– Neve?
– Abdallah Merouan Ali.
– Állampolgársága?
– Szír.
A fekete hajú, jóképű fiatal srácnál nem voltak papírok, úgy hallgatták ki a győri idegenrendészeten. A tőle levett ujjnyomat – ekkor még – nem szerepelt a rendőrségi adatbázisban. Ám a tolmácsnak, aki 2004 áprilisában jelen volt a meghallgatásán, feltűnt valami: a huszonéves férfi, noha azt állította, szír, az akcentusa alapján nem tűnt annak, inkább magrebi arabnak. A tolmács ezt jelezte is a Nemzetbiztonsági Hivatal helyi illetékesének, aki nem lépett semmit, így az Aliként bemutatkozó férfi nem került a magyar titkosszolgálat látókörébe.
Néhány héttel korábban, 2004. március 11-én Európa eddigi legnagyobb terrortámadását szenvedte el Spanyolország – éppen két és fél évvel a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások után. Egy összehangolt akcióban négy vonatot robbantottak fel terroristák, a merényletekben százkilencvenegy ember halt meg, ezernyolcszázan megsebesültek. A terrorakciót muszlim terroristák vállalták magukra, azt állítván, azért öltek meg ennyi embert, hogy így bosszulják meg, amiért Spanyolország katonákat küldött Irakba. A spanyol rendőrség hajtóvadászatot indított a merénylők ellen. Április 3-án a rendőrség bekerítette azt a lakóövezetet a Madridhoz tartozó Leganés városrészben, ahol a hét, feltételezett elkövető lakott. A rendőri készültséget azonban kiszúrta az egyik elkövető, az akkor huszonegy éves Abdelmajid Bouchar. Kiabálni kezdett, hogy így értesítse a veszélyről a lakásban maradt társait, akik nem sokkal később öngyilkosok lettek, ő viszont még meg tudott szökni a rendőrök elől. Noha nemzetközi körözést adtak ki ellene, a fiatal Franciaországon, Belgiumon és Hollandián is akadálytalanul átjutott az ellenőrzéseken, mígnem az osztrák–magyar határra ért, ahol Abdallah Merouan Ali néven, szíriai menekültként mutatkozott be. Így került aztán az idegenrendészet elé, ahol – bár a tolmácsnak gyanús lett az akcentusa – szintén egérutat nyert. Papírjai nem voltak ugyan, de mivel menekültstátuszért folyamodott, elindult az ilyenkor szokásos eljárás, ő pedig nyakába vette az országot.
„Ali” a bicskei menekülttáborba került, ahol szerényen meghúzta magát. Senkivel nem került konfliktusba, barátságos, mosolygós ember benyomását keltette. Ha valaki kérdezte tőle, azt mondta, korábban pékként dolgozott. A fővárosba járt bulizni, Budapesten törökökkel barátkozott össze. Átlagos srácnak látszott, senkinek meg sem fordult a fejében, hogy szélsőséges muszlim volna. Nem látták soha imádkozni, a budapesti imahelyeket kerülte, ellenben ivott, dohányzott, csajozott.
Néhány hónap után szinte úgy ismerte Magyarországot, mint a tenyerét. Talált magának magyar barátnőt, egy dunaalmási lányt. A menekülttáborba esze ágában sem volt visszatérni, élte az életét, piti kábítószerügyletekből tartotta fenn magát. A drogüzlet szépen fialt, „Ali” drága öltönyökben feszített. Voltaképpen ez lett a veszte. 2005 nyarán vonattal Szerbiába utazott. A szabadkai vasútállomáson sétálgatott, amikor egy egyszerű igazoltatás lebuktatta. Egy rendőrnek gyanús lett, hogy az Aliként bemutatkozó férfi menekültnek adja ki magát, miközben tiszta és drága ruhát visel. Bekísérték a rendőrségre, ujjlenyomatot vettek tőle, és a nemzetközi adatbázisból ekkor derült ki, hogy az elfogott delikvens nem más, mint Abdelmajid Bouchar, a madridi merénylet egyetlen életben maradt elkövetője.
