Quentin Tarantino karakterei egyszerűen imádnak a popkultúráról pofázni. Ezt már első filmjének első jelenete is világossá tette, ahol egy rakás öltönyös gengszter bonyolódott elmélyült műértelmezési vitába Madonna Like a Virgin című slágeréről, élükön természetesen az ellenszenves Mr. Brownt alakító rendezővel. És azóta sem szakadtak le a témáról, a Tarantino-szereplők a mai napig képtelenek magukban tartani a filmekről, dalokról és képregényekről szóló eszmefuttatásaikat – 2013-ban készült is erről egy videós gyorstalpaló, ami egy huszadik századi idővonalra elhelyezve összegzi pár percben a popkulturális kikacsintásokat Riefenstahltól és Chaplintől kezdve Clark Kenten át Lindsay Lohanig. De hát ez történik, ha egy „megrögzött filmbuzi” kerül a kamerák mögé, akinek intellektuális horizontját nem a való világ kérdései, hanem a videótéka polcai jelölik ki. És aki a jelek szerint szentül hisz abban, hogy a Harmadik Birodalmat nem a szövetségesek offenzívája, csakis a mozi ereje képes igazán elpusztítani.
Tulajdonképpen sorsszerű volt tehát, hogy Tarantino ne kerülgesse örökké a forró kását, és forgasson egy filmet magáról a filmezésről. Így nem gengszterek, szamurájok vagy náci tisztek szájába kell adnia agymenéseit, akiknek előbb-utóbb mégiscsak ki kell rabolniuk egy bankot vagy meg kell vívniuk egy háborút, vagyis nem sztorizhatnak a végtelenségig kedvenc rendezőjükről vagy énekesnőjükről. Hanem végre Hollywood sűrűjében járunk, ahol parttalanul lehet nosztalgiázni régi westernsorozatokról, vagy siránkozni megfeneklett karrierekről, hiszen a szereplők számára nem is nagyon létezik más, említésre méltó téma. A 2019-es Volt egyszer egy… Hollywood így nemcsak jutalomjáték volt Tarantino számára, de egyfajta ars poetica és az életmű összegzése is. Ennek fényében kissé különös, hogy a kilépőjét gondosan megtervező rendező nem pályája zárófilmjeként, inkább utolsó előtti felvonásaként sütötte el ezt a szakmájának címzett szerelmi üzenetet (legalábbis ha elhisszük neki, amit évek óta makacsul állít, miszerint a tizedik, azaz a következő filmje után abbahagyja a rendezést).
Azonban Tarantino nem kapkodja el az életmű lekerekítését, láthatóan kiélvezi, hogy végre minden szempontból hazai pályán mozoghatott. Az élmény elnyújtásának jegyében megírta első regényét, a nemrég magyarul is megjelent Volt egyszer egy Hollywoodot, amelyben nagy elánnal tovább szövögeti pár évvel korábbi filmje alternatív valóságát. Akárcsak a Robert Rodriguezzel közösen készített Grindhouse double feature, ez már műfajában is főhajtás egy régóta kikopóban lévő, és sokak által lenézett popkulturális jelenség, az úgynevezett regényesítés előtt, amelynek először a VHS és a DVD, majd a streaming-korszak tett be igazán – hiszen innentől már nem kellett szöveges formában újraélhetővé tenni a filmélményt.
Egy efféle ponyvavédelmi misszió már önmagában elegendő ok lehetne Tarantinónak, hogy belevágjon, de a regény megírására érezhetően az is motiválta, hogy még bőven volt mit mondania karaktereiről, a lejtőre került tévésztárról, Rick Daltonról, valamint hűséges kaszkadőrjéről, Cliffről (de ide vehetjük akár a Sharon Tate–Polanski házaspárt vagy a filmben épp csak felvillantott mellékszereplőket is, mint Jim Stacy, illetve a kor emblematikus pszichopatáját, Charles Mansont).
A könyvverzióval ugyanis beváltotta előzetes ígéreteit: nem egyszerűen újramesélte a film cselekményét, de jelentősen kiegészítette, új hangsúlyokkal látta el, sőt, át is keretezte a sztorit. Akiben tehát fölmerülne a kérdés, hogy van-e értelme elolvasnia a regényt, ha jól emlékszik a filmre, őt szeretnénk ezen a ponton megnyugtatni: teljes mértékben. Sőt, az jelentősen hozzájárul az olvasmányélményhez. Hirtelen nem is tudom elképzelni, milyen lehet úgy olvasni a Volt egyszer egy Hollywoodot, hogy valaki nem ismeri az alapműként szolgáló eredetit, és nem eleve Leonardo DiCaprio vagy Brad Pitt alakját látja maga előtt, miközben Rick és Cliff kalandjait követi. Azt Tarantino interjúkban már elárulta, hogy
- az új jelenetek között vannak olyanok, amelyeket már a filmhez kitalált, de nem kerültek be a forgatókönyvbe,
- olyanok, amelyeket le is forgattak, ám valamiért kivágtak a végső verzióból,
- és olyanok is, amelyek tényleg csak a regényírás során születtek meg a fejében.
