Kirsten Dunst, aki leghíresebb szerepében Pókember barátnőjét játssza, csillagot kapott a hollywoodi Hírességek sétányán
– állt a Reuters hírügynökség által készített videó leírásában, amikor a színésznő 2019-ben megkapta az elismerést. A felirat érthető módon felbosszantotta a színésznőt és a rajongóit is, hiszen Dunst bőven többet nyújtott eddig annál, hogy egy szuperhős barátnőjeként hivatkozzanak rá, mégis jól mutatja: a több mint három évtizede a pályán dolgozó színésznőt alulértékeli a szakmája. Pedig már tízévesen remekelt Brad Pitt mellett, Sofia Coppola bátran bízhatta rá egy szuicid tinédzser vagy Franciaország leggyűlöltebb nőjének szerepét is, míg Lars von Trier kedvéért depressziós menyasszonyként várta a világ végét. A 39 éves színésznő évtizedes késéssel most érhet fel a szakma Oscarban mért csúcsára, A kutya karmai közt Rose-jaként ugyanis végre megkapta első jelölését, de ami még fontosabb: végre úgy tűnik, felismerte a szakma a Dunst képességeit.
Míg más gyerek matekleckét írt, ő Brad Pitt-tel csókolózott
Dunsté tipikus gyerekszínész-karrier annak minden sikerével és buktatójával együtt: hároméves volt, amikor már modellmunkákat és reklámszerepeket vállalt, hat, amikor Woody Allen rendezte őt a New York-i történetek című antológiafilm egyik szekciójában, az Oedipus Wrecksben. Két évvel később már Brian De Palma Hiúságok máglyája című filmjében kapott szerepet Tom Hanks és Melanie Griffith mellett, de a Star Trekben és a Vészhelyzetben is vendégszerepelt.
Bár korábban az anyját hibáztatta, amiért már azelőtt a showbiznisz felé terelte volna, hogy egyáltalán fel tudta fogni, mi történik körülötte, később a háláját fejezte ki neki mindezért. Édesanyjának köszönte ugyanis azt, hogy bár már tizenegy évesen komoly gyereksztárnak számított, ő volt az, aki a földön tartotta: nagyon fontos volt számára, hogy – amennyire csak lehet – megkülönböztetés nélküli gyerekkora legyen, helyi iskolába járatta, és nem hagyta, hogy színészkarrierje miatt a tinédzser szempontjából fontos állomásokat kihagyja.
Egyértelműen volt bennem valami öreges, ami miatt más voltam, mint egy átlagos reklámgyerek
– nyilatkozta a New York Timesnak korai éveiről. Talán épp emiatt is kaphatta meg Claudia, a gyerekvámpír szerepét, alig tizenegy évesen Brad Pitt és Tom Cruise oldalán játszhatott az Interjú a vámpírral című kosztümös drámában, amelyben egy sokat emlegetett csók is elcsattant. Vélhetően ma már nem menne át a rostán az a jelenet, amelyben az akkor még csak tízéves Dunstnak szájon kellett csókolnia a nála akkor húsz évvel idősebb Pittet. A színésznő később többször is azt nyilatkozta, hogy bár a forgatásról és szereplőtársairól csupa jó élménye volt, gyerekként traumatizálta a csókjelenet.
Megrázkódtatás ide vagy oda, Claudia szerepe izzította be úgy igazán karrierjét: bár a film vegyes fogadtatást kapott, Dunst játékát méltatták, Golden Globe-jelölést hozott számára, és egy csapásra Hollywood ügyeletes szőke kislányává avatta. Még ugyanabban az évben, 1994-ben a Kisasszonyokban szerepelt, egy évvel később már a Jumanjiban sikítozott Robin Williams oldalán. Ahogy az ilyen korán kezdett színészi karrierek esetében lenni szokott, a gyerekszerepekből tiniszerepek lettek, (Lázadj!, Hajrá csajok!), ám a színésznő szerepvállalásaiban már akkor megmutatkozott a bátorság: nem ragadt le a pompomlányos ugrabugrálásoknál és a felszínes komédiáknál, hanem viszonylag bátran választott a tiniszerepek közül is. Nem mintha olyan kínos lenne a Hajrá csajokban szerepelni, amelyet Roger Ebert például anno a pompomlányos filmek Aranypolgárának nevezett.
Bár kétségtelen, hogy a Hajrá csajok! a legismertebb filmje ebből a korszakból, az Őrült és gyönyörű, az Öngyilkos szüzek és a Szépségtépő verseny mutatja legjobban, hogy nem elégedett meg az aktuális szőke tinisztár szerepével, igaz, a kötelező sztárcsináló köröket kipipálhatta. Dunst szerint az Öngyilkos szüzeket rendező Sofia Coppola volt az, akire akkor példaképként nézett fel, és aki nagyban segített az akkor még csak tizenhat éves színésznőnek, hogy komfortosan érezze magát a forgatáson.
