Elérte, hogy muszáj legyen látni
Az Eufória második évadjának záróepizódja február utolsó napjaiban került fel az HBO felületeire, és azzal a lendülettel meg is rengette kicsit a platformot: az HBO Maxra annyian akartak felmenni az epizód bemutatásakor, hogy az sokaknál összeomlott a terheléstől. Ugyanakkor azért komoly szolgáltatás-kimaradás nem lehetett, mivel az évadzárót annyian nézték, hogy azzal az Eufória az HBO második legnézettebb címévé emelkedett, már csak a Trónok harca előzi meg. Az évadzárót még aznap, amikor felkerült, 6,6 millióan nézték meg az HBO-n és a Maxon, de ez a szám még jócskán nőni fog, az évadnyitó például már tizenkilencmilliós nézőszámhoz közelít az Egyesült Államokban. A Trónok harca ugyan még messze van – annak a záró évadját negyvenhatmillióan látták –, és nem is valószínű, hogy az Eufória beérné, de azért mégis csak beszédes, hogy egy ennyire éles és a közönség kiszolgálására fittyet hányó sorozat akár csak egy lapon említhető nézőszámban egy döbbenetes költségvetésű, CGI-jal vastagon meghintett fantasy-eposszal.
A sikerben alighanem közrejátszik, hogy a főszereplő Zendaya az első évad óta a világsztárság olyan magasságaiba jutott el, ahová nem sokan – ráadásul mindezt jogosan. Ám csak a nagy húzónév legfeljebb az új nézők behívására elég, ahhoz, hogy a nézőszám stabilan növekedjen, kell a sorozatot éltető vagy bíráló szóbeszéd is, ráadásul erre a legokosabb marketingkampány sincsen hatással: ehhez egyszerűen erős, gondolatébresztő, vitákat generáló tartalom kell. És bár az évad eleji kritikánkban azt írtuk, az erőszak és meztelenség öncélúsága kontraproduktív lehet, mostanra kiderült, hogy nem erről van szó: az Eufória egyszerűen csak pofátlanul merész, ennek a merészségnek a naturalizmust választották az egyik fő eszközéül.
A merészség eredményeképpen pedig a közönség nem győzi kibeszélni az őt ért élményeket: a Twitter február 25-i bejelentése alapján az Eufória az évtized legtöbbet tweetelt sorozata. Ezt egyébként a rajongók is tapasztalhatták: A mém- és posztáradat a kihagyhatatlanság aurájával vonta be a sorozatot, hozzájárulva ezzel a korszakosságához.
Korszerűség – a legjobb értelemben
Az Eufória sikerének egyik titka az is, hogy minden értelemben a jelen kor szülötte. A konzervatív oldal nyilvánvalóan a woke világszemlélet eklatáns példájaként definiálná a sorozatot, de ha leválasztjuk az értékítéleteket, akkor is azt látjuk, hogy az Eufória a kortárs közbeszéd kulcstémáiban – szexualitás és gender, opioidkrízis, szerhasználat, tinédzserkori szexuális élet, pornó, közösségi média, sexting, iskolai zaklatás, randiappok stb. – mind letette a névjegyét. És – bár a retróra és a múltfeldolgozásra is valós és jogos az igény – a saját életük jelenkori tapasztalatait viszont látni a képernyőn kétségkívül erős élmény lehet a tini és fiatal felnőtt korosztálynak.
Az is nagyon mai jelenség, hogy az Eufória egyes piacokon trigger warninggal került képernyőre, azaz az epizódok kezdete előtt a sorozat figyelmeztette a nézőt, hogy felkavaró képsorok következnek, még a felzaklatás jellegéről is – frontális meztelenség, droghasználat, szex, vér, erősen trágár nyelvezet – adtak némi tájékoztatást. A trigger warningok használata ugyan nyilvánvalóan nem teszi jobbá egy mozgókép minőségét, ezzel együtt fontos, hogy egy sorozat, amely a mentális egészség sokféle megborulásáról mesél, ezt megtegye. Ezzel ugyanis az alkotók jelzik, hogy miközben az Eufória maga is tesz a nézők ingerküszöbének felfelé tornászásáért, de ezt nem öncélúan, pornográf vagy kizsákmányoló jelleggel teszi, hanem művészi megfontolásból, valamint – és ez a legfontosabb –mindvégig tudatában van annak, hogy képei erőst hatást keltenek.
