverték a berendezést.

Ferenc József, nem tehetvén mást, feloszlatta az Országgyűlést, és kiírta a választásokat. 1905. január 6-án megkezdődött és három hétig tartott a választási kampány.

Ekkor nagyobb földtulajdon, magasabb jövedelem, illetve befizetett adó vagy értelmiségi pályákra képesítő iskolai végzettség alapján kaptak választójogot húsz év feletti férfiak. 1905 elején az ország lakosságának 6 százaléka rendelkezett a fenti jogcímek valamelyike alapján választójoggal. Egyéni jelöltekre lehetett szavazni – nyíltan. Az eredményt nagymértékben befolyásolta a választójoggal rendelkezők megfenyegetése, megvendégelése és korrumpálása. Az ellenzéki koalíció fölöttébb heterogén volt. Fő erejét a Kossuth Lajos fia, Ferenc által vezetett nemzeti radikális Függetlenségi és 48-as párt alkotta. Ez azokból alakult, akik „nem engedtek a 48-ból”, akik szemben álltak a kiegyezéssel, és 1867 óta ezen az alapon folytatták az ellenzéki politizálást az Országgyűlésben. A párt mérsékeltebb és radikálisabb, intranzigensebb és kompromisszumkészebb csoportokból állt, ezek időnként kiszakadtak belőle, időnként visszatértek. Az ellenzéki szövetkezés szellemében az 1905-ös kampány kezdetére visszatértek bele az aktuális szakadárok. A „disszidensek” Andrássy Gyula gróffal az élükön csak a Tisza vezette kormánypártot hagyták el, nem pedig kiegyezéspárti meggyőződésüket. Továbbra is szilárdan ’67-es alapokon álltak.

A Katolikus Néppárt a szekularizációs törvények körüli hatalmas politikai harcban jött létre 1895-ben Prohászka Ottokár kezdeményezésére. A legélesebben szemben álltak az állam és az egyház szétválasztásának eszméjével, hevesen ellenezték a polgári házasságot és az izraelita felekezet egyenjogúsítását, a katolikusoknak kiemelt államegyházi szerepet követeltek a protestánsokkal szemben is. Fő célpontjaik közé tartozott a zsidó liberalizmus, zsidó szocializmus, zsidó sajtó, „a magyar parasztot tönkretevő” zsidó szatócs, uzsorás, kocsmáros. Ultramontán, antiszemita, kisebbségellenes párt volt ez. A Demokrata Párt zsidó vezére, Vázsonyi Vilmos az izraelita felekezet egyenjogúsításának élharcosa volt. Az ő pártja képviselte a liberális és demokratikus jogállam eszméjét és normáit. Kicsi párt volt, lényegében a fővárosi liberális polgárságra korlátozódott a befolyása. Az Új Párt egyszerre volt nemzeti radikális és ’67-es. Alapítója és vezére, „a legsovinisztább magyarnak” titulált korábbi miniszterelnök, Bánffy Dezső a nemzetiségek mindenáron való elmagyarosítását hirdette, ebben volt igazán radikális, és úgy gondolta, hogy a kiegyezés újratárgyalásával, a nemzeti igények erőteljes érvényesítésével lehet megvédeni a dualista monarchiát.

Az országos választások előtt több helyen önkormányzati választásokat tartottak: „Érdekes, hogy a vidéki városatya-választások mind ez ellenzék javára ütnek ki. Szegeden valósággal kiirtották a kormánypártot a városházán” – írta a Népszava 1904. december 22-én.

A szövetkezett ellenzék követelései között szerepelt az általános és titkos választójog, de ebben a kérdésben az egység látszólagos volt és törékeny. Vázsonyi az első számú szószólói közé tartozott, a nacionalista pártok viszont a magyar szupremáciát féltették tőle. A szövetkezett ellenzék szónokai álfüggetleneknek és kormányzsoldosoknak titulálták azokat, akik nem léptek vissza a közös ellenzéki jelölt javára. A közös jelöltállítással helyenként különös helyzet állt elő. A főváros II. kerületében például a Függetlenségi Párt Németh Imrét kívánta indítani, de a szövetkezett ellenzék vezérlő bizottsága visszalépésre utasította őt a „disszidens” Darányi Ignác, korábbi földművelésügyi miniszter javára. Az előző választáson éppen Németh indult ellenzékiként a kormánypárti, mi több, kormánytag Darányival szemben. Azoknak kellett Darányira szavazniuk most, akik az előző választási kampányban és azóta is hevesen gyalázták őt. A kerület választópolgárainak jelentős részét adták az állami tisztviselők, akiktől súlyos következmények kilátásba helyezésével elvárták, hogy a kormánypárti jelöltet támogassák. Darányi 1901-ben jelentős részben ennek köszönhette a győzelmét, 1905-ben pedig a vereségét.

A Népszava cikkírója (1905. január 21.) azon élcelődött, hogy van, ahol a Katolikus Néppárt ajánlja lelkesen hívei figyelmébe az ellenzéki zsidó vagy egyenesen rabbi jelölteket, akikkel szemben a „szabadelvű” kormánypártiak lépnek fel antiszemita jelszavakkal.

A Népszava persze könnyen élcelődött, mert a szociáldemokraták valójában nem voltak érdekelve a választásokon, mivel a mögöttük álló tömegeknek nem volt választójoguk.