De mindez a filmtörténészekre és a filológus hajlamú rajongókra tartozik, az egyszeri olvasó számára teljesen lényegtelen kérdés. Az ő szempontjából az az egy számít, hogy a könyvben felbukkanó új elemek a javára vagy inkább a kárára válnak-e a történetnek. A válasz: hol igen, hol nem. Nekem például kifejezetten pozitív csalódás volt, hogy Tarantino bátran hozzányúlt az eredeti fináléhoz. A moziban ülve ugyanis elég olcsó húzásnak tartottam, ahogy a film véres leszámolásban oldja fel a forrongó 60-as évek Hollywoodjának ihletett tablóját. Nem az erőszak ténye zavart – mégiscsak Tarantino-filmről van szó –, hanem az, hogy már harmadszor sütötte el ugyanazt az alternatív történelmi fordulatot slusszpoénként, ami a Becstelen brigantykban még fergeteges volt, a Django elszabadulban már haloványabb, a Volt egyszer egy… Hollywoodban pedig egyszerű rutinná és önismétléssé vált. Akkor is, ha érezhetően személyesebb ügy volt számára új-Hollywood és az amerikai ellenkultúra egyik őstraumáját – a Manson család bestiális mészárlását – újraírni a film varázslatával, mint a nácik vagy a rabszolgaság történetét.
A regény fináléja azonban szerencsére egész más hangot üt meg, mint a filmé, sokkal líraibb és eredetibb végkicsengést adva a sztorinak. És ezzel még csak nem is spoilerezek, mert azt megteszi helyettem maga Tarantino: a 400 oldalas könyv negyede táján elsüti a film véres zárójelenetét, amolyan mellékes adalékként, mint egy rázós, de könnyed anekdotát Rick kalandos életéből. A rockzenészi ambíciókat dédelgető Manson és szektája hiába kap tehát jóval több „játékidőt” a könyvben, a hangsúlyváltás révén mégis veszítenek dramaturgiai jelentőségükből. A büntetlenül szabadjára engedett bosszúfantázia így átadhatja a helyét egy sokkal izgalmasabb érzelemnek: a Hollywood és általában a popkultúra iránt érzett szenvedélyes szeretetnek, ami csak úgy süt Tarantino könyvének minden lapjáról. Pedig a könyv egy pillanatra sem titkolja a közeg „elcseszettségét” sem, de épp azt az alkímiát mutatja be, ahogy az egoista törtetésből, képmutatásból, ronccsá ment életekből és iparrá silányított művészetből mégis modern mítoszok születnek, amelyek generációk képzeletére gyakorolnak hatást.
Persze akad olyan változtatás is, ami nem feltétlenül tesz jót a sztorinak: Cliff látogatása a Spahn-ranchon például veszít a thrilleres feszültségéből azáltal, hogy nem vele együtt, hanem már korábban megismerkedünk az ottani viszonyokkal (Tarantino rövidebbre is fogta ezt a jelenetet a könyvben). Cliff karakteréről úgy általában sokkal többet megtudunk, ami több esetben nem izgalmasabbá, csak ellenszenvesebbé teszi őt. Míg a filmben egyfajta rejtélyesség lengte körül, itt részletesen megkapjuk a gondolatait és az élettörténetét: kiderül például, hogy nemcsak a második világháborúban ölte halomra a japánokat és az olaszokat, de később is simán erőszakhoz folyamodott, akár puszta kedvtelésből is. A könyv megválaszolja azt a nyitott kérdést is, hogy vajon igaz-e a Cliffről terjesztett pletyka, miszerint egy hajózgatás alkalmával megölte a feleségét.
Megtudjuk továbbá, hogy csak azért nem lett strici, mert túl melós lett volna, és hogy hőn szeretett kutyáját évekig hordta állatviadalokra, ha pénzre volt szüksége. A film hallgatag, sejtelmes és vonzó figurája tehát sokkal kiismerhetőbbé, taszítóbbá és kissé unalmasabbá is válik, akivel egyre nehezebb bármilyen szinten azonosulni. Persze valamennyire még így is átüt a figurán Brad Pitt turbókarizmája, de ahogy haladunk előre a történetben, ez egyre kopik. Így tehát akár a befogadói szimpátiával folytatott kísérletként is felfogható Tarantino részéről, hogy meddig tudunk menni az egyre nyilvánvalóbban pszichopata Cliffel.
