BIDF
Kultúra

Ez a méltóságát megőrző tehén 2022 valószínűtlen hőse

Andrea Arnold új filmje, a Tehén ugyanúgy női történet, mint korábbi rendezései, az Akvárium vagy az American Honey. Csak éppen nem emberekről, hanem egy tehénről szól. Ám ahogy az Oscar-díjas rendező hősnőinek, ennek az állatnak sincsenek szavai arra, ami történik vele, és ő is csak próbálja megvalósítani a vágyait és engedelmeskedni az ösztöneinek. Azonosulhatunk-e egy tehénnel, és mi tesz bennünket emberré? Tehén-kritika.

Nemes Nagy Ágnes szerint tanulni kell a téli fákat („ahogyan talpig zúzmarásak”), és Andrea Arnold szerint tanulni kell a teheneket is. Az Oscar-díjas angol rendező legújabb, a tavalyi cannes-i filmfesztiválon bemutatott filmje ugyanis elsősorban tehéntanulmányként nézhető. Egyetlen hőse Luma, a kenti Park Farmon élő fejőstehén. Az ő sorsát követjük nyomon, és közben elmerenghetünk azon, milyen érzés lehet tehénnek lenni. Kényelmes nézői helyzetünket emberi reflexeinknek köszönhetjük: Luma látványát, az ellés ismétlődő jelenetét, a tájképeket szépnek látjuk, gyönyörködünk bennük. A Tehén azonban arra is rámutat, hogy mennyire végtelenül önző dolog saját esztétikai tapasztalatunkká formálni egy olyan állat létezését, amelyet uralmunk alatt tartunk, és mi döntünk élete és halála felett.

A Tehén az állatjogi aktivizmus újabb keletű filmjei közé tartozik, amelyek gyakran összekapcsolódnak a húsevő étrend etikátlanságát és a pusztulófélben lévő bolygó katasztrófáját hirdető művekkel.

Az emberi élet eltűnésének rémképe talán érzékenyebbé tett minket az általunk kizsákmányolt fajokkal történő szörnyűségekre. Túlzás lenne azt állítani, hogy képesek vagyunk felvenni az állat nézőpontját, de törekedhetünk erre. Vagy legalábbis az állatok megismerésére, arra, hogy arcot és történetet adjunk nekik.

BIDF

Ilyesmire vállalkozott nemrég a Gunda című, itthon is vetített dokumentumfilm egy disznóról, amelynek hatására a hírek szerint számos néző elállt a húsfogyasztástól. A Gunda rendezője, Viktorij Kosszakovszkij vegetáriánus aktivista és dokumentumfilmes, Andrea Arnold viszont eddig játékfilmeket rendezett. Ezért is különös fordulat, hogy a Tehénnel elkészítette pályája első egész estés dokumentumfilmjét, ám végső soron ez a film annyira mégsem áll távol a korábbiaktól.

Arnold ugyanis az előző filmjeit is ösztönlényekről készítette. Olyan emberekről, akik érzik, ha nincsenek a helyükön, akiknek vannak vágyaik és vonzalmaik, de sem ezekhez, sem a problémáikhoz nem tudnak elvontan, reflektáltan viszonyulni. Társadalmi helyzetük, szegénységük, aluliskolázottságuk miatt nincs módjuk szavakat találni a sorsukra, ösztönösen viszont szabadulni igyekeznek a testüket-lelküket megmérgező közegtől. Így tesz Mia, az Akvárium kamasz hősnője, vagy az anyaszerepbe kényszerült, de ugyancsak tizenéves Star az American Honey-ból.

Arnold korábbi rendezéseihez hasonlóan a Tehén is „női történet” egy kiszolgáltatott, mások önkényének alávetett központi karakterről. Történetesen ez a nő egy fejőstehén, de talán ne nyissuk meg az elméleti vitát arról, hogy pontosan mi választja el az embert az állattól, és mennyiben önkényes ez az elhatárolás.

