A Kedves elvtársak! 1962 júniusában játszódik, ön akkor 24 éves volt. Emlékszik, mit csinált azon a nyáron?
Amire biztosan emlékszem, hogy a vizsgafilmemet beválogatták a velencei filmfesztivál rövidfilmes mezőnyébe, akárcsak Andrej Tarkovszkij első nagyjátékfilmjét, az Iván gyermekkorát, melynek társ-forgatókönyvírója voltam. Ez volt az első külföldi utam, és mindjárt egy ilyen varázslatos városba vezetett, mint Velence, ez örökké a tudatomba égett. De ha azt kérdezi, tudtam-e a novocserkasszki eseményekről, erről csak pletykák keringtek, mint ahogy felteszem, Magyarországon is hasonlóan mentek a hírek Rákosi Mátyás idején, ha történt valami az országban. Ám én akkor fiatal voltam, teljesen lefoglalt a filmezés, és ezek a hírek nem igazán foglalkoztattak. Jóval később, 1990 után kezdett izgatni a téma, amikor már megjelentek erről dokumentumok, de akkor is csak felkaptam az ötletet, és aztán el is engedtem a témát. Újabb bő évtizeddel később aztán már a mostani feleségem, Julia Viszockaja játszotta a főszerepet egy olaszországi Antigoné előadásban, és akkor gondolkodtam el azon, hogy jó lenne tragikus hősnőként szerepeltetni filmben is. Így jutottam vissza Novocserkasszkhoz, hogy mindezt egy párthivatalnok szemszögéből mutassam be, aki feltétlen hűséget érez a rendszer iránt. A Paradise című filmemben egyébként van egy hithű náci SS-tiszt, aki ugyanakkor kellemes, művelt, okos, jól ismeri az orosz irodalmat, szóval nem egy szörnyeteg. Utána gondolkodtam el ennek a figurának egy másik verzióján, aki hasonlóan összetett karakter, csak éppen kommunista. Az ambivalencia érdekelt, nem pedig az olyan sematikus karakterek, minthogy valaki egy jó liberális vagy egy rossz bürokrata. Igazából emiatt csináltam meg leginkább a filmet.
A filmben a fiktív főszereplőt és a közvetlen ismerőseit leszámítva mennyire valós a többi szereplő?
Én úgy gondolom, hogy az a valóság, amit annak hiszünk. Lehet dokumentumfilm valós emberekkel, amit teljesen hamisnak gondolunk, és egy mesét is érezhetünk valóságosnak. Ehhez a filmhez iszonyú sok dokumentumot, feljegyzést, jegyzőkönyvet néztem át, és voltak olyan teljes monológok, amiket látva egyből arra gondoltam, ezt be akarom tenni a filmembe, ám aztán megijedtem, hogy ki fogja ezt megnézni? Mégis betettem a filmbe, és működött! De a kérdésre válaszolva, egyes karakterek valós személyek: tábornokok, politikusok, pártbürokraták, de a főszereplők valóban fiktívek, mert
szerintem a jó filmet az különbözteti meg a rossztól, hogy a jó filmet elhiszed.
Jurij Bagrajev, a novocserkasszki eseményeket vizsgáló bizottság ügyésze is szerepelt a közreműködők között, neki mi volt pontosan a szerepe a film létrejöttében?