A sorozat kritikusai fel is rótták az Eufóriának, hogy ezzel gyakorlatilag a safe space-kultuszt erősíti, mi több, cenzúráz, ugyanakkor a mozgókép-fogyasztás fiziológiás törvényeiből – ezekről itt írtunk – következik, hogy az így látott képsorokat az adott pillanatban igenis valóságként észleli az agy, és emiatt egy érzékenyebb állapotban lévő nézőnek nem árt tudnia, mi várható, hiszen még a figyelmeztetés ellenére is lehet felkavaró a nézői élmény.
A trigger warningok valójában nem is elsősorban a nézők megkímélése miatt fontosak, hanem azért, mert az első lépései lehetnek egy adott, traumatikus téma kibeszélésének – akár a széles nyilvánosság előtt is. Erre a közelmúltban több példa is akadt. A szintén az HBO-n futó Ez bűn című sorozat AIDS-től sorvadó betegeinek naturális ábrázolása kapcsán merült fel annak igénye, hogy a szexuális egészségről, a nemi úton terjedő betegségekről egy szélesebb körű közbeszéd kezdődjön, amit akkor több külföldi piacon maguk a sorozatot vetítő platformok is elősegítettek a témáról szóló társadalmi célú hirdetésekkel. A Tönkretehetlek című sorozat, amely egy szexuális visszaélés körülményeit fejti fel, a trigger warningok mellett külön ismeretterjesztő weboldalt is indított a hasonló esetek kibeszélésére – hogy az igény az efféle, a konkrét sorozaton túlmutató szolgáltatásokra nagyon is valós, szépen jelzi, hogy ez a honlap több mint kétmillió látogatást hozott. Az Eufória is kapott ilyen kiegészítést: az HBO egy 24/7 elérhető sms-krízisvonalat indított, ahol a sorozatban látottakhoz hasonló ügyekkel küzdők kérhettek segítséget.
És ha már droghasználat, illetve kábítószerrel való visszaélés: az Eufória ezen a fronton is a tabudöntögetéssel kacérkodik. Egyrészt fontos, hogy sok drog-témájú filmmel és sorozattal szemben az Eufória nem mutatja sem divatosnak, sem szexinek – ahogy például A végállomás gyermekei nemrég kijött, heroin chic-kel operáló újrafeldolgozása – a keményvonalas kábítószer-használatot, de nem is tesz úgy, mintha a drogozásban ne lenne semmi vonzó. Másrészt ahol nagyon is és egyre inkább jelen van – és nem csak Amerikában. És nemcsak Rue, mint szerhasználó átlagos középosztálybeli család gyermeke, de az évadban bemutatott Laurie, a filmtörténet legijesztőbb drogdílere sem a tipikus kolumbiai drogbáró-ikonográfiát hozza, hanem tisztes polgárnak látszó átlagos középkorú nő – akit fegyveres gorillák védenek, és akinek több szekrényre való morfinszármazéka van raktáron.
Emellett a CNN publicisztikájában Denayja Reese felhívja a figyelmet még egy fontos szempontra, éspedig, hogy az Eufória azért is korszakalkotó, mert nemcsak egy drogfüggő tinédzsert mutat be, hanem egy drogfüggő színesbőrű lányt – akiknek hagyományosan az erős, keményen dolgozó és céltudatos jelzőket tartja fenn nemcsak a filmnyelv, de a teljes nyugati társadalom.
Reese, aki kamaszkorában maga is egy Rue-éhoz hasonló sorssal küzdött, miután tizennyolc évesen, édesanyja hirtelen halála után a kábítószerekbe menekült a gyász elől, úgy érvel: nem a sorozat nem ábrázolja életszerűen Rue-t, hanem hiányzik a reális képünk a valóságról, ugyanis a közvélemény nemhogy színesbőrű drogfüggő nőket nem lát, de általában nem lát olyan színesbőrű nőket, akik bármivel is küzdenek. Reese szerint a fekete nőkkel szemben az az alapelvárás, hogy legyenek erősek, és menjenek tovább emelt fővel a legnagyobb tragédiák után is, innen nézve pedig Rue Bennett alakja már azzal tabut dönt, hogy általa egy kontrollt vesztett, a gyászban összetört, gyenge és segítségre szoruló színesbőrű lányt látunk, az elsők között a popkultúrában.