A komolyabb napilapok a választás első napján, január 26-án, csütörtökön vezércikkben állást foglaltak. Az ellenzéki Pesti Hírlap például így: „Ha az igazság érzése uralkodhatnék a lelkekben és bölcsesség a gondolkozásokban, csak az lehetne a mostani választások eredménye, hogy a nemzet ítélete elsöpörné azt a pártot, amely idegen befolyásokra ráadta magát, hogy hazája és vére ellen árulást kövessen el, alkotmányának jogait összetörje.” A kormánypárti Magyar Nemzet így: „Óhajtja-e a nemzet, hogy a házszabályok szigorítása által, a szólásszabadság épségben tartása mellett, a technikai obstrukció kiküszöbölése által és az elnöki tekintély megvédése által a parlament munkaképessége helyreállíttassék? Íme ez az egyszerű kérdés, melyre a nemzetnek holnap felelnie kell. Minden egyéb, amit ahhoz fűznek, üres frázis, hamis jelszó, elkápráztató hazug kommentár.” A Népszava az egyik kutya, másik eb álláspontjára helyezkedett:

Néhány nap múlva végleg eldől, hogy melyik párt bírta jobban az etetést-itatást, vesztegetést. A pénz, a bor, a vér mérlegét meg fogják csinálni és az eredmény az új magyar parlament lesz. Új magyar parlament – olyan, mint a régi. A régi is vér- és borkeresztségben született – az új is. […] Mi nem lépünk urnák elé, a mi jogainkat még egy törpe kisebbség bitorolja. A szavazatokkal való döntésben még nincs részünk.

Tegyük hozzá, azért a Szociáldemokrata Párt hallgatólagosan jóváhagyta, hogy választójoggal rendelkező értelmiségi támogatói az ellenzéki jelöltek mellé álljanak.

Volt, ahol a január 27-ei lapok lapzártájáig nem született eredmény, és a következő napokban is tartottak még pótválasztásokat itt-ott, de bőven elég választókerületben született meg a sokkoló végeredmény ahhoz, hogy a lapok kihirdessék: a kormánypárt három évtized után megbukott. „Egy hétköznapból ünnep, vásár és búcsú lett minden változatban. Az ember, amikor reggel kiment az utcára, nem ismert rá az ő megszokott Budapestjére. Új színek, más hangok, új nagyságok és eddig ismeretlen tényezők keletkeztek. Az első kiáltás, ami a füléhez jut, az »Éljen!« – a másik a »Rendkívüli kiadás«! Az utcán fellobogózott kocsik rohannak; a zászlót a szél hosszan kifeszíti.” (Pesti Hírlap, 1905. január 27.)

Mivel a választók többnyire csapatostul mentek szavazni, és nyíltan kellett kiállniuk valamelyik jelölt mellett, megéljenezhették őket a jelöltjük hívei.

A választás napján rendkívüli kiadásokkal is jelentkezhettek a lapok, mert a nyílt szavazás folytán részeredményeket is közölhettek egyes kerületekből. A Belvárosban például nagyon izgalmasan alakult Hieronimy Károly kereskedelmi miniszter és Vázsonyi Vilmos csatája. Hol az egyik vezetett néhány szavazattal, hol a másik, és a hívek megéljenezték azokat az új szavazócsoportokat, amelyek megfordíthatták az eredményt. (Vázsonyi győzött.)

A Magyarság lelkesedett: „Hasztalan volt a minden képzeletet felülmúló presszió, hiábavaló volt a zsandár-szurony, a roppant katonai erő és a pártkassza rengeteg pénze, a közvélemény meghamisításának és a lélekvásárlásnak minden kísérlete hajótörést szenvedett azon a lángoló hazafiságon, mely régen nem tapasztalt erővel lobogott fel az ország népének lelkében.”

A kolozsvári Nemzeti Hírlap gyászolt: „Kolozsvár tegnap szavazott a nagy politikai pörben, mely eléje tétetett. Ítélete meglepett minden józanul és hazafiasan gondolkozó embert, mert igazat adott azoknak, akik a parlamenti anarchiát, fölfordulást, politikai zavarokat, örökös és rendszeres kormánybuktatást, az időfecsérlést, az ország erkölcsi és anyagi hitelének tönkretételét, az ex-lexes állapotok sűrű megismétlését, a dologtalanságot és minden fejlődés megakasztását írták zászlóikra.”

A Magyar Nemzet úgy tett, mintha még nem dőlt volna el minden: „Nem jósolunk e pillanatban, de remélünk! Reméljük, hogy amily híven, odaadón és lelkesen kitartottak a szabadelvű polgárok a hagyományos magyar szabadelvűség mellett, most, amikor egy tetterős, munkálkodni és a nemzetet felemelni hivatott kormány a szabadelvűség megszilárdítását, a parlament regenerálását és az alkotmányos rend biztosítását tűzi ki legelső céljául, nem fogják cserben hagyni a régi, dicsőséges lobogót, amely alatt diadalmasan vívtak meg nem egy csatát, s amely újabb diadalok felé fogja vinni a nemzetet.”

[…]

A szövetkezett ellenzéknek 232 mandátum jutott, a bukott kormánypártnak 159. A „disszidensek” nélkül nem lett volna meg a kormánybuktató többség. A váratlan eredménnyel igazából senki sem tudott mit kezdeni. Sem Budapesten, sem Bécsben. A politikai tehetetlenség állapotába került az ország. A táblázatban kormánypártokként jelölt győztesek nem alakíthattak kormányt. Sok köpönyeget fordítottak meg, amíg egy egészen bizarr folyamat elvezetett tizenöt hónap alatt a következő választásig.

Révész Sándor: Húzzuk a keresztünk – A magyarországi választások története 1905-2018
Európa Kiadó, 2022