Ő konzultánsként volt jelen, és nagyon fontos volt a szerepe, mivel szükségem volt valakire, aki tényleg ismeri az ügyet, hiszen a legtöbb szemtanú már nem él, és akik mégis, azok idős, nem feltétlenül tanult emberek, akiknek a visszaemlékezéseire nem lehetett támaszkodni. Amikor először megkerestem Bagrajevet, kapásból nemet mondott, mivel két másik filmben már közreműködött konzultánsként, és mindkettővel nagyon elégedetlen volt, nem is tudtam meggyőzni. Aztán később újra elhívtam teázni, és elmondtam az elképzelésemet, hogy a főszereplő egy szűk látókörű pártapparatcsik lenne, és sikerült meggyőznöm. Rendkívüli segítség volt, olyan dokumentumokba is beletekinthettem, ami csak neki volt meg. Máshonnan nem értesültem volna például a KGB és a hadsereg közötti rivalizálásról, és arról, hogy azért osztottak éles lőszert a katonáknak (akik egyébként nem is használták azt), hogy a tetőn megbújó KGB-s mesterlövészek akcióját végül ráfoghassák a hadseregre. Hasonló történt egyébként az ukrán forradalom idején 2014-ben Kijevben is. Amikor aztán megmutattam a kész filmet, nagyon tetszett neki, és ez nekem különösen fontos volt.
Mennyire volt általános a Szovjetunióban az az álláspont, hogy emberek évekkel a halála után is vakon hittek Sztálinban?
A hit nagyon fontos az embernek, és ez egyeseknél fanatizmussal párosult, úgy hittek Sztálinban, Trockijban, Che Guevarában vagy másban. A desztalinizáció egy egész generáció drámai eseménye volt Oroszországban, és sokan, akik túlélték a háborút, ezt tragédiaként, egyfajta spirituális katasztrófaként élték meg. Rengeteg levelet olvastam a korból, nem is feltétlenül kommunistáktól, akik gyűlölték azt, ahogy tönkreteszik a Sztálinról kialakult képet. Érdekes ehhez képest, hogy Kínában nem tagadták meg Mao Ce-tungot a mai napig, pedig azóta teljesen átalakult a társadalom, és ez egy sokkal kifinomultabb módja egy nagy ország vezetésének: külsőleg megtartani a formát, de közben jelentősen változtatni a dolgokon. Ha már itt tartunk,
úgy vélem, az önök országában Kádár János a legokosabb politikusok közé tartozott, és csináltam is egy dokumentumfilmet arról, milyen ügyesen manipulálta az olyan régi vágású nagyvadakat, mint Hruscsov és Andropov. Megtartotta ugyan a régi szlogeneket, de valójában sokkal szabadabb országot teremtett. Sajnos, Hruscsov nem volt képes ugyanerre, mert egyszerűen nem volt olyan intelligens, mint amilyen Kádár volt, legalábbis szerintem.
Mit gondol, mekkora szerepe volt a Kedves elvtársak! történelmi és megjelenítési hitelességében annak, hogy ön ténylegesen élt is a Szovjetunióban?
Nem gondolom, hogy szükséges személyesen átélni azt, amiről forgatunk, hiszen az előző filmemet Michelangelóról és az olasz reneszánszról csináltam, és olasz történészek dicsérték, hogy mennyire valós lett. Nyilván nem hátrány, ha az illető ismeri, amiről forgatni szeretne, de a legfontosabb az, hogy merüljön el az adott korban, próbálja megérteni a pszichéjét az akkor élt embereknek, érezze a korszak illatát. Hiába költöttek milliókat A nagy Gatsby vagy a Moulin Rouge díszleteire és jelmezeire, ha attól még belülről felszínesek maradtak. Amikor a Kedves elvtársak!-at befejeztem, azt éreztem, ez a film más egyebek mellett elsősorban a félelemről szól, ami átszőtte a társadalmunkat. Nem a sztálinista félelemről, amikor mindenki rettegett, hogy egyik éjjel elviszik és örökre eltűnik, hanem arról a félelemről, amit én is éreztem akkoriban, és pontosan tudtam, mik azok a dolgok, amikről nem szabad beszélnem. Emlékszem, egyszer egy filmrendezőknek tartott pártbizottsági fejtágítón odasúgtam Tarkovszkijnak, vajon mi lenne, ha kimennék a pódiumra, és azt mondanám, kedves elvtársak, én hiszek a kommunizmus ideológiájában, de komoly kétségeim vannak, hogy a pártnak joga van irányelveket adni a művészeknek, mire azt mondta: elmegyógyintézetbe vinnének. Csak azért, mert kétségeim voltak! Így működött a félelem, és egész biztosan így volt ez Magyarországon is.
