A televíziózás első aranykorának a negyvenes évek végétől az ötvenes évek végéig terjedő időszakát szokás nevezni Amerikában: ekkor a tévé műsorát nem kis részben élőben sugárzott varietéműsorok és a kényesebb intellektuális igényeket is kielégítő antológia drámasorozatok jelentették (közöttük is voltak élőben sugárzott műsorok), a kínálat változatos és friss volt, nem kötötték gúzsba a közönségigények.
Aranykor helyett irdatlan pusztaság
Az ötvenes évek végére aztán megváltozott a helyzet, leginkább azért, mert míg kezdetben a televíziózás elsősorban az iskolázottabb rétegek szórakozása volt, idővel a tévé igazi tömegmédium lett, ami a nézettségen is megmutatkozott. Sorra buktak meg a korábbi közönségkedvencek, miközben hirtelen előre tört a western (a cikksorozat előző részében is említett 1959-es év a műfaj teljes áttörését hozta), illetve egyeduralkodóvá váltak az amerikai hátországban játszódó, gyakran bugyuta szitkomok. Mellesleg ekkor alakult ki először széleskörű tiltakozás a tévében látható erőszak ellen, mely különösen a népszerű, a szesztilalom idején játszódó gengsztersorozat, a The Untouchables sara volt.
Az új helyzet látványosan csökkenő színvonalat hozott, a tévécsatornák pedig mindent a nézettségnek rendeltek alá, egyúttal kezdetét vette a máig nem csituló vita arról, hogy a televíziónak ki kell-e szolgálnia a közönségigényt, vagy inkább alakítania kellene azt. Newton Minow kétségtelenül az utóbbi véleményt osztotta, és mivel 1961-ben a Kennedy-kormányzat őt nevezte ki a média szabályozásáért és felügyeletéért felelős Federal Communications Commission (Szövetségi Kommunikációs Bizottság, FCC) vezetőjének, hangot is adhatott ennek a véleményének. Minow 1961. május 9-én a nemzeti műsorszórók szövetsége előtt elmondott, ma már legendás beszédében „irdatlan pusztaságnak” („vast wasteland”) nevezte a tévék műsorkínálatát, mely nincs tekintettel a közérdekre. Bár a törvény nem tette lehetővé az FCC vezetőjének, hogy egymaga döntsön a csatornák engedélyéről, az iparág mégis fenyegetést érzett a beszédből, és némi hatása így volt is a következő évek műsorrendjére.
Nem is értek meg többet egy-két évadnál, noha kifejezetten jó kritikák kísérték ezeket, de a közönség nagyobb része inkább kikapcsolódásra vágyott, így ezek közül csak néhány tudott hosszabb időre gyökeret verni a tévében. Nem véletlen, hogy két orvosi/kórházi sorozatról van szó, melyek a jelek szerint nemcsak a közérdeket szolgálták hatékonyan, de a közönséget is szórakoztatni tudták. Az egyik ilyen a Ben Casey című sorozat volt, a másik pedig a Dr. Kildare, melyet ugyan már a Minow-beszéd előtt berendelt az NBC, ám utána annál büszkébben hivatkoztak rá mindenütt, és a csatorna átrendezett műsorstruktúrájában is kulcsszerepet kapott.
Orvos és popsztár
Ahogy az akkoriban gyakran előfordult, Dr. Kildare sem az NBC producerei agyából pattant ki, hanem már évtizedek óta hódított könyvben, filmen és rádióban is. Dr. James Kildare figuráját Max Brand alkotta meg (valójában írói álnév volt, amit nehéz megérteni, ha valakinek az a valódi neve, hogy Frederick Schiller Faust), aki egy sebésszé lett kollégiumi barátjáról mintázta, és az első története 1936-ban jelent meg a Cosmopolitanben. A sztorik sikerét látva lecsapott rá az MGM filmstúdió, és gyors egymásutánban kilenc Dr. Kildare-film is készült, Lew Ayresszel a főszerepben. Ezeknek véget vetett a háború, viszont rádióban továbbra is hódított a népszerű orvos, és nem meglepő, hogy idővel a tévében is megjelent. Sőt, már az ötvenes évek elején volt erre egy kísérlet, melyben a filmekhez hasonlóan Lew Ayres játszotta volna újra a főszerepet, ám az elveihez hű színész (aki a háborúban lelkiismereti okokból nem vonult be) kikötötte, csak akkor vállalja, ha a sorozat nemet mond a cigarettareklámokra, amibe a stúdió nem ment bele. A következő nekifutás azonban már sikeres volt, és 1961 őszén elrajtolhatott a Dr. Kildare a tévében.
Ha esetleg volt is kockázat abban, hogy egy egész nemzedék nőtt fel azóta, hogy az utolsó Dr. Kildare film is a mozikba került, az is elillant, amikor a főszerepet egy Richard Chamberlain nevű, akkor még ismeretlen színészre osztották. A 27 éves Chamberlaint addig csak mellékszerepekben láthatták a tévénézők, a becsületes, okos és nem utolsósorban jóképű segédorvos szerepében azonban tinédzser lányok tömegeit ültette le hétről hétről a képernyő elé. A színész tízezrével kapta a rajongói leveleket hetente, popsztárokkal egyenrangú tinibálvány lett (ez pont egybeesett a tinibálványok időszakával a poptörténetben), sőt, még a slágerlistákon is feltűnt a sorozat főcímzenéjével. (Az, hogy a színész valójában meleg, csak évtizedekkel később derült ki.) Sőt, számos levelet nem is neki, a színésznek, hanem Dr. Kildare-nek címeztek, és orvosi tanácsot kértek tőle, mint ahogy az is előfordult, hogy a másik főszereplőtől, Raymond Massey-től egy étterem személyzete azt várta volna, lépjen közbe, amikor egy vendég a másik asztalnál szívrohamot kapott, és meglehetősen zokon vették, hogy a színész nem tett semmit.
Igazságtalan lenne azonban a sorozat sikerét kizárólag Chamberlain vonzerejének tulajdonítani: a producer, Norman Felton több ponton is eltért a Dr. Kildare mozifilmek receptjétől, elsősorban abban, hogy sokkal realisztikusabb képet akart festeni a kórházi életről, így a pilot epizód forgatókönyvírója, E. Jack Neuman három hónapra beköltözött egy Los Angeles-i klinikára, ahol ugyanolyan körülmények között lakott, mint egy medikus, és a végére egész komoly fogalma lett arról, milyen lehet orvosnak lenni. Felton megtartotta viszont az idős-fiatal orvos dinamikát: Kildare felettese, dr. Leonard Gillespie (Raymond Massey) irányítása alatt sajátítja el a szakma minden csínját, olyannyira, hogy a harmadik évadban már rezidens orvos lett belőle a fiktív Blair kórházban. A sorozat kritikusai szerint az első két évad sikerült jobban, amely viszonylag pontos képet festett a pályakezdő orvosok lehetőségeiről és életéről, utána viszont Felton egyre inkább a páciensekre helyezte a hangsúlyt, és kórházi szappanoperává alakította a Dr. Kildare-t. A sorozat nézettsége mégis csökkent, és az ötödik évadot már csütörtök estéről hétfő-keddre pakolták át, több pedig nem volt, 1966-ban Dr. Kildare elköszönt a nézőktől.
Dr. Kildare öröksége
A sorozat hatása viszont egyértelmű az utódokra, bár maga Kildare túlidealizált figurája nyilván az idők folyamán átalakult, és a későbbi kórházas sorozatokban már nem mindig volt elvárás a mindenható, tévedhetetlen és betegcentrikus, holisztikus elvek alapján gyógyító orvos. Igaz, például a Vészhelyzet idealista Carter doktora alakjában fel lehetett fedezni kildare-i jegyeket, ezek az orvosok már sokkal összetettebb, valóságosabb karakterek. Dr. Kildare egyenesági örökösei ezért inkább az olyasmi kórházi szappanoperák, mint a Klinika Brinkmann professzora. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem a Dr. Kildare volt az első realisztikus igényű kórházi sorozat: ez a dicsőség a Medic című sorozatot illeti, mely 1954 és 56 között futott az NBC-n. Többek között a Medicben lehetett először élőben felvett szülést látni a televízióban, ám a hétfői sugárzás miatt a sorozatnak nem volt komoly nézettsége.
Ez utóbbit nem lehetett elmondani a Dr. Kildare vetélytársáról, a vele egyszerre induló Ben Casey-ről, amely a Medichez hasonlóan James Moser sorozata volt. Csakhogy a tinibálvány medikussal szemben a főhős, Ben Casey már rezidens idegsebész volt, mellesleg kicsit goromba és nyers modorú, mellyel inkább House-nak ágyazott meg. Bár kettejük versenyét Dr. Kildare nyerte, a Ben Casey így is ugyanúgy öt éven át futott, a címszerepben Vince Edwardsszal, aki később a Piszkos osztag című film egyik főszereplője is volt. A stafétát 1969-ben a Marcus Welby, MD vette át, és Welby (Robert Young) lett Amerika kedvenc orvosa, de utána is mindig akadtak jelentkezők a pozícióra.
Naiv, gusztustalan, giccses
A sorozat aztán Magyarországra is eljutott, amiben az is szerepet játszhatott, hogy a háború előtt a magyar mozik is játszották a Dr. Kildare-filmeket. 1965-ben ő váltotta az Angyalt a képernyőkön, és ez lett az első komolyabb amerikai sorozat is, amit műsorra tűzött az MTV. A siker nálunk sem maradt el, Richard Chamberlain pedig a magyar nézők kedvence is lett, ám magát a sorozatot látványosan gyűlölték a magyar kritikusok. Ennek voltak politikai okai is (ezt mutatja, hogy a megyei lapok egységesen lehozták Barabás Tamás cikkét arról, hogy a sorozat által mutatott képpel ellentétben milyen is az amerikai egészségügy valójában), de a jelek szerint esztétikai problémáik is voltak az ízlésüknek túl rózsaszínű amerikai sorozattal szemben. „A dr. Kildare-filmeket sokan nézik. Könnyű volna egy keserű legyintéssel elintézni az ügyet, mint az igénytelenség, a giccs újabb diadalát. Az érdeklődés legfőbb oka azonban nem a giccs, hanem e filmek környezetvilága. A néző, mint volt, leendő vagy jövendő beteg mered a képernyőre” – vélte megtalálni a sorozat népszerűsége okát Hegedűs Tibor a Népszabadságban, míg Vajk Vera a Népszavában úgy gondolta: „A mi jó ízlésű tv-nézőink dr. Kildare történeteit dagályosnak, giccsesnek ítélik”, ugyanott Gantner Ilona sem dicsérte a sorozatot, melyben „az oknyomozás helyett a naivitás és a megalapozatlan happy-end dominált.”
A legkeményebb azonban az Esti Hírlap volt, amely sommásan így intézte el a sorozatot:
Alighanem ez a leggusztustalanabb filmsorozat a televízióban: olyan, mintha mondani szeretne valamit, pedig nem mond semmit.
Erre aztán dühös olvasói levél érkezett: „A Kildare-filmeknek igenis van mondanivalójuk, mégpedig nem is jelentéktelen: orvosainkat lelkiismeretességre, emberségre, s nem utolsósorban tudásuk növelésére serkenti. Ha rajtam állana, az egészségügy minden dolgozója részére kötelezővé tenném ezeknek a filmeknek megtekintését” – írta többek között az olvasó, melyre a kifogásolt írás szerzője, Bernáth László terjedelmes levélben válaszolt, de leginkább arról írt, mennyire nem szép dolog ostobának nevezni a másikat, ha nem értünk vele egyet (mindezt persze még évtizedekkel az internetes kommentek megjelenése előtt).
Dr. Kildare aztán átadta a helyét más hősöknek a magyar képernyőkön is, és őt – ellentétben mondjuk Simon Templarral – ismétlésekben sem sűrűn láthattuk viszont. Richard Chamberlain azonban visszatért, miután további sikersorozatait is vetítette később a Magyar Televízió, azaz a Sógunt (1980), illetve A tövismadarakat (1983), mindkettőt a szokásos több év csúszással. A most 87 éves színészt legutóbb a Twin Peaks visszatérő évadában láthatta a magyar közönség. Visszatéréssel próbálkozott maga Dr. Kildare is, 1972-ben rebootolták a sorozatot Young Dr. Kildare címmel, Mark Jenkinsszel a főszerepben, de ez csak egy évadot ért meg. Ennek a készítésében már nem vett részt Norman Felton sem, aki viszont a The Man from U.N.C.L.E. sorozattal még a Dr. Kildare-nél is nagyobb sikert ért el, olyannyira, hogy amikor 2012-ben, 99 éves korában meghalt, már elsősorban azt a sorozatot említették meg a nekrológok.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár is segítséget nyújtott.