A romantikus komédiákat is kipróbálhatta (Elizabethtown), ahogy a nagy költségvetésű látványmozikat is. Bár a kétezres években még nem volt presztízskérdés egy szuperhősfilmben feltűnni, Dunst ezt is hamar kipipálta, amikor három filmben játszhatta el a Pókember szerelmét, Mary Jane Watsont. Amikor igent mondott Sam Raimi rendező felkérésére, egyáltalán nem érezte nagy dolognak a szuperhősfilmet, a People-nek adott interjújában felidézte, hogy a rendező miatt bólintott rá végül – ez a jellegű rendezőközpontúság egyébként alapvetően határozza meg a filmválasztásait. Az Interjú a vámpírral után ezzel a filmmel is adott egy híres csókjelenetet a filmtörténelemnek: szakadó esőben csókolta meg a fejjel lefele lógó Pókembert – ez a saját bevallása szerint a gyakorlatban korántsem volt olyan romantikus, mint hinnénk, a híres filmes csókok közé mégis gyorsan bebetonozta magát.
2007-ben a harmadik Pókember-filmmel azonban az akkor már a kiégés jeleit mutató színésznő karrierje fordulópontjához ért. Ehhez kellett az is, hogy cannes-i debütálásával nagyot bukjon: Coppola rendezésében elsősorban a kihívás kedvéért vállalta el a Marie Antoinette-et, amely ugyan egy, a történelmi drámák általános dramaturgiáját teljesen felrúgó, újszerű alkotásnak nézett ki, a rendezőnő a rizsporos parókák és a selyem harisnyatartókon túl mégsem tudta maradandó tartalommal megtölteni a filmet. Pedig ez lehetett volna Dunst nagy belépője Cannes-ban, ahol általános fanyalgás fogadta a túlcicomázott történelemleckét. Ugyanakkor ez is kellett ahhoz, hogy éles váltást hajtson végre. Mint mondta, addig csak sodródott az árral, de megérezte, hogy változásra van szüksége.
A depresszió kis híján derékba törte a karrierjét, egyúttal új löketet adott neki
Az akkor már több mint húsz éve a filmiparban dolgozó, de még mindig csak huszonhatodik életévében járó Dunst komoly szakmai válságba került. Később több interjúban is kifejtette, egyre inkább értelmét vesztette számára a színészet, ráadásul addigra kezdte teljesen felőrölni mentálisan a showbizniszben töltött két évtized.
Ha egy olyan szakmában nősz fel, ahol rendszeresen meg kell felelni az embereknek, nagyon nehéz egyszerre biztos lábakon állni, és nem rettegni attól, mikor kavar majd be valami
– nyilatkozta a Sunday Timesnak, hozzátéve, nem volt tudatában annak, mennyi dühöt nyom el magában. A helyzet 2008-ban vált kritikussá, depressziója olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy egy mentális problémákat kezelő intézetbe vonult rehabilitációra. A színésznő azóta rendszeresen hangoztatja a segélykérés fontosságát, ő ugyanis csak profi segítséggel tudott kimászni a depresszióból. A terápia nemcsak ahhoz járult hozzá, hogy Dunst lelkileg összeszedje magát, hanem ahhoz is, hogy átértékelje a színészethez fűződő viszonyát. Mikor a kis kitérő után újabb filmet vállalt, már teljesen máshonnan közelített régóta művelt szakmájához.
A Véres románc döbbentett rá arra, hogy a színészet az, ami igazán nekem való, és nem azért, mert pénzt keresek vele, hanem mert imádom. Életemben először a színészet végre rólam szólt, nem másokról
– nyilatkozta a BlackBooknak. Bár Dunst lubickolt a lassan teljesen összeomló feleség szerepében, a 2010-ben bemutatott film jól mutatta be azt a folyamatot, ami a színésznő karrierjét is jellemezte a rákövetkező tíz évben: szinte kivétel nélkül dicsérik az alakítását, ám az a bizonyos nagy áttörés nem történt meg. Dunst azonban nem keseredett el, és pont azzal a rendezővel kívánt karrierjébe teljesen új életet lehelni, aki nem épp a színészi lelkek pátyolgatásáról híres: Lars von Trierrel.