Közben az is igaz, hogy a könyv Cliff alakjába sűríti a legizgalmasabb filmes meglátásokat: ő az, aki a II. világháborúból hazatérve gyermetegnek és sziruposan hazugnak látta az amerikai filmeket, és elkezd a háború poklát közelebbről megtapasztaló, így érettebb európai és távolkeleti filmek iránt érdeklődni. Tarantino komplett filmkritikának beillő eszmefuttatásokkal jellemzi Cliff ízlésének alakulását, amiket aligha lehet sebészi pontossággal leválasztani a tőle megszokott hasonló agymenésekről: ha nem épp a Kuroszava-életművet korszakolja akkurátusan, akkor Fellinit vagy Truffaut-t oktatja ki a filmkészítésről, esetleg egy 1969-es svéd, erotikus botrányfilm meglepően részletes elemzésébe bocsátkozik. Bizonyos részek olyanok, mintha Cliff lenne Tarantino (egyik) szócsöve, néha azon kaptam magam olvasás közben, hogy nem is Brad Pitt, hanem a rendező jellegzetesen izgatott hangján hallom ezeket a sorokat.
De Tarantino Rickbe is átmentett egy részt a maga ízlésvilágából, elsősorban a megrögzött kulturális anti-elitizmust. Barátjával, Cliffel, ellentétben ugyanis Rick képes szívből azonosulni az amerikai ponyva világuralmával, és szíve mélyén lenéz mindent, ami nem Hollywoodban készült, makacsul ellenállva bármiféle intellektuális nyitottságnak. Ezért keseredik neki annyira, mikor egy megrekedt karrierek feltámasztására szakosodott ügynök azt tanácsolja neki: a legjobb esélye, ha szerepet vállal egy olasz westernfilmben. Persze tudjuk, hogy Tarantino rajong a spagetti westernekért, akárcsak a távolkeleti filmekért és új-Hollywoodért, de a régi Hollywoodhoz makacsul ragaszkodó Rick alakjában mégiscsak felvillan valami az elfeledett és lesajnált tévésorozatok, western-ponyvák és egyéb, a régmúlt homályába vesző kultúrrétegek iránti őszinte csodálatából.
A történet velejét a regényben is Rick kálváriája adja. Egyszerre szomorú és szórakoztató követni, amint elmerül az önsajnálatban, és képtelen mit kezdeni a körülötte zajló kulturális forradalommal, ami éppen újraírja a filmipar és a popkultúra szabályait. Ahogy a könyv fogalmaz: egy itt felejtett Eisenhower-színészként téblábol Denis Hopper Hollywoodjában. Az ő rögös és sok tekintetben komikus önismereti útjának kibővítése kifejezetten előnyére válik a könyvnek. A Volt egyszer egy Hollywood helyenként túlírt és önismétlő, sokszor széttartó és vannak benne szemérmetlenül gagyi megoldások, amiket persze sokszor szándékosan alkalmaz és fokoz a végletekig: például, amikor nemcsak az emberek, de a kutyák gondolatait is olvashatjuk kurzivált szövegként. Aki tehát egyenletesen míves irodalmi remekműre vágyik, nem ehhez a könyvhöz érdemes nyúlnia.
Unatkozni viszont garantáltan nem fogunk, nekem például rég csúszott le 400 oldal ilyen könnyen, mint amikor ezt olvastam. Tarantino regénye ugyanis veszettül szórakoztató, és még az író javíthatatlan csapongása sem teszi vontatottá. Sőt, ahogy általában a filmjeit, ezt is a parttalan pofázás hozza igazán lendületbe, amit ezúttal semmiféle producer vagy filmes játékidő nem korlátozott (ehhez persze kellett Sepsi László kiváló magyar fordítása is). Itt aztán tényleg tucatjával kapjuk a bő lére eresztett dialógusokat, amelyeken így, írott formában is fennhangon lehet nevetni, olykor pedig váratlanul akár meg is hatódhatunk.
Csak egy példa: a western-sorozat Shakespeare-mániás rendezője így próbálja a heti banditát alakító, zavarodott Ricket instruálni, hogyan kéne a drámairodalom klasszikusait közös nevezőre hoznia a Hells Angelsszel a képernyőn:
– Caleb olyan, mint Hamlet?
– És Edmund.
– Asszem, nem vágom a különbséget.
– Mindketten dühös, meghasonlott fiatal férfiak. És ezért vettelek fel a szerepre. Viszont a felszín alatt Hamletben és Edmundban egyaránt ott egy csörgőkígyó.
– Egy csörgőkígyó?
– Motorbiciklin.
A Volt egyszer egy Hollywood a Helikon Kiadónál jelent meg.
