Nem ismertem Tar Sándort személyesen, mert csak kétszer találkoztam vele Debrecenben. Egyszer az egyetemen, másodjára meg a… na, arra nem emlékszem, hogy hol, de akkor nem is lehetett annyira fontos. Először az egyetemen láttam, Tar a díszudvaron ült egy irodalmi rendezvényen, elvileg dedikálnia kellett volna, de nem ment oda hozzá a kutya se. Nagyon elveszetten és magányosan üldögélt ott, messziről látszott rajta, hogy az irodalmi kirakodóvásár és az egyetemi díszudvar kibaszottul nem az ő közege
– ezt egy impozáns fehér szakállat és tűzpiros lángnyelvekkel díszített, kék baseball sapkát viselő Tar-túrázó meséli nekem a debreceni Balszélső sörözőben, azaz Tar Sándor egykori törzshelyén.
A Balszélsőt – amely az író egykori Kishegyesi úti lakása mellett található – korábban Paksinak hívták, s mivel Tar számos írásában megörökítette, nem túlzás azt mondani, hogy ennek a lakótelepi kocsmának a törzsközönsége Tar Sándor révén lényegében bevedelte és berészegeskedte magát a kortárs magyar irodalomba.
A Balszélsőben egyébként a hagyományos Tar-túra keretében látogattunk el, a Tar-rajongók kemény és konok magja ugyanis a múlt szombaton is felkerekedett, hogy részt vegyen az immár XVII. Tar-túrán.
A Tar-túra ötlete az író halálának évében, 2005-ben született:
A már idézett, hófehér szakállú urat mindenki Szakálnak szólítja, én is így ismerem évek óta, alaposan meglep, hogy ez nem a beceneve, hanem a rendes, polgári neve. Szakál Györgynek hívják, s megtudom tőle, hogy eléggé nagy kitérővel jutott el Tarhoz: Svájcon keresztül.
„Debrecenben laktam, és szégyenszemre hírét sem hallottam Tar Sándornak. De volt egy Svájcban élő ismerősöm, aki az 1990-es években olvasta az egyik könyvét német fordításban, ő lelkendezett róla. Annyira lelkendezett, hogy elkezdtem keresni a könyveit, elolvastam, aztán jött a döbbenet: úgy éreztem, mintha mindig is egy utcában laktam volna vele. A mi utcánk című könyvéből ismertem minden embert, minden figurát, minden szerencsétlen nyomorultat, aki így vagy úgy, de igyekezett talpon maradni, ami aztán vagy sikerült, vagy nem” – meséli Szakál.
Azt mondja, hogy azon a bizonyos egyetemi dedikáláson beszélgetni akart Tarral arról, hogy honnét jönnek a szereplői, s miképpen tudja olyan eredetien és elképesztően jól keverni egymással a falusi világot a gyári melósok életével.
De hiába kérdezősködtem, nem volt kedve beszélni, az látszott rajta, hogy már menne innen a fenébe.
A Tar-túra ötletét 2005-ben a világhírű Bloomsday inspirálta, amelyet minden évben június 16-án rendeznek meg Dublinban, vagyis azon a napon és azon a helyszínen, ahol James Joyce hőse, Leopold Bloom modern Ulyssesként végigjárja a helyi kocsmákat. A Joyce-rajongók Bloom nyomában mennek és isznak a legendás napon, s éppen így tesznek Tar olvasói is, mert úgy vélik, ez illik leginkább Tar világához. Igaz, a túra messze nemcsak az ivásról szól, hiszen a különböző helyszíneken a résztvevők felolvasnak egy-egy szabadon választott részletet valamelyik Tar-írásból.
Múlt szombaton a teljesítménytúra a belvárosi, Csapó utcai Turmix Bárból indult és a külvárosi, István úti Ádám presszóig tartott. A közbenső állomások a Say Hello (volt Lilla), a Prémium (volt Moulin Rouge), a Dorottya, majd a Balszélső voltak. Maga Tar is nagyjából ezen az útvonalon ment haza, ha dolga akadt a belvárosban, tömegközlekedést nem használt, mert nem volt rá pénze. A Say Hello és a Prémium nem volt nyitva, ami valamelyest megkönnyítette a túrázók dolgát, márpedig könnyítésre szükség volt, hiszen a túrára közel sem csak a helyiek szoktak eljönni. Most is voltak itt Budapestről, Veszprémből, Balatonfenyvesről.
Juhász Tibor író, költő salgótarjáni származású, de évek óta Debrecenben él, a KULTer.hu irodalmi portál felelős szerkesztője. Arról híresült el, hogy őt tartják a fiatal magyar irodalomban Tar Sándor egyik méltó követőjének, holott – mint mindig – a valóság egyszerre bonyolultabb és egyszerűbb, mint az íróasztalnál született irodalomelméleti konstrukciók. Juhásztól a túra egyik állomásán, a Dorottyában kérdezem meg, hogy a prózakötete tudatosan rímelt-e Tar világára, mire elmosolyodik:
– Nem volt tudatos, hogy én, úgymond, Tar nyomain járjak, de nem is távolítanám el magamtól a gondolatot. Ennek az az oka, hogy amikor az Ez nem az a környék című kötetem 2015-ben megjelent, én a kritikákból értesültem róla, hogy irodalmi értelemben Tar Sándorra hasonlítok. Lépten-nyomon hozzá hasonlítottak, ami ugye eléggé furcsa volt abból a szempontból, hogy én elsősorban verseket írok, ő pedig prózaíró volt. Aztán kíváncsi lettem rá, elkezdtem felderíteni az életét és az életművét, de azt nem tudom megmondani, hogy mennyire hatott rám.
– Miért? – kérdezem.
– Mert a kritika már akkor Tar Sándor hatását feltételezte nálam, amikor én még tőle egyetlen sort sem olvastam.
– Nem az lehetett az összevetés alapja, hogy Salgótarján „érdes” világa hasonlít a gyári melósként dolgozó Tar közegére?
– Ez lehetséges ugyan, de én másként élem meg. Salgótarján után ugyanis számomra Debrecen pozitív értelemben vett kultúrsokk volt. Hét éve élek itt, és nekem Debrecen egészen más perspektívát jelent, mint egy Tar-novella szereplőjének – fogalmaz Juhász Tibor.
A fővárosból több mint tíz éve jár a Tar-túrákra Tóth Ágnes, akinek a férje, Rác T. János, a Népszabadság egykori debreceni tudósítója az író jó barátja volt.
„Nagyon szeretem Tar írásait, fantasztikus író volt. Habár sok mindent olvastam tőle, a Tar-túrákon mindig meglepődöm, hogy milyen új dolgokat lehet tőle felfedezni” – magyarázza, hogy miért szokott levonatozni Debrecenbe a Tar-túrákra. Ágnes most A mi utcánkból olvasta fel a Boldog karácsonyt a Prémium bezárt ajtaja előtt.
Elképesztőnek tartom, hogy ma is él minden szava. Erkölcsi kötelességünk, hogy életben tartsuk az emlékét, mert végül is rólunk írt. Mindig megérintenek az írásai, nagyon szeretem benne, hogy bele tudja magát élni a szereplői életébe. A Boldog karácsonyt most azért választottam, mert arról szól, amit Tar a saját bőrén megtapasztalva nagyon tudott: nem mindegy, hogy hová születsz. Olyan ez a világ, hogy aki rossz helyre születik, az legtöbbször rosszul is végzi. És olykor csak egy hajszálon múlik, hogy kimenekülsz-e abból a nyomorból, amibe beleszületsz. Pedig egy társadalom attól volna társadalom, hogy esélyt ad azoknak is, akik rossz helyre születnek. Tar írásaiból pedig számomra az jön le: sokszor nincs esély
– mondja Ágnes.
Nem véletlen, hogy Giczey Péter, a Tar-túra egyik szervezője egy olyan írást választott Tar Sándortól, amelynek ez a címe: Ne hagyj elveszni. Miközben Giczey a Vén Ede című kötetből olvas, hatalmas csönd telepszik a társaságra: igen, mintha mindenki azt érezné most, amiről Tóth Ágnes beszélt: egy hajszálon múlik, hogy hol végezzük: egy sarki kocsmában az asztalra borulva egyedül vagy egy fűtött, meleg szobában a család körében. Ez utóbbiból Tarnak semmi sem jutott, annál több az előbbiből.
Sörös Mariann Veszprémből jön minden évben, mert számára Tar egykori magyartanárként jelent nagyon sokat.
„Amikor még tanítottam, és Móriczot vettük a gyerekekkel, úgy láttam, nem érdekelte őket, úgy gondolták, az már a múlt, amiről Móricz ír, és ahhoz nekik semmi közük. Egyszer aztán azt gondoltam, beviszek az órára egy Tar-szöveget a gyerekeknek, kíváncsi voltam, ahhoz mit szólnak. Döbbenetes volt a hatás. A gyerekek nem akarták elhinni, hogy amiről Tar ír, az most van. Az ő életükben” – mondja Mariann, aki azt tapasztalta, hogy a jó irodalom fokmérője az ő esetében a libabőr. Ha libabőrös lesz egy szövegtől, akkor az igazi irodalom.
„Ha Tart olvasok, folyton libabőrös vagyok” – mondja, s mutatja a karját. – „Nézd csak, most is, ahogy eszembe jut egy-két mondat, látod, fizikailag élem meg a hatást.”
Milyen kár, hogy Tar ezt most nem látja. Pedig elvileg még láthatná, hiszen idén töltötte volna be a 80. életévét. Dermesztő belegondolni, milyenek lettek volna az öregkori írásai.
Többen a mostani Tar-túrán értesültek arról, hogy a debreceni önkormányzat állítólag hamarosan emléktáblát állít Tar Sándor tiszteletére. Hitetlenkedtünk egy kicsit, talán kár volt annyi Tar-novellát elolvasnunk. Volt kitől megtanulnunk, hogy Nóra igazából: nem jön el.