Szabálytalan minden
Ha már Rue Bennett és a szabályoktól eltérő karakterek: bár az egész szereposztás bivalyerős, az Eufória egyik legjobb húzása mégis csak az, hogy Zendayát tették meg főhősnek – okos és szimpatikus húzás ez egyszerre. Okos, mert ő generációjának nemcsak az egyik legérdekesebb karaktere, de tehetsége is úgy világít, mint a nap, ennek pedig Sam Levinson sorozata teret is ad. A forgatókönyv és a rendezés Zendayának olyan lehetőségeket ad arra, hogy megmutassa színészi képességeinek lehető legszélesebb skáláját, amilyenről a legtöbb filmszínész egész karrierje során csak álmodozik. Az pedig külön üdítő élmény, és – ami fontosabb – üzenetértékű döntés, ahogy a sorozat Zendaya karakterét használja: nemhogy nem szextárgyként kezeli ezt a civilben már rég divatikonná és szexszimbólummá tett fiatal nőt, hanem egyenesen figyelmen kívül hagyja a szépségét, néhol effektíve visszataszítónak, rútnak láttatja, és teljesen aszexuális jelenségként kezeli.
Ugyanezt a nagyobb ellenállás felé mozdulást, szabálytalanságot mutatja a sorozat nemcsak a színészválasztásaiban és a színészvezetésben, hanem abban is, ahogy a történet szereplőit megalkotja és megmutatja. Az Eufóriában már az első évadban is erős karakterközpontúság volt jellemző, ugyan Rue mesélt végig, de a narráció sokszor valamelyik másik tini szemszögét mesélte el. A második évadban ezen a fronton Levinsonék léptek egy öleset előre a járatlan felé, és teljes szabálytalansággal egy-egy epizódot szinte teljesen egy-egy szereplőnek szenteltek – miközben jelentős sűrítéssel, nagyon kevés időt rászánva, de a fő történetszállal is haladt előre a sorozat.
Ezek a karakter-epizódok igazi mélyfúrásokként működtek az adott szereplő lelkének mélyébe – no meg nem elhanyagolható az sem, hogy a maguk néha meglehetősen sötét módján őrületesen szórakoztatóak is voltak. A Cal Jacobs fékevesztett tombolásának szentelt negyedik rész, és az azzal párba állítható ötödik rész Rue képtelen menekülés-maratonjáról külön-külön kisjátékfilmként is megállna, olyan brutálisan erős. Olyannyira erős, hogy bőven feszegetik is a klasszikus tévésorozat-kereteket, még egy streaming-forradalom korabeli, hagyományosan tabudöntögető, prémium csatornás tévésorozatét is.
Legyen szó a szereposztásról, a karakterábrázolásokról, a történet kibontásáról, a szálak kibontásáról és elvarrásáról vagy azok hiányáról – ez a sorozat nem azt teszi, amit elvárnak tőle, pláne nem azt, amit szokás, hanem azt, amit akar.
Ha az Eufória két teljes epizódot akar szentelni egy gimnáziumi színdarabnak, és közben a fő történetszál kérdései nyitva maradnak, a nézők idegein táncolva, akkor azt teszi. És nem kér elnézést azért sem, mert ekkora költségvetésű, ilyen technikai hátterű előadások a Broadway-en sem nagyon születnek, nemhogy egy átlag amerikai gimiben. Nem beszélve arról, hogy ilyen szintű önismeretből, belső erőből és mérhetetlen bátorságból származó, a személyeset közüggyé tevő történeteket nemhogy gimnazista tinik, de a legnagyobb drámaírók is ritkán hoznak létre – így hirtelen Pintér Béla munkássága jut eszünkbe.
Ha a záróepizódban hosszú percekig Elliot gitáros-énekes bocsánatkérését hallgatjuk ahelyett, hogy egy meglehetősen ígéretes csajbunyó részletein élvezkedne a kamera, akkor a dalt fogjuk hallgatni – még ha aztán napokig ömlenek a nézők frusztrációját megéneklő mémek is a témáról. Ha egy képzőművészeti és filmes utalásokkal teli, látványosan erőforrásigényes montázs szükséges annak az egyszerű állításnak a képi aláfestéséhez, hogy két szereplő szerelmes egymásba, akkor feledhetetlenül fenséges montázst kapunk – Rév Marcell operatőr ebben az évadban is kolosszálisat alkot. Az Eufória alkotógárdája a legszabadabb mozgóképes alkotógárdák egyike, ez ma már egészen biztos.
