Horváth Judit
Kultúra

A forradalmakat mindig fiatalok csinálják, és valahogy mindig beletörik a bicskájuk

A budapesti Katona József Színházban december 18-án, Ascher Tamás rendezésében mutatták be a Turgenyev regénye nyomán készült Apák és fiúk című előadást. A regény arról ismert, hogy a nihilisták, a mindent tagadók, a lázadók világát fogalmazza meg – története látszólag nemzedékek szembenállásáról, valójában azonban folyton változó viszonyainkról, önmeghasonlásainkról, megalkuvásainkról szól. A főszereplőkkel, a Jevgenyij Bazarovot, illetve Arkagyij Kirszanovot megformáló Vizi Dáviddal és Tasnádi Bencével beszélgettünk arról, vajon miért buknak el a forradalmak, és miért jutott eszükbe a próbák során a FreeSZFE.

Ascher Tamás azt kérdezte a nyílt próbán: 2021-ben tényleg Turgenyevet kell játszani? Majd meg is válaszolta a kérdést: azt mondta, imádja azokat az előadásokat, amelyek egyenesben tüzelnek a mai problémákra. Önök szerint miért aktuális ma ez az 1861-ben kiadott regény és a belőle írott darab?

Tasnádi Bence: A generációk közötti nézeteltérések, az idősek és a fiatalabbak életkorból fakadó gondolkodásmódjának, szemléletének összeütközése mindig aktuális. Ilyen értelemben mindegy, mikor íródott a darab, ezek a súrlódások mindig jelen voltak, és jelen is lesznek.

Jevgenyij Bazarov és Arkagyij Kirszanov a nihilizmus eszméjét hozza magával az egyetemről: tagadnak, elvetnek, megvetnek, lenéznek mindent, ami állami, hivatalos, de azt is, ami pusztán közmegegyezésen alapul. Dávid szerepbeli karaktere tántoríthatatlannak tűnik, Bence figurájában viszont megmutatkozik némi tisztelet, szeretet, hajlíthatóság is. Arkagyij mégis inkább jó fiú, mintsem lázadó nihilista?

Vizi Dávid: A fiúk függetleníteni akarják magukat mindentől és mindenkitől, senkihez sem akarnak érzelmileg kötődni, a családjukhoz sem, ki akarnak szakadni a rokoni kötelékből és szerepekből is. Ezt Bazarov nyersebben, radikálisabban képviseli.

T.B.: Arkagyij nem tudja olyan kategorikusan magáévá tenni a nihilizmust, mint Bazarov. A szerepem szerint apuci szeme fénye, a „trónörökös” maradok mindig is, konszolidáltan belesimulok a saját kis családi mocsaramba, és végül nem sikerül semmit megreformálnom.

V.D.: Szerintem az előadás egyik legfontosabb eleme, hogy Arkagyijra örökítik a birtokot, elvárják, hogy továbbvigye, és tovább is viszi.

T.B.: A forradalmat mindig fiatalok csinálják. Nekik még nincs vesztenivalójuk, aztán később lesz egy csomó magánéleti meg egzisztenciális problémájuk, rádöbbennek olyan dolgokra, amik korábban meg sem fordultak a fejükben, és persze el is kényelmesednek. Ezt a saját életemen is érzem. Harminchárom évesen azt gondolom a huszonhárom éves kori önmagamról, hogy naiv voltam, még abban is, hogy azt hittem, tíz év múlva ugyanúgy fogok bírni mindent. Például az éjszakázást: régen fönn maradtam hajnal ötig, hatig, és jöttem reggel tízre próbálni. Kicsit nyúzott voltam, de belülről fűtött valami, amitől képtelen voltam előbb hazamenni, lefeküdni aludni. Mindig azt reméltem, hogy történik még velem valami fontos aznap este. Akkoriban azon gondolkodtam, hogy úristen, hogyan lesz nekem valaha családom, hogyan tudok majd megállapodni, ha ezt az életvitelt folytatom. Arra jutottam, hogy változtatnom kell, de valójában a változás akaratomon kívül, magától következett be. Tök jól van kitalálva az élet: most már könnyebben hazamegyek éjfélkor, mert érzem, hogy semmi kihagyhatatlan nem történne velem éjfél és hajnali öt között. Meguntam a házibulikat, nem vagyok kíváncsi arra, mi zajlik hajnaltájt. Ez egy egészséges öregedési folyamat része.

A mindenkori állam szempontjából is jól van kitalálva, hogy az ember öregszik, és veszít a forradalmi hévből. A hatalomhoz való viszony mennyire hangsúlyos az előadásban?

V.D.: Nem lehet pontosan elhelyezni időben, hogy mikor játszódik a történet. Időtlen.

Talán cári államforma van, de az is lehet, hogy a jelenben vagyunk.

A társadalmi berendezkedésre az utal, hogy vannak szolgák és arisztokraták, az utóbbiakat ellenfelüknek tekintik a nihilisták.

T.B.: Arról, ahogy az előadás elején forradalmi hevülettel megérkezünk, eszembe jutottak a FreeSZFE-sek. Milyen nevetségesen fojtották meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem miniforradalmát egy rendelettel! A hatalom a veszélyhelyzetre hivatkozva egy csapásra bezárta az intézményt, a diákok térdre kényszerültek, és hazaköltöztek. Olyan nyomorultul lett vége az egésznek! Pedig milyen sokáig kitartottak, önszerveződők, kreatívak voltak, amikor hivatalosan senki nem figyelt oda igazán az óvintézkedésekre, ők maszkokat gyártottak és viseltek. Fölcsillant a változás reménye, azt gondoltuk, ezek a fiatalok rést ütnek a pajzson, és aztán szomorúan konstatáltuk, hogy nekik sem sikerült.

Időről időre vannak emberek, akik meg akarják változtatni a világot, de valahogy mindenkinek beletörik a bicskája.

A törvények, a szabályozások változnak, jönnek új filozófiai irányzatok, de az emberi összetétel és minőség, az intelligenciahányados mintha állandó lenne. Attól, hogy már nincsenek jobbágyok, cselédek és feudális főurak, illetve nem így hívják őket, funkciójában még minden maradt a régiben.

V.D.: Az is mutatja, mennyire aktuális az Apák és fiúk, hogy én is sokszor gondolok a FreeSZFE-sekre. El tudom képzelni, mit érezhettek, amikor mondva csinált indokokkal támadták, lebolsevikozták vagy egyszerűen kiröhögték őket. De más érdekes aspektusa is van az előadásunknak, például az, ahogy a fiúk irtják a romanticizmust, felveszik a küzdelmet a szerelem ellen.

Sikertelenül, merthogy Bazarov, aki azt hangoztatja, hogy „a szerelem nem létezik, nincs semmi misztikus a nemiségben, az egész csak fizika vagy kémia, baromság mindenféle giccses szirszarral felruházni”, végül őrülten szerelmes lesz.

V.D.: Materialista, természettudományos érdeklődésű orvosként mondja, hogy nem létezik szerelem, nincs semmiféle misztikum. De emellett azt is gondolja, hogy meg kell akadályozni mindenféle érzelmet, mert elvonja a figyelmet a lényegtől, a pártsejtszerű működéstől.

Horváth Judit

Mennyire tud azonosulni a darabbeli karakterével? Civilként mit gondol Bazarovról?

V.D.: Nagyon nagy különbség van a nihilista Bazarov és köztem. Ami szimpatikus benne, az a tűz, az a fajta elszántság, amivel ellenszegül mindenféle hatalomnak, szemben áll minden tekintéllyel. Én sem vagyok híve a tekintélyelvűségnek, kritikusan szemlélem a világot, de nem olyan szinten és nem olyan harcosan, mint Bazarov.

Úgy képzelem, nagy kihívás lehet hitelesen eljátszani egy olyan figurát, amelyhez nincs igazán lelki közük. Ilyenkor hogyan építik fel a szerepet, honnan merítenek?

T.B.: Sokszor nem magában keresgéli az ember az adott karaktert, hanem másokat figyel meg, abból építkezik. Jó esetben a próbafolyamat során, sok elemzéssel, beszélgetéssel rátalál a szerep kulcsára, kialakul a hangvétel, és a premierre már sajátja a figura.

V.D.: Találkoztam olyan emberrel, akinek sem az elveivel, sem a stílusával nem értettem egyet, mégis csodáltam, mert olyan szenvedélyesen képviselte a maga igazát. Szerintem Bazarov karakterének az a kulcsa, hogy könyörtelen, képes lépten-nyomon megbántani másokat, de a könyörtelensége valahogy vonzó Arkagyij és a többiek számára is. Annak ellenére, hogy nem egy romantikus regényből készült az előadás, tele van finom, szerethető érzelemmel, és ez is jó kapaszkodó a szerep megformálásához.

Ascher Tamásnak évtizedek óta szívügye az orosz irodalom, avatott ismerője a csehovi világnak, amelyhez nagyon hasonlít a Turgenyev-regényé. Nincs önökben megilletődöttség, hogy ekkora szaktekintéllyel dolgoznak együtt?

V.D.: Érzek néha ilyesmit, de Tamás maga is mondta, hogy ezt felejtsük el minél hamarabb.

T.B.: Engem mindig a munka, az adott instrukciók kenyereznek le. Elég dacos vagyok ahhoz, hogy csak azért ne hódoljak be, mert hatalmas szaktekintély a rendező. Szerintem mindenkinek minden egyes alkalommal a próbafolyamatban kell bizonyítania a rátermettségét, legyen az színész vagy rendező.

Elfogad Ascher a saját szerepükre vonatkozó javaslatokat?

T.B.: Igen, de mindig mindent meg tud magyarázni a másik oldalról is. Hol könnyű vele dolgozni, hol kicsit konfliktusosabb, mert szeret epés megjegyzéseket tenni a színészekre, amit olykor erősnek érzek, de néha szórakoztató is tud lenni. Összességében termékeny a közös munka.

V.D.: Azt vettem észre, hogy néha a nihilisták szemszögéből instruált, néha pedig azt éreztem, hogy Nyikolaj, Arkagyij apja nézőpontjából vagy Paveléből, aki Nyikolaj öccse.

Mintha kiválasztott volna egy szerepet, hogy onnan közelítve sugalljon valamit a színészeknek egy-egy jelenetben. Ez nagyon izgalmas és tanulságos volt.

Szakmailag, emberileg mit adott önöknek ez a próbafolyamat, ez az előadás?

V.D.: Az, hogy együtt próbálhatok Ascher Tamással, és látom Máté Gábort színpadon játszani, nagyon fontos nekem.

T.B.: Nekem is. És szeretem, hogy az idős kollégák is feltűnnek, körülvesznek minket az előadásban. Nem győzöm eléggé tisztelni és csodálni Szacsvay László alázatosságát, ahogy a nemzet színészeként egy apró szerepet, egy öreg inast játszik. Szégyellem magam, hogy hagyom neki kivinni a takarásba a csomagjaimat, míg én fiatal arisztokrataként állok és az apukámmal trécselek. Lenyűgöző, hogy ő és Ujlaki Dénes milyen szolgálatkészen dolgoznak a fiatal kollégák keze alá.

Túl vannak az Apák és fiúk első előadásain. Mit tapasztalnak, hogyan rezonál a közönség?

T.B.: Meglepett minket a közönséggel való találkozás, várakozáson felül jól reagálnak. Bizonyos poénok kidomborodtak a nézők hatására, amire nem is számítottunk.