A 2011-es Melankólia depressziós menyasszonyaként Dunst teljesen új arcát mutatta, és sokan azonnal Oscart is kiáltottak neki. Trier azonban saját filmjét lőtte lábon cannes-i ámokfutásával, amikor viccből nácinak nevezte magát, és egyúttal a filmes közösség, de legalábbis a fesztivál persona non gratájává vált. Mindennek a levét többek közt Dunst itta meg, aki ugyan a fesztivál legjobb női alakításának díját elvitte, mégis folyamatosan magyarázkodni kényszerült a rendezője kijelentései miatt: többek közt arról is, miért nem érzi helyesnek, hogy neki kell magyarázkodnia. Diplomatikusan annál az álláspontnál maradt, hogy ugyan Trier állításai felbosszantották, végső soron barátok maradtak. Ha az Oscar nem is kopogtatott be a színésznő ajtaján, azt a rendkívül fontos lépést Dunst elérte, hogy kimozdította magát a bájos szőke amerikai lány skatulyájából, és ha Hollywoodnak nem is, egy szűkebb közönségnek és elsősorban magának bebizonyította: fajsúlyos szerepekben is remek. Balszerencséjére az igazán nagy szerepek továbbra is elkerülték, legközelebb a 2016-os Fargo sorozatváltozatában alakíthatott nagyot, amelyért Emmyre és Golden Globe-ra is jelölték. Dunst azonban még az egyre izgalmasabb szerepvállalásaival sem került vissza a hollywoodi tápláléklánc csúcsára, és nem is nagyon palástolta keserűségét.
Sosem ismertek el a szakmámban. Soha nem jelöltek semmire, talán kétszer Golden Globe-ra, amikor kicsi voltam, és egyszer a Fargóért. Talán még mindig azt hiszik, hogy én csak a lány vagyok a Hajrá csajokból
– nyilatkozta kissé keserűen karrierjéről még 2019-ben a Sirius XM adásában. Nemcsak ő látta úgy, hogy tehetségét nem ismerik el eléggé, az általa rendkívül nagyra tartott Coppola – akivel legutóbb a 2017-ben bemutatott Csábításban dolgozott együtt – ekként nyilatkozott róla:
korának legtehetségesebb színésznői közé tartozik (természetesen ő a kedvencem), de úgy gondolom, hogy nem ismerik el annyira, mint amennyire kéne.
Jane Campion már húsz éve is vele akart dolgozni
Amit Coppola már évek óta lát, azt most végre a szakma is elismerheti. A kutya karmai közt a tavalyi év egyik legjobb filmje volt, és az Oscar-szavazókat is meggyőzte: a film tizenkét jelölést kapott, egyértelműen a díjszezon legnagyobb esélyese. Egyúttal meghozta élete első jelölését Dunstnak is, akinek ráadásul nem ártana köszönőbeszéddel készülnie, mert őt is az esélyesek közt emlegetik. A filmet rendező Jane Campion már akkor meglátta a lehetőséget Dunstban, amikor a színésznő még a húszas évei elején járt, nyakig a kedves, megmentenivaló lánykarakterek korszakában, és levélben invitálta a színésznőt közös munkára. Alice Munro Runway című könyvéből készített volna rövidfilmet, ám végül nem valósult meg a projekt annak ellenére, hogy Dunst mai napig az egyik kedvenc rendezőjének tartja Campiont.
Ami viszont akkor nem jött össze, az majdnem két évtizeddel később megvalósult. A két művésznő közti rajongás kölcsönös: A kutya karmai köztnél Dunstnak meghallgatásra sem kellett mennie, Campion csak annyit kért tőle, hogy legyen legalább annyira jó, mint a Melankóliában.
Dunst pedig komolyan is vette a feladatot, még akkor is, ha egyáltalán nem volt sétagalopp Rose megformálása. A férfiak által kontrollált, zugivásba menekülő nő szerepe ugyanis elmondása szerint kísértetiesen emlékeztette a rehabilitációja előtti időszakára, amikor még nem igazán mert kiállni magáért, és csak a lelke mélyén fortyogott. A megterhelő forgatáson nem más segítette át a nehéz pillanatokon, mint kedvenc színésze és egyben vőlegénye, Jesse Plemons, akivel már a második alkotásban játszottak házaspárt. Először épp a Fargóban, ahol Dunst szerint előbb kreatív szinteken szerettek egymásba, olyan gyorsan egymásra hangolódtak színészként. A szintén Oscar-díjra jelölt színésszel azóta is a lehető legnagyobb harmóniában tudnak együtt dolgozni, novemberben a színésznő elhintette, hogy már most további közös projektekben gondolkodnak a film producerével. A kutya karmai köztben van egy jelenet, amikor karaktereik, George és Rose egy kopár hegytetőn állnak, és ugyan minden látványos romantikát nélkülöz a jelenet, a két, érzelmeiket nehezen kimutatni képes ember között mégis szövetség kötődik. Dunst úgy jellemezte ezt a jelenetet, mint egy, a gyerekeiknek szánt mozgóképes szerelmes levelet, amely egész életében elkíséri majd.
A kutya karmai közt azonban nemcsak a két gyerek számára előadott szerelmes levél, hanem Dunst velős válasza arra, hogy itt az ideje tényleg komolyan venni a sokáig beskatulyázott, és hosszú ideje méltatlanul mellőzött színésznőt. Pókember barátnőjének vörös tincseit már régóta maga mögött hagyta, ahogyan a mindenkinek megfelelni akarást is: talán épp ez a felszabadultság érlelte olyan színésszé, hogy alakításaira mostantól mindenki felkapja a fejét.