A szerbek feltételezése annyiban nem volt alaptalan, hogy megesik olykor: egy adott állam, ahol felbukkan egy nemzetközi terrorszervezethez tartozó figura, inkább kiszorítja, áttolja az illetőt a szomszédos országba, hogy egy esetleges elfogással ne haragítsa magára a terrorista társait – ez esetben nem kisebb kaliberű szervezetet, mint az al-Kaida észak-afrikai szárnyát. Hasonló taktika ez, mint amikor a nyolcvanas években Carlosszal, a Sakállal bántak kesztyűs kézzel a magyar elhárítók; igaz, van egy fontos különbség: ha Bouchart a magyar hatóságok beazonosították volna, biztosan elkapják, hiszen nemzetközi körözés volt érvényben ellene.
Így azonban nem maradt más lehetősége a magyar elhárításnak, mint utólag rekonstruálni, mit is csinált a madridi merénylő Magyarországon. E munka során a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársai megpróbáltak felkutatni mindenkit, akivel Bouchar megismerkedett. Bárkivel beszéltek is, valamennyi ismerőse – Bouchar török barátai és magyar barátnője is – őszintén megdöbbent: senki nem nézte ki a fiúból, hogy köze lenne Európa legsúlyosabb terrortámadásához. Az NBH-nak azt kellett kiderítenie, hogy közel másfél éves magyarországi tartózkodása alatt Bouchar épített-e ki terrorista sejtet, de erre utaló nyomot nem találtak. Ahogy egy volt titkosszolga fogalmazott: a marokkói srác csak „dekkolt” nálunk. Valószínűleg biztonságos búvóhelynek érezhette az országot, és a történtek fényében ez jó megérzésnek bizonyult részéről. Az már kellemetlenebbül érintette a magyar elhárítást, hogy az őt meghallgató tolmács figyelmeztetése elsikkadt, és nem került az NBH látókörébe a madridi merénylő – a spanyolok sem örültek, és eltartott egy ideig, amíg a szerb partnerszolgálat is túllépett a sérelmein. A magyar hatóságok azzal védekeztek, hogy amikor 2004 tavaszán ujjlenyomatot vettek az álnevet használó merénylőtől, akkor az még nem szerepelt az adatbázisban, ezért nem tudták, hogy ő az. Mindenesetre a Bouchar-ügy a titkosszolgálati világ egyik sajátosságára is jó példa, mivel a kisebb botrány kirobbanásakor az akkor még kormányközeli napilapnak számító Népszavában megjelent egy cikk, ami azt állította, hogy mialatt Bouchar Magyarországon tartózkodott, a nemzetbiztonsági szolgálatok tudtak a mozgásáról. A szerző nélküli írást – ami vélhetően a magyar újságolvasók megnyugtatására szolgált – nem kommentálta ugyan az NBH, és a cikk eleve nem fedte a valóságot, ugyanakkor nem segített a szerb és a magyar elhárítás közötti konfliktus enyhítésében. Annak pedig, hogy 2004 áprilisában a tolmács figyelmeztetése ellenére sem ugrott rá az NBH a gyanús fiatalemberre, nem lett következménye a titkosszolgálaton belül. „A spanyoloknak mindenesetre nem volt olyan könnyű beadni, hogy mi tényleg ilyen bénák voltunk, mert Spanyolországot és egész Európát nagyon megrázta a madridi merénylet. Nálunk pedig a fokozott biztonsági intézkedések dacára simán héderezett a srác, akit az Interpol vörös kóddal keresett” – mesélte egy, az ügyre annak idején rálátó forrás. Az Interpol vörös listájára csak a rendkívül veszélyes körözött bűnözők kerülnek fel. Olyanok, akikkel ha a világ bármely pontján összefut egy rendőr, habozás nélkül a legkeményebb taktikai módszereket alkalmazza az elfogásakor.
Dezső András: Fedősztori
21. Század Kiadó, 2021