BIDF

Vagy mégis megnyithatjuk, tekintve, hogy Arnold ambíciója részint egybevág napjaink fontos filozófiai áramlatának töprengéseivel az emberi és a nem-emberi létezők együttéléséről, egymásra utaltságáról. Jacques Derrida szerint az tesz bennünket emberré, hogy gondosan leválasztunk magunkról mindent, ami nem emberi. Márpedig a történelemben az ember fogalma, határai is folyton változtak – mindig voltak embercsoportok, akiket a hatalom birtokosai maguknál kevésbé tartottak emberinek. Így tehát az állatok kizsákmányolása és a rasszizmus között is találni kapcsolatot, amit Derrida nagy botrányt kavart kijelentése nyomatékosít arról, hogy az ipari állattartás és a holokauszt párhuzamba állítható.

Az ipari körülmények között tartott állattól elvesszük az egyéniségét és a nyelvét, megtagadjuk tőle az empátiát és megfosztjuk a sorsától. Pusztán azért, hogy meggyőzzük magunkat róla, az állat szabadon leölhető és táplálékként felhasználható.

Ez az erkölcsi-elméleti probléma húzódik Arnold dokumentumfilmjének hátterében is, noha a filmben senki nem beszél ilyesmiről. Alapvetően nem beszél benne senki, mert a Luma nevű tehénnel gyakorolt rendezői empátia egyik formája éppen az, hogy magyarázat és értelmezés nélkül figyeljük Luma hétköznapjait, miközben Magda Kowalczyk operatőr az állat magasságából filmezi a környezetet. Nézőként óhatatlanul emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel a tehenet – elmondása szerint a rendező azért választotta éppen Lumát a portré alanyaként, mert a jobb szeme alatti fekete folt szemfestékre emlékeztette –, így kapcsolódunk hozzá. Ezt a hatást Arnold azzal fokozza, hogy az ellés jelenetével indítja a filmet, egy olyan rítussal, ami a mai napig összeköti az embert saját állatias énjével. Az pedig már a Tehén emberkritikájának része, hogy a borjút csakhamar elveszik Lumától, mint ahogy a film későbbi pontján megszülető, második borját is.

John MACDOUGALL / AFP Andrea Arnold a 2021-es cannes-i filmfesztiválon

E közelség miatt Luma hallgatását és refrénszerűen ismétlődő bőgéseit nemes egykedvűségnek, a tehénfarm gyári körülményei között is megőrzött méltóság bizonyítékának látjuk. Márpedig a tehenet születésétől haláláig emberek terelgetik géptől gépig, orvosi kezelésektől a fejőketrecig. Gépek fejik őt, miközben hangos, ízléstelen popzene szól a rádióból – ironikus ellenpontja ez a jelenet az American Honey Rihannára lejtett, önfeledt táncának a szupermarket kasszájánál. Néha felbukkannak a farm munkásai, akik kedveskedve, de a történet által kialakított nézői megítélésünk szerint lealacsonyítóan becézik Lumát, miközben noszogatják.

Nem érezhetünk másképp, mint hogy e méltóságteljes állathoz képest csak bohócok a körülötte megjelenő emberek; bohócok, akikből hóhérok válnak.

Arnold filmje közben van időnk gondolkodni ezeken a kérdéseken, mert Luma történetében semmilyen váratlan vagy különleges fordulatra nem kell számítanunk. Átlagos állati sors az övé, sőt valószínűleg jobban, „emberségesebben” bánnak vele a forgatásba beleegyező kenti farmon, mint a legtöbb hasonló helyen. A rendező ugyanakkor engedményeket is tesz a nézőnek, elsősorban azzal, hogy néhány jelenetbe lenyűgöző természeti képeket komponál. Vagyis az emberi nézőpont is érvényesül a filmben, összemosódva az állatival – a film hiányossága, hogy erre az összecsúszásra semmilyen formai eszközzel nem utal. Máskülönben viszont könnyen azt vehetjük észre, hogy a Tehén, bármilyen szokatlan dokumentumfilmes formát is választ, mégiscsak megrendítő élményt nyújt.

Tehén (Cow), 2021, 94 perc. A filmet január 23-ig országszerte több moziban vetítik a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) programjában.

Vedd kézbe a 24.hu legemlékezetesebb tartalmait!
Izgalmas arcok, kihagyhatatlan történetek
Keresd az újságárusoknál, vagy rendeld meg az mc.hu/riporter oldalon!
Megrendelem

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.