Milyen volt a film fogadtatása Oroszországban, különös tekintettel a szovjet korszak ellentmondásos megítélésére?
A mostani hatalomnak nincs nézőpontja, nincs ideológiája, és nem tudja, mit épít. Ez szerintem hiba, mert így csak a homokba dugják a fejüket, mint a strucc. Relatíve szabadság van, de amikor forgattam a filmet, azt gondoltam, ebből botrány lesz, mivel a sztálinisták majd azt mondják, szovjetellenes filmet csináltam, a liberálisok pedig azt, hogy ez kommunista film, mivel a főhőse sztálinista. És pontosan ez történt: két tűz közé kerültem, a két szélsőség bírálta a filmet. De én nem rájuk koncentráltam, hanem az utóbbi filmjeimmel már arra törekedtem, hogy összezavarjam a nézőt, és ne tudják, mit is gondoljanak, esetleg hazaérve a moziból egy csésze tea vagy egy vodka fölött gondolkozzanak el rajta. A tragédiák eleve mindig összezavarják az embert, és az élet maga sem ad receptet.
Sok filmbe eleve beépítik a GPS-t, megmondják, hogy menj jobbra, aztán balra, aztán megint jobbra, aztán egyenesen és megérkeztél. Szerintem nem erre való a filmkészítés. Ezért a diákjaimat is arra tanítom, hogy dobják el a GPS-t, bolyongjanak csak, és talán rálelnek az igazságra.
Bár ön is tragédiaként hivatkozik a filmre, a befejezés mégsem tragédiaszerű. Kezdettől fogva így akart hozzányúlni ehhez a témához?
Igen. Egy ókori bölcsesség szerint az orvosnak három eszköze van: a kés, a gyógynövények és a szavak. És a legjobb orvosok szóval is meg tudnak gyógyítani, vagy legalábbis reményt tudnak adni, ami szerintem nagyon fontos. A befejezésről azt gondolom, nem teljesen hihetetlen, és szerettem volna a nézőknél katarzist előidézni. A kérdés csak az, művészként hihetővé tudsz-e tenni egy happy endet. Mert a közönség a kritikusod, te pedig meg akarod osztani velük azt, amiben hiszel, és ha a közönség megbízik benned, akkor igaz lesz.
Ön elhagyta a Szovjetuniót a nyolcvanas években, és Amerikába költözött. Ezzel mekkora kockázatot vállalt akkor?
Én nem disszidáltam, hanem szimplán éltem a jogaimmal, mivel az akkori feleségem francia volt. De nem is foglalkoztam a következményekkel, annyira eltökélt voltam, hogy elhagyjam az országot és a cenzúrát; szabadon akartam utazni, és egyébként nem is Amerikába akartam menni. A tervem ugyanis az volt, hogy Franciaországba megyek: imádtam Párizst, és ott akartam fekete-fehér, újhullámos filmeket csinálni, vagy valami olyasmit, de végül máshogy alakult. A szüleim és a bátyám is nagyon mérgesek voltak rám, de aztán kibékültünk. Az első három évben tényleg árulóként tekintett rám a hatalom, még a nevemet is levették a filmjeimről, úgy adta le őket a tévé, ami teljes hülyeség. De aztán jött Gorbacsov és az enyhülés, a dolgok megváltoztak, és már haza is utazhattam. Annak nagyon örülök, hogy láthattam Hollywoodot a legjobb korban, mely az utolsó időszak volt, hogy valódi olvasztótégelyként működött, de aztán minden megváltozott, a Star Wars után egyre inkább a tinédzserekre kezdtek koncentrálni, és mind jobban visszaszorult a szerzői film koncepciója. De akkor még ott volt