V.D.: Tényleg meglepő, milyen pillanatokban érkeznek reakciók a nézőtérről, milyen helyeken nevetnek fel. A fenyicskás jelenetben van egy-két néző, aki nem bírja magában tartani a gondolatát, és hangos morajlással vagy egy nagy „jajjal” fejezi ki a véleményét. Ezt jó rezonálásként élem meg. [Fenyicska Arkagyij apjának házvezetőnője, élettársa, kicsi fiának anyja. – A szerk.]

Érezhető a reakciókból, hogy – amint Ascher Tamás fogalmazott – az előadás egyenesben tüzel a mai problémákra?

T.B.: Szerintem nem fogalmazunk direkten az előadásban, nem is tetszene, ha olcsó utalásokkal próbálnánk megnyerni a közönséget. Aki egy kicsit is nyitott, felismeri a színpadon a valóságot.

V.D.: Amit én érzek a színpadon, nem biztos, hogy hasonlít arra, amit a nézők éreznek. Néha van bennem olyan érzés, hogy nagyon haragszanak rám, vagy van valamiféle ellenszenv Bazarov iránt. Aztán a következő pillanatban talán megsajnálják, majd megint haragszanak rá. Ez a szerep és ez a darab bőségesen át van itatva olyan „kénszaggal”, mint amilyet a Molière-daraboknál lehet érezni.

Pogány Judit azt mondta egy interjúban: ha valaki szeretne jobb ember lenni, járjon színházba, mert csodálatos katarzisokat élhet át, felpiszkálják az igazságérzetét, helyre rázzák az értékrendjét. Hisznek abban, hogy egy-egy előadás képes jobbítani?

V.D.: Igen, képes. De nem úgy, hogy rossz emberből jó lesz. Lehet, hogy az egyik szituációban rossz embernek gondolunk valakit, de a következő helyzetben mást ismerünk fel benne. Bonyolódik a dolog: a felpiszkált igazságérzet már nem sorol sarkosan fekete–fehér, jó vagy rossz kategóriába mindent, hanem sokkal árnyaltabb gondolkodásra, átértékelésre késztet.

Horváth Judit

Mikor tekintenek sikeresnek egy produkciót?

T.B.: Ha az alkotóknak örömük van benne, és hónapokra előre nem lehet rá jegyet kapni.

V.D.: Nem biztos, hogy a bemutatót követő pár napban kiderül, igazán sikeres lesz-e egy előadás. Lehet, hogy mások a tapsból vagy a nézői reakciókból már érzik, hogy „akárki akármit mond, ez itt siker”. Én most még azzal foglalkozom, hogy Tamás mit kért tőlem az utolsó megbeszélésen, és annak megvalósításán dolgozom, hogy a szerep, az előadás bővüljön, ne álljon meg ott, ahol a premieren tartott.

Szándékuk szerint optimális esetben mit raktároznak el a nézők az Apák és fiúkból?

T.B.: Hogy semmi sem változik.

És ha ezt elfogadjuk, az nem is olyan rossz.

V.D.: Engem már a regény olvasása közben arcul csapott, hogy ez a felfuvalkodott, beképzelt Bazarov meghal, és az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna. És akkor hirtelen én is Arkagyijjá váltam, aki megígéri, hogy továbbviszi a művét. Számos olyan emberrel találkoztam már, akinek olyan elvárásai voltak, olyan magasra tette a lécet, amit soha életemben nem fogok tudni átugrani. Most így gondolom. Ha egy hajlíthatatlan, látszólag sziklaszilárd fiatalember tele van vitalitással, és közben még magasra is akar törni, de az élet egy karlendítéssel tönkre teszi, az tragédia. A tragédiák pedig, ha nem a saját bőrünkön keresztül, hanem biztonságos távolságból, csak szemlélőként éljük át őket, valamilyen gyógyító hatással is lehetnek ránk. De eddig a gondolatig nem akartam eljutni.

Ajánlott videó