Népszerű dolog azt hangoztatni, hogy a kor csak egy adat, és az a lényeg, hogy hány évesnek érezzük magunkat, továbbá mennyire vagyunk a helyünkön az életben. De van itt két ellentmondás: egyrészt a különböző generációk eredendően eltérő élethelyzetét, egzisztenciális kiindulópontjait és az ebből fakadó különbségeket lehetetlen eltagadni, másfelől mit kezdjen magával az, aki olyan korban született a világba, amikor az élet széttöredezettsége miatt nem igazán határozható már meg senkinek a helye az életben. Ez az az alapélmény, amivel a Z generáció – a ’90-es évek második fele és a 2010-es évek első fele között születettek, azaz a mai tinik és húszas éveik első felét töltők – tudatára ébredve találkozik. És miközben minden generációnak megvan a maga kellően nehéz keresztje, ezért pedig fontos emlékezni, hogy nem a nyomor olimpiáján versenyzünk egymással, az egymás iránti megértésre törekvés azért elvárható. Ehhez muszáj bele-belelátnunk egymás valóságaiba, ebben pedig most egy megejtően emberi doku, Kőrösi Máté Dívák című filmje segít.
Adott három lány, Emese, Szani és Tina. Ahányan vannak, annyifélék, más a családi hátterük, máshogy néznek ki, más érdekli őket, „csak” barátságuk fűzi össze őket, no meg az élethelyzetük: ugyanoda járnak iskolába, épp érettségizni készülnek hozzájuk hasonló olyan fiatal felnőttek között, akiknek a szokásos közoktatási keretek között ez nem jött össze. Ők hárman elválaszthatatlan jóbarátok iskolán kívül is, ott meg csak hármasban mozognak, magukat Díváknak nevezik, és úgy is viselkednek: hangosak, vagányak, van véleményük és nem félnek hangoztatni, és nagyon-nagyon menőn néznek ki. Bár ez utóbbival ők vitáznának a leghangosabban: nem nagyon van olyan megszólalásuk, amelyben nem adnának hangot annak, hogy mennyire elégedetlenek a saját külsejükkel, itt kövér, ott csontos, itt puhány, ott foltos, karikás, puffadt, undi – megspórolnám a hazug és hiteltelen sopánkodást arról, hogy jaj, ezek a szép hamvas kislányok pedig milyen meseszépek. Egyrészt, mert nem venném el tőlük a saját valóságukat, másrészt, mert azt, hogy szép, senki soha nem fogja elhitetni senkivel, aki magát nem látja annak.
Ez a szépségtéma láthatólag központi kérdés a három lány életében – pontosabban inkább csak kettejüknek, Tina látszólag ezt kevésbé veszi vérkomolyan –: a frizura és a smink milyensége központi kérdés, a működöm színe-mintája hetekre előre mindenkinél be van tervezve, a köröm állapota gyakorlatilag az élet általános minőségének mérőszáma. Könnyen felszínességet kiált az ember mindezt látva, ám ahogy a film halad előre, és kirajzolódik a három lány életének hátterében meghúzódó számos trauma és általános sötétség, úgy értjük meg, hogy itt bizony a bőrápolás nem hiúsági kérdés. Az arcradír, a pakolás, a lemosó, az arcpermet mind-mind a világ mocskának eltakarítására lenne hivatott, még ha alkalmas nem is, a kenegetés-dörgölés pedig az önszeretet gyakorlásának legotthonosabb, legelérhetőbb eszköze, ez az önszeretet és öngondoskodás pedig nem ritkán az egyetlen fajta szeretet és gondoskodás, amire ezek a lányok számíthatnak. Egy terápiás csoportban nemrég azt a feladatot kaptuk társaimmal, hogy magunkra, befelé figyelve érintsük, simogassuk, tartsuk meg kezünkben saját arcunkat, mindehhez a csoportvezető a Te majd kézen fogsz és hazavezetsz című dalt tette be kíséretként – az üzenet, hogy bizony, ki-ki a saját társa és támasza kell legyen legelsősorban, a Dívák arcápolási rituáléit figyelve intenzíven idéződött fel bennem. Ezáltal pedig megértettem valamit abból a szeretethiányból, amelyből, ha nem is kizárólag és pláne nem tudatosan, de a Z generáció felszínesnek tűnő szépségápolási mániája fakad.
A három lány tehát „divatol”, sminkel, szépítkezik, nevet, iszik, füstöl – miközben kőkemény családi és társadalmi drámák bontakoznak ki körülöttük: mentális zavarok, kiszolgáltatottság, anyagi nehézségek, a születési család hiánya, kiszámíthatatlansága, értetlensége, elvárásai, az űr betöltésére irányuló próbálkozások barátokkal, kapcsolatokkal, választott családdal, sőt, néhol tetszőlegesen kiválasztott idegenekkel egészen megrendítő. A rendező időnként maga is feltűnik, hol izgalmas, ízlésesen alkalmazott animációkon, hol személyesen, és nemcsak testileg: személyisége, saját vívódásai is fel-felhangzanak néha, a hőseivel történtek, az ő felnőtté válási törekvéseik önreflexióra, szembenézésre, elgondolkodásra késztetik – ami egyébként vélhetőleg minden dokumentumfilmesnél megesik, ám Kőrösi Máté ezt nem hallgatja el, hanem filmjének részévé teszi, ezzel is közelebb lépve hőseihez, a nézők felé finoman jelezve: nem vagyunk annyira mások.
Hogy a Dívák ilyen mélyen emberi és megejtően érzelmes lett, az alighanem ebből a közelségből, és abból is fakad, hogy a rendező meglátta saját magát visszatükröződni alanyaiban. Már a kiindulás is erről árulkodik. A film ugyanis, melyet rendezője eredetileg az SZFE dokumentumfilm szakos vizsgafilmjének forgatott, majd ezt bővítette egész estés dokuvá, épp olyan sodródásból és a véletlenek elfogadásából, mi több, átöleléséből született, amilyennel a hősei a mindennapokkal találkoznak: Kőrösi nem tudott témát választani, aztán elé sodródott három fiatal lány, és úgy döntött, akkor legyenek ők. Nem kétlem, hogy azóta van okos válasza a miértekre, de a filmből érezhető, hogy valójában nem volt ez a választás sokkal tudatosabb, mint hogy „mert miért ne”. Van abban valami finom filozófia, hogy a Dívák, lerázva a doku műfaj alapértelmezett vonzódását az extrém karakterek és élethelyzetek iránt, meglehetősen közel maradt a hétköznapokhoz: érezzük, hogy végeredményben e film hőse lehetett volna bármelyik másik háromfős barátnőcsapat, hiszen ez a három lány épp olyan különleges, mint bárki más, minthogy nincs unalmas emberi lány, átlagember nem létezik.
A Dívák a 18. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál nyitófilmje volt, de további vetítésen és online is látható lesz a fesztivál ideje alatt, valamint a filmet forgalmazó HBO is műsorára tűzi majd: november 18-tól az HBO Go-n lehet majd megnézni.