Coppola, Scorsese, csupa nagy név, és minden valamirevaló európai, ázsiai rendezőnek is ki kellett próbálnia magát Hollywoodban még akkor is, ha nem járt sikerrel, mint Bergman, Fellini vagy Kuroszava. Vagy ott van a csodálatos magyar operatőr, Koltai Lajos, akivel az Országúti vagányokban dolgoztam együtt, ő is bizonyított Hollywoodban. De aztán a nyolcvanas évek végén a helyzet egyre romlani kezdett, már nem csinálhattam többé olyan filmeket, mint amilyen a Szökevényvonat volt, és kipróbáltam magam egy nagy stúdiónál is a Tango és Cash-sel. Legalább kiderült, hogy nem tudok nagy stúdióval dolgozni: utáltam őket, ők is utáltak engem, és ekkor el kellett gondolkodnom, mit is csináljak. Hála istennek Oroszországban addigra megváltoztak a dolgok, és hazajöhettem, de közben csinálhattam három amerikai filmet is Magyarországon, szóval a szabadságom megmaradt, még ha nem is Hollywoodban. Jó volt megélni az amerikai álmot, ami ma már nem létezik.
Egy interjúban azt mondta, tévésorozatot tervez az 1917-es orosz forradalomról, de sehol máshol nem leltem erről azóta semmit.
Megírtam azóta a forgatókönyvet, és nagyon hosszú, talán a legnagyobb történelmi filmes vállalkozás, amit valaha csináltam. Hatalmas kutatómunkát igényelt, hogy az igaz történetet írjam meg. Az igazságban nincs szenzáció, mert nincs kizárólag jó vagy rossz ember, mindannyian összetettek vagyunk. Továbbá az én nemzedékem alaposabban tanulmányozta a történelmet és a kultúrát, mint az újabbak, ezért azt gondolom, hogy egy fiatalabb rendező talán nem lenne képes kellően ellentmondásosan viszonyulni a történelemhez, hanem az egésznek Marvel-szaga lenne.
De akkor tényleg lesz ebből sorozat?
Most állítottuk össze a költségvetést, nyilván óriási lenne, hiszen ez egy költséges műfaj, és nem csak a külsőségek miatt. Hanem például nincs olyan színész, aki el tudná játszani Lenint! A Michelangelo-filmemben (Il peccato) sem találtam olyan színészt, aki hasonlított volna arra a Michelangelóra, akit elképzeltem. Végül a szerepet nem is színész játszotta el, hanem egy fogorvos, aki úgy nézett ki, úgy beszélt, ahogy Michelangelót szerettem volna. Ugyanez a helyzet Leninnel vagy Miklós cárral, ezért legalább egy év előkészületet igényel egy ilyen vállalkozás. Lehet, hogy Lenin egy jegyszedő lesz a moziban, vagy egy fogorvos, vagy ki tudja? De meg fogom találni azt, aki hitelesen el tudja játszani.
Egyéb tervei is vannak?
Hogyne! Van egy személyes ötletem, ami hosszú múltra nyúlik vissza, régóta szeretnék filmet csinálni a nagy orosz zeneszerzőről, Rahmanyinovról. Legalább tíz változatot írtam már a forgatókönyvből, az elsőt még, azt hiszem, 1979-ben. Szeretnék aztán visszatérni még egy film erejéig a reneszánsz Firenzébe, és forgatni egy filmet kizárólag a Palazzo Vecchióban, egyéb helyszínek nélkül. Ne feledje, hogy rengeteget dolgozom színházban is. Rendeztem egy Csehov-trilógiát, egy Bergman-drámát és most egy Shakespeare-trilógiát is szeretnék: egy vígjátékot, egy tragédiát és egy fantasyt, ugyanis ez Shakespeare három zsánere. Szóval igen, sok tervem van